Ha rám hallgattok, akkor be nem teszitek ide a lábatokat jó ideig. Szar itt.
Hogy milyen volt otthon? Vegyes. Az tök jó volt, ahogy mindenki szerette és babusgatta a kis őrülteket, de amúgy fárasztó volt, kicsit csalódott is vagyok, valamiért azt képzeltem, hogy valamennyit pihenhetek majd (fogalmam sincs mért gondoltam ezt), az mondjuk nagyon jó volt, hogy Marciéknál Debrecenben egyszer elmentünk este borfesztiválozni, egyszer meg moziba és utána sörözni, itt ilyet nem tudunk csinálni, meg persze végül a Szigetre is eljutottunk a bátyámék jóvoltából, szóval egy szavam sem lehet, ráadásul annyi embert láttam a két és fél hét alatt, mint Amerikában egy év alatt sem.
Amúgy viszont teljesen azt érzem, hogy én már nem tartozom oda (persze ide sem, a legrohadtabb állapot), a szüleim meghaltak, eltűntek a gyökereim...és tény, hogy Amerikát nagyon meg lehet szokni a praktikusságával, a működő élettel és a kényelemmel együtt.
Bizony, hiába, hogy nincs itt szépség, hogy nincs "metaélet", viszont a dolgok megfelelően működnek, az emberek meg mosolyognak és kedvesek (és tévedés, ez nem csak a műmosolyok hazája).
Beszélgettünk a családommal a hazamenetelről, amiről szintén vegyes érzéseink vannak (én most éppen nem akarok hazamenni, de ez mindig változik), az egyik nagynéném azt mondogatja, hogy ne menjünk haza, mert otthon nem tudnánk megélni, hát igen...
Persze az én amerikai - és nyilván a magyarországi is, teszem hozzá halkan- munkalehetőségem is nagy kérdés. Fogalmam sincs, hogy én itt mire vagyok jó, fogalmam sincs, hogy érdemes-e fehér galléros munkákkal próbálkozni, vagy csak a Starbucksban lehetek takarítónő. Megjegyzem, én nem feltétlen ragaszkodom irodai munkához, sőt.
Sosem értettem, hogy mitől nagy karrier az, hogy valami láthatatlan eszme jegyében (ja, bocs, az eszme látható: a tulajokat kell gazdaggá tenni) papírokat tologatunk és telefonokat intézünk napi nyolc órában.
Akkor már inkább nekem való valami konkrét meló: konkrét olyan értelemben, hogy ha kipucolom a vécét, akkor tiszta lesz, meg ilyesmikre gondoltam...persze a tanítás is ilyen valamennyire, csak ott a siker sajnos nagyrészt valaki máson (a tanítványon, eltaláltátok) múlik, de mégis jelen van ez a "konkrétság", ráadásul a nyelvtudás általában nagyon hasznos annak, akit tanít az ember és nekem "a miért is csinálom" is nagyon fontos; sajnos annyit még sose kerestem egy munkahelyemen sem, hogy "a pénzért" legyen a válasz.
Igazából rettentően nyomaszt a téma, abba is hagyom az ezen való gondolkodást, mert iszonyú összetett és bonyolult, hogy hogyan és mikor kaphatok/vállalhatok munkát és a babákkal mi lesz, meg ha én is pénzt keresek, akkor ők bölcsibe mennek, de a bölcsi olyan drága, hogy arra keresnék (és eleve hogy adjuk bölcsibe őket, ha nekem dolgoznom kell, hogy bekerülhessenek?), akkor meg már minek dolgozni; persze dolgozni nemcsak a pénz miatt kell, de eh...nem, nem beszélek többet erről, inkább a lehangoló nagy igazságommal szórakoztatlak titeket itt a végén, hogyaszongya minden sikeres férfi mögött egy sikertelen nő áll...
Hogy milyen volt otthon? Vegyes. Az tök jó volt, ahogy mindenki szerette és babusgatta a kis őrülteket, de amúgy fárasztó volt, kicsit csalódott is vagyok, valamiért azt képzeltem, hogy valamennyit pihenhetek majd (fogalmam sincs mért gondoltam ezt), az mondjuk nagyon jó volt, hogy Marciéknál Debrecenben egyszer elmentünk este borfesztiválozni, egyszer meg moziba és utána sörözni, itt ilyet nem tudunk csinálni, meg persze végül a Szigetre is eljutottunk a bátyámék jóvoltából, szóval egy szavam sem lehet, ráadásul annyi embert láttam a két és fél hét alatt, mint Amerikában egy év alatt sem.
Amúgy viszont teljesen azt érzem, hogy én már nem tartozom oda (persze ide sem, a legrohadtabb állapot), a szüleim meghaltak, eltűntek a gyökereim...és tény, hogy Amerikát nagyon meg lehet szokni a praktikusságával, a működő élettel és a kényelemmel együtt.
Bizony, hiába, hogy nincs itt szépség, hogy nincs "metaélet", viszont a dolgok megfelelően működnek, az emberek meg mosolyognak és kedvesek (és tévedés, ez nem csak a műmosolyok hazája).
Beszélgettünk a családommal a hazamenetelről, amiről szintén vegyes érzéseink vannak (én most éppen nem akarok hazamenni, de ez mindig változik), az egyik nagynéném azt mondogatja, hogy ne menjünk haza, mert otthon nem tudnánk megélni, hát igen...
Persze az én amerikai - és nyilván a magyarországi is, teszem hozzá halkan- munkalehetőségem is nagy kérdés. Fogalmam sincs, hogy én itt mire vagyok jó, fogalmam sincs, hogy érdemes-e fehér galléros munkákkal próbálkozni, vagy csak a Starbucksban lehetek takarítónő. Megjegyzem, én nem feltétlen ragaszkodom irodai munkához, sőt.
Sosem értettem, hogy mitől nagy karrier az, hogy valami láthatatlan eszme jegyében (ja, bocs, az eszme látható: a tulajokat kell gazdaggá tenni) papírokat tologatunk és telefonokat intézünk napi nyolc órában.
Akkor már inkább nekem való valami konkrét meló: konkrét olyan értelemben, hogy ha kipucolom a vécét, akkor tiszta lesz, meg ilyesmikre gondoltam...persze a tanítás is ilyen valamennyire, csak ott a siker sajnos nagyrészt valaki máson (a tanítványon, eltaláltátok) múlik, de mégis jelen van ez a "konkrétság", ráadásul a nyelvtudás általában nagyon hasznos annak, akit tanít az ember és nekem "a miért is csinálom" is nagyon fontos; sajnos annyit még sose kerestem egy munkahelyemen sem, hogy "a pénzért" legyen a válasz.
Igazából rettentően nyomaszt a téma, abba is hagyom az ezen való gondolkodást, mert iszonyú összetett és bonyolult, hogy hogyan és mikor kaphatok/vállalhatok munkát és a babákkal mi lesz, meg ha én is pénzt keresek, akkor ők bölcsibe mennek, de a bölcsi olyan drága, hogy arra keresnék (és eleve hogy adjuk bölcsibe őket, ha nekem dolgoznom kell, hogy bekerülhessenek?), akkor meg már minek dolgozni; persze dolgozni nemcsak a pénz miatt kell, de eh...nem, nem beszélek többet erről, inkább a lehangoló nagy igazságommal szórakoztatlak titeket itt a végén, hogyaszongya minden sikeres férfi mögött egy sikertelen nő áll...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.