"...most nem tudom, hogy viselkedjem vele szemben"

Na, hát a tegnapival gondolom sikerült mindenkit elijesztenem és soha többet nem írtok nekem cuki leveleket, de igazából ez sem baj, mert bár szeretem a cuki leveleket, de nem szeretek a blogomról beszélgetni semmilyen formában.
Persze az rendben van, ha valaki rákérdez erre-arra, kedveset mond vagy ilyesmi, de mélységeiben nem szeretem taglalni azt, amiről írok, bocsánat, ne utáljatok ezért.
Még azt se szoktam szeretni, ha valaki lelkendezik, hogy milyen jó ez a blog...valószínűleg azért egyébként, mert a látszat ellenére az egész nagyon személyes és intim és valahogy szeretném, ha a blog a személyemtől függetlenül létezne (mert meglepő módon utálok magamról beszélni), ha lenne a szappanopera (a blog), meg lennék én, a valódi lény és ez a kettő nem kerülne kapcsolatba, csak a fejekben, csak titokban; az egész lehetne valami földalatti mozgalom, amiről mindenki tud, de senki nem beszél róla.
Igazából megint nem erről akartam beszélni, hanem arról, hogy ha behunyom a szemem, akkor mindig az apámat látom, ahogy kiugrik az ablakon - és azt hiszem, hogy ez az egész baromira megvisel, de valahogy legbelül rág, valami kiadhatatlanul fájdalmas szinten és nem tudok sírni (otthon egyébként elég sokat sírtam, az jó volt, segített) és nem tudok beszélni róla, csak a gyomromban érzek valami szörnyű gomolyagot, na az ott a rémes fájdalom és nem tudok mit kezdeni vele, nem múlik sehogy.