péntek, június 29, 2012

önérdekű

Az a pár ember aki Houstonból olvas, az írjon nekem ide léccilécci: mlly_blm kukac yahoo pont com, lenne egy kérésem/kérdésem. 
Nagyon köszönöm ha írtok.

szerda, június 27, 2012

"Benne gyerek, kicsi kerek, göcögő, göcögő"

A babák (akik már tulajdonképpen Nagy Gyerekek) hajnalban (négy körül lehetett) vihogni és sikítozni kezdtek (most tíz óra van és még mindig alszanak, nem csodálom),  pont úgy, ahogy délután négykor szoktak. 
Egy idő után bementem hozzájuk házsártoskodni, pedig az az igazság, hogy Marcika annyira magával ragadóan kacag, hogy iszonyú álmosan az ajtó másik oldalán nekem is muszáj volt röhögnöm. 

kedd, június 26, 2012

ahogy a dolgok vannak

Egyébként egy csomót gondolkodom azon, hogy mi az, amiért rosszul érzem magam, hogy mi zavar a legjobban a gyerekezésben és rájöttem, hogy igazából nem az, hogy ketten vannak, hanem egyértelműen a kikapcsolódás és a segítség hiánya és ezért nagyon sokszor haragszom a világra - csak hát ettől még nem lesz segítségem meg szabadidőm, csak pocsékul fogom érezni magam. 
Jelenlegi helyzetemben a legtöbb, amit tehetek, hogy minden ikreket várónak huszonötször elmondom, hogy az a legfontosabb, hogy legyen állandó segítsége és csináljon néha programot magának. 
Persze nem vagyunk egyformák, simán lehet, hogy másnak meg se kottyan tíz év otthon öt gyerekkel tök egyedül - engem talán gyenge fából faragtak, hát istenem. Sosem értettem, mire fel ez a nagy keménykedés, meg a mindent ki kell bírni hisztéria. Nem jobb bevallani a gyengeségeinket és esetleg kezdeni velük valamit?

puffog

Hah, ezt muszáj elmesélnem, bár tényleg nem vagyok blogolós kedvemben. 
Ma egy játszótéri apuka kedvesen tanítgatni próbált, hogy hogyan is csináljam a dolgokat. 
Amikor épp ketten rohantak kétfelé, odakiabált nekem, hogy van ám neki egy szuper trükkje, hogy hát nem szabad ám a gyerekek után rohanni (eközben Marcika vágtatott a parkoló felé virágokat szagolgatni), mer hát úgyis visszajönnek maguktól és ha rohanunk utánuk, akkor csak gyorsabban futnak, mert a kergetőzés a játék. Mondtam neki, hogy ez tényleg nagyszerű tanács, csakhogy Marcika nem jön ám vissza magától, ha nem rohanok utána és kapom fel, akkor lazán valami autó alá fut. Persze a fickó kisfia még csak 15 hónapos, izgatottan várom, hogy közel két évesen működik-e majd a remek trükk...
Aztán arról is magyarázott, hogy amikor ő hozza a gyereket a játszótérre akkor milyen nagyszerű a feleségének, aki szusszanni tud egyet ilyenkor (ez nekem nagyon érzékeny téma, mert Marci nem hajlandó egyedül elmenni velük a játszótérre, mondván, hogy ő erre képtelen;  egyszer vitte őket egyedül sétálni, valami eszelős szúnyog rajzás idején, amikor ugyan öt percig voltak csak kint, de utána hetekig antibiotikummal kellett kezelni a csípések miatt kialakult sebeiket), majd kissé hűvösen azt válaszoltam, hogy nekem viszont nincs segítségem - remek, erre elővette a másik érzékeny témát, hogyaszongya, nadenade nem járnak a gyerekek bölcsibe? Hát nem, nem, az anyád úristenit (udvarias voltam ám, nem mondtam ilyen csúnyát, bár némileg arrogánsan, foghegyről reagáltam, mert a leckéztetés eleve egy Léna ordítóroham után jött, olyankor nem vagyok vicces kedvemben amúgy sem), szóval nem, nincs bölcsi, merhát drága a bölcsi, bácsi kérem...És akkor volt pofája azt mondani, hogy dehát CSAK 1200 dollár...na itt már egy kicsit csikorgattam a fogam és mondtam, hogy hát izé, nekünk az is baromi sok, de ha észrevette, akkor ez itt két gyerek a csúszdán, tehát az az 1200, az 2400...kicsit hápogott, hogy dehát a második gyerek után jár kedvezmény és meg mondtam, hogy aha, ja, 100 dollárral kevesebb a barátibb helyeken, csodás, köszönöm. 
Aztán elgondolkodtam, hogy hát akkor mi bizony úgy tűnik nagyon csórónak számítunk itt - ha ez ilyen triviális, hogy a bölcsi CSAK 1200 dollár, mi meg majd hanyatt esünk 200 dolláros bevásárlásoktól is, akkor nyilván...Marci szerint itt rengetegen nyomulnak az olaj bizniszben és azok biztos egy rakás pénzt keresnek, piszok mázlisták, mit nem adnék most napi pár óra egyedüllétért...Mi  a francért nem tud Marci kedves  keresztény lányokkal barátkozni*, akiknek vérükben van a segíteni vágyás? Mér kell neki fizikus doktoranduszokkal lógni, akiknek mindennél fontosabb, hogy moslék részegre igyák magukat lehetőleg minden második napon?



*van itt egy ilyen ismerősünk, ő is kutató és nemrég született gyereke. Valamelyik nap láttam, hogy a Facebookon a gyerekének keres alkalmi szittert - nyilván ingyen, teszen hozzá megilletődve -, olyat, aki szórakoztatná a kisdedet, amíg ő otthon dolgozik(!!). És hihetetlen, de vagy hárman lelkesen jelentkeztek (egyébként én is írtam, hogy ha idehozza, szívesen vigyázok rá). Három kedves, keresztény lány. Eh. Nem szép dolog az irigység, de én a gazdagokra is irigykedem, meg azokra is, akiknek végtelenül önzetlen, gyerekszerető barátai vannak. (A lányt néha ilyen délutáni egyetemi hepajokon is látom, az ismerősei egymás kezéből rángatják ki a gyereket...)
Tudom, tudom, rossz anya vagyok, amiért néha szeretnék vécére menni meg enni, vagy csak csöndben nézni magam elé (ez hiányzik egyébként a legjobban) ne is mondjátok, hát énnekem mindig vidám arccal kéne szavalnom a cinicini muzsikát. 

hétfő, június 25, 2012

Feljegyzések a rehabról

Léna rehabon van: kitalálta, hogy ő most leszokik a cumiról (mér pont most, az ég szerelmére?) és jó addikthoz híven szenved és pocsékul alszik, remek, tényleg, csak ez hiányzott. 
Mondjuk nekem tetszik, ahogy önszántukból feladják a fölösleges szokásokat, meg aztán eddig úgy el voltunk kényeztetve a jó alvásukkal, hogy egy szavam sem lehet. 
Amúgy meg rossz a kedvem, kiborultam rendesen hétvégén, de nincs kedvem írni róla, egyrészt, mert nem kell mindent megörökíteni, másrészt meg mert...mert nincs kedvem írni róla, őszintén szólva semmiről sincs kedvem írni, megyek is, nem írok.

péntek, június 22, 2012

"A 10 kártyából álló Kelta Kereszt a legrészletesebb kirakási módszer problémamegoldáshoz. Nagyon differenciált betekintést nyújt a pillanat minőségébe olyankor, mikor az életed fordulóponthoz érkezett."

Gyerekek, valaki mondja el nekem végre, hogy mi történt az emberekkel, mire föl ez a sok kineziológia* meg utaztatás meg kártyavetés, név- és számmisztika? Minek régi és eljövendő dolgokban kutakodni (most az más kérdés, hogy szerintem nem lehet, mert nincs például több életünk), miért nem elég  a jelennel kezdeni valamit  önerőből? Persze értem én, hogy kapaszkodók kellenek, de miért ezek a dolgok, miért nem a megfoghatóbbak és főleg miért mindenki KÍVÜLRŐL várja a segítséget, miért nem azzal dolgozunk, amink van?
Az is világos, hogy ez az egész hókuszpókusz valami új vallás kibontakozását jelzi (az egyházak valamit nagyon rosszul csinálnak azt hiszem), csak engem őszintén szólva megrémít, amikor majdnem minden ismerősöm (és meglepő módon nemcsak a nők) a horoszkópja segítségével igazodik el önmagán.





*csak annyit szeretnék elmondani a nagy tudású kineziológusokról még, hogy egy ex-kollégám elvégzett ilyen tanfolyamot és saját bevallása szerint azért volt nagyszerű kineziológusként "rendelni", mert bizonytalan fiatal nőket tapogathatott gyógyítás ürügyén. Igazából elég csak erre gondolnom a hókuszpókusz kapcsán és mindjárt minden a helyére kerül. 

játszóterezős

Persze tegnap megint egyedül játszótereztem azért, Marcinak fontos focimeccse volt, khm...na mindegy, kicsit visszajött az önbizalmam, csak az az egy bajom van, hogy nincs a hátamon szemem. 
A játszótéren mindenféle nációval lehet találkozni, tegnap épp hollandokkal és oroszokkal váltottam pár szót (ez vicces szokott lenni, ahogy én beszélgetek: ők állnak a gyerekeik mellett, én meg az enyémek után kétfelé futva odavakkantom a kérdésekre a választ). 
Már épp aggódtam, hogy nyilván én vagyok a játszótéren a bolond nagysága ezzel az állandó loholással (biztos elég viccesen néz ki egyébként), amikor tegnap odaszólt a holland nő (épp vágtattam a csúszda aljára, hogy Lénát elkapjam, de közben valahogy Marcikát egyensúlyoztam a lépcsőre fel; ne kérdezzétek hogy csinálom, fogalmam sincs), hogyaszongya annyira csodál ezért az eszméletlen sok munkáért...persze ilyenkor azért büszke vagyok magamra (minden egyes játszóterezés után az vagyok, merhogy a gyerekeim valahogy mindig életben maradnak és ha jobban meggondolom, ez kész csoda).
Különben nagyon érdekes megfigyelni a különböző nációk játszóterezési szokásait, na meg a gyerekszámot:  a mexikóiak csapatostul hozzák a rengeteg gyereküket, de amúgy furcsa módon az európaiak és az amerikaiak is általában csak egy gyerekkel érkeznek, ritka a dupla gyerekes család. 
A mexikói nők csak a padokon lustulnak, kábé rá se néznek a kölykökre (akik azt kell mondjam, hogy piszok udvariatlanok és undokok a kicsikkel), az európai és amerikai szülők meg a másik véglet: huszonöt nagyszülő segítségével húzzák-vonják a kölköket általában.
A feketék pedig sokszor elképesztő dolgokat művelnek: tegnap két nagyobb gyerekkel mászkált egy kisebb és az egyik nagyobb egyszercsak egy ilyen hintacsónakszerűségből hátraszaltózott, pont úgy nézett ki, mint aki gumiból van, teljesen megdöbbentem. 
Különben még mindig meglep, hogy a nagyobb gyerekek menniyre gonoszak a kisebbekkel: egy csomószor rájuk kiabálnak, ellökik őket, teljesen rosszul vagyok tőlük. Egy kedves dolog is történt tegnap: Marcuska épp nagyon el volt foglalva valamivel, mikor egy aranyos kisgyerek (Marcika derekáig ért) hátulról átölelte. Persze a dolog csak nekem tetszett, Marcus állatira megrémült - de hát tudom én, hogy valójában ő egy kis félénk műmacsó.

szerda, június 20, 2012

Az új lakás, a csótányok, meg a jövő

Esős időben jó sokat alszanak a kismajmok, úgyhogy gyorsan mesélek a lakásról is. 
A lakás tulajdonképpen egy házrész és ha jobban meggondolom, óriási, nincs is elég bútorunk hozzá, de nem baj, én szeretem a nagy teret. 
Az amerikai lakások tipikusan olyanok, hogy a közös terek nagyon nagyok és a hálószobák kis lyukak, na ez is ilyesmi, mondjuk ritka üdítő színfoltként rengeteg a nagy ablak (itt amúgy a lapos, kis ablakos házak a divatosak, rémesen sötét a nagy részük. Az ablakok amúgy pocsék állapotban vannak, de itt ez nem nagy baj, mert folyton meleg van, bár a rosszul záródó ablak a légkondi miatt mindenképp pazarlás). 
A konyha is óriási, ami nekem csodálatos, különösen a nyomi trieszti konyha után. Van aztán megint kandallónk, bár olyan kis gusztustalan, gázzal működik, pedig az igazi azért amikor fát kell dobálni a tűzbe. 
Egy kis kertrészünk is van (ami kicsit lelombozó a rengeteg emberevő szúnyog miatt) és hát szerencsére/sajnos éppen a játszótérrel szemben lakunk, szó szerint két perc eljutni odáig. 
Van aztán a közelben sok bolt és nem messze egy kis mozi (!!) is, Marci meg is ígérte nekem, hogy majd vigyáz a babákra, hogy elmehessek egyedül moziba (tudjátok - vagy nem -, én szeretek ilyeneket egyedül (is) csinálni). Marci különben nagyon jó fej, most, hogy észrevette, hogy kezdek megint elplattyanni, igyekszik mindig hazaérni a játszóterezésre (az iszonyú nagy segítség, ha ketten vagyunk, sokkal kevésbé érzem fáradtnak magam utána), hogy ne kelljen egyedül mennem, meg folyton kérdezget, hogy mit csináljon, hogy ne legyek rosszkedvű.
Szóval összességében jó az új lakás, bár kicsit rozoga, meg öreges itt-ott, viszont annyival kellemesebb, mint az ezer lakásos komplexben. Biztató, hogy még csak egy csótánnyal találkoztunk, mondjuk szerintem sajnos a klíma annyira kedvez nekik, hogy muszáj megszoknunk őket - az amerikai csótány egyébként kicsit kellemesebb látvány, mint az európai barátja (asszem German cockroach-nak hívják egyébként), bár egyes példányok hatalmasak és tudnak repülni is (!!! borzalmas). Különben van ennek a repülésnek romantikája: egyszer olvastuk valahol, hogy ezek a bizonyos csótányok életük végére kezdenek repülni, heh, lehet, hogy az öregeket (mármint az emberekre gondolok) is feldobná valami ilyen lehetőség...
Különben egy kicsit meg vagyok szeppenve, mert rájöttem, hogy már csak bő egy évet lakunk itt, utána...utána nem tudom mi lesz. Érdekes, hogy sokféle levelet kaptam, de az összesből talán egyvalaki biztatott, hogy menjünk haza, mindenki más lebeszél. Állati nehéz ügy ez és akármikor beszélni kezdünk róla, nem jutunk semmire.

anyasors

A levelek kapcsán még azon is gondolkodtam, hogy ez az egész gyerekezés tényleg mennyire tele van ambivalenciával: hogy néha agyoncsapnád őket mert folyton üvöltenek, lerántják a redőnyt, mindent tönkre tesznek, széttépnek, bepiszkolnak, veszélyesek magukra, egymásra, de közben meg állati cukik és meghatóak, így agyoncsapás helyett inkább leülsz hozzájuk karikát pakolgatni. 
Aztán az is eszembe jutott, hogy persze, hajtanád az időt, hogy legyenek kicsit önállóbbak meg tudjanak benyúlni maguktól a hűtőbe a tejért és lehessen velük beszélgetni és megegyék a zöldbabot is meg ne tépjék szét a könyveiket, ugyanakkor a gondolat, hogy felnőnek és leválnak rólad, hogy nem te leszel a legfontosabb, hogy lesznek barátaik, programjaik, szerelmeik és saját életük, nos, az rémisztő és ilyenkor az ember bizony megállítaná az időt, hogy Léna igenis mindig fusson boldogan a kitárt karomba a játszótéren és Marcus mindig akarjon felkéredzkedni az ölembe a kis kezét mohón tekergetve.
Persze sose akarnám őket örökre itthon tartani, nálunk a családban mindkét ágon van olyan, aki sosem költözött el otthonról és én ezt végtelenül károsnak és egészségtelennek tartom. 
Tudomásul kell venni, hogy az anyáknak sajnos az a sorsuk, hogy legyenek is, meg ne is, a két állapotot tökéletes ráérzéssel és tapintattal adagolva...

levelek margójára

Na. Tehát. 
Akkor most kicsit tagoltabban mondom, hogy az összes padsorban halljátok: ezt a blogot főleg azért írom, hogy ne nagyon terheljem a "valódi" környezetemet nyivákolással. 
Nem írok le benne mindent és főleg a kínjaimra koncentrálok - ennél szerencsére több nevetésben van részem -, úgy vettem észre, nekem ez segít, ugyanakkor ti nagyon sokszor téves következtetéseket vontok le az itt leírtakból. 
A következőket szeretném ezért leírni, hogy tisztázzuk a helyzetet: nagyon szeretem a gyerekeimet, de néha piszkosul elegem van belőlük. Nagyon sokat szoktam játszani velük - gyakorlatilag egyfolytában -, olvasunk, illetve egymáson fetrengünk, kukucsozunk, tornázunk, énekelünk, táncolunk, alapvetően nagyon élvezem. Jobb napjaimon még a játszóteret is, bár azt nagyon nehéz élvezni. Léna fejhangon visítását azt nem élvezem, azt jól értettétek és igen, azt is, hogy nagyon sokat visít fejhangon és egy csomószor nem tudok vele mit csinálni, ugyanis van itt egy másik gyerek is, vele is kell foglalkozni és őszinte bánatomra csak két karom van (több szem sem ártana btw). 
Tegnap Léna például azért üvöltött már-már nem emberi hangon, mert Marcikát fürdettem ahelyett, hogy őt dajkáltam volna, majd mikor Marcikát öltöztettem, dühében még csapkodott is. Egyébként olyan hangosan üvölt, hogy Marcika befogja a fülét. Hozzátenném: én nem hiszem, hogy azért kezdte volna, mert azt érzi, hogy elegem van, gyanítom, a dolog inkább fordítva van: azért lett rettenetesen elegem, mert semmit nem tudok tőle csinálni és beszakad a dobhártyám. És hát igen, lehet, hogy kívülről nézve meg már nagyobb gyerekkel nagyon cuki a szeparációs szorongás - és majd visszasírom én is, stbstb -, de ezt a fajta nagyon erős ragaszkodást átélni borzasztó nehéz és az isten szerelmére, hadd mondjam már ki, ha valami nehéz. (Egyébként gyanítom, hogy Léna nem is annyira szeparációsan szorong mindig, hanem állati féltékeny Marcikára - na ebben adjatok tanácsot, haha)
Aztán, lássuk csak, mi van még: szerintem tök normális, hogy igényem van a gyerekek nélkül lenni, én akkor ijednék meg, ha ez nem volna - attól, mert anya lettem, nem szűntem meg emberi lénynek lenni és az, hogy kicsit máshol tartok mint a gyerekeim és az, hogy szellemileg nem elégít ki, hogy a Mazsolát etetem, meg a Boribon lufijait számolgatom, szerintem nem tesz rossz anyává, sőt. Ha az ember semmi mást nem csinál, csak a gyerekeit terelgeti, idővel azt fogja észrevenni, hogy nincs miből adni a gyerekeknek: nemcsak a szellemi tőkére gondolok itt, bár az sem elhanyagolható, de a lelkire, no meg az életenergiára is. Valahonnan töltődni kell, punktum. 
Sőt, szerintem az is tök normális, ha az emberben egyszer csak feltámad a vágy, hogy dolgozna (már csak a pénz miatt is) és ne feledjétek, én negyedik (és nem második) éve nem dolgozom, ami elég utálatos ám. Aztán még annyit, hogy a gyerekek lassan bizony két évesek, tehát nem két hónapos koruk után kezdtem ríni, hogy jajjaj, dolgozni akarok - mellesleg nem fogok dolgozni, örüljetek: Marci 20 dollárral többet keres, mint azok, akik segélyre jogosultak, ha meg nem kapunk segélyt, akkor nincs pénz gyerekőrzésre. 
Remélem, az összes problémás kérdésre válaszoltam, a konklúzióm annyi, hogy ne vegyetek túl komolyan, mert hát...ez csak egy hisztiblog. Persze amúgy se.



PS.: Tudom, hogy nem leszek ezzel népszerű, de akinek nem ikrei vannak, az hiba mondogatja, hogy igaz, hogy nem ikreim vannak, de...és akkor itt jön valami tanács, nos, szerintem akinek nem ikrei vannak, az valóban nem érti, hogy mivel jár az ikrezés és ezt a véleményemet akkor is vállalom, ha azt képzelitek ennek hatására, hogy játszom az eszemet, különlegeskedem, szenvedni akarok és hasonló hülyeségek.
Az ikrezés az egy más műfaj mint a többi, más dolgok vonatkoznak rá, más szabályai vannak, mint a szingli babázásnak. És igen, akkor is, ha huszonöt gyereked van, kedves olvasó.  Természetesen nem kell ezt nekem elhinni, semmi gond. Csak azt engedjétek már meg nekem, hogy én viszont így gondoljam és ki is mondjam. Köszönöm.

PS2: Vicces egyébként a modern pszichológia térnyerése: Léna hisztije mögött mindenki valami elképesztő lelki problémát sejt, hogy ezt érzi, meg azt érzi, meg így tudat alatt, meg úgy a szorongás...mi van, ha szimplán egy alapvetően hisztis és túlzottan ragaszkodó természetű kislányról van szó (nyilván egyébként, mindig is ilyen volt, csak most felerősödött a csüngés vágya), aki életkori sajátosságaiból adódóan most egyfolytában szeretgetést akar?

PS3: És - mivel már kaptam levelet erre a postra reakcióként - félre ne értsetek, tudom, hogy általában mindenki jót akar (a rosszakarók szerencsére lusták is és nem írnak, gondolom csak magukban utálkoznak, hát, állok elébe, nekem tök mindegy), csak szerintem nagyon sokszor elbeszélünk egymás mellett, ami természetesen érthető. Igazából valami olyasmiről akartam írni, hogy félinformációk birtokában szerintem  nem nagyon érdemes mindenfélét kinyilatkoztatni. Tudom, sokszor egy blogot olvasva azt képzeljük, hogy mindent tudunk a blog írójáról, dehát azért ez bizony nem így van - azt hiszem valami ilyesmi lett volna az egyik üzenete ennek a postnak.

kedd, június 19, 2012

bölcsi, pénz, nyavalygás

És hát igen, ismét elérkezett egy olyan időszak, mikor szabadidőmben bölcsiket gusztálok és hívogatok, de teljesen fölöslegesen, mert a legolcsóbb két gyereknek annyi lenne, mint az egy havi lakbérünk (1200 dollár), dermesztően drága. Na ez például nagyon nagy baj Amerikával. 
Végre beadtam amúgy a bölcsi támogatási kérvényünket, ezzel feliratkoztunk egy várólistára, hogy elbírálják (képzelem mennyien kérvényeznek ilyet, ha várólista van az elbírálásra is) és nyilván már el is költözünk, mire kiderül, hogy megkaphatjuk, nagyszerű. 
Persze még mindig lehet olyat, hogy elköltözünk egy híd alá és a gyerekek meg a megtakarított pénzből bölcsibe járnak...eh, nem jó ez így. Igen, az is lehet, hogy itthon maradok velük örökkön-örökké, csak hát az az igazság, hogy egyre rosszabbul viselem. Persze simán lehet, hogy pár hét és megbékélek a sorsommal, meg belefáradok abba, hogy mindig rá kell döbbennem, hogy ha megszakadunk, sincs elég pénzünk a gyerekőrzésre. (Ahova most próbáljuk vinni őket, az egy ún.drop-off daycare, ott maximum négy órát lehetnek egy nap, mondjuk ebbe is bele fogunk szakadni, hogy kifizessük, de legalább valami azért.)
Pont mondtam egyébként Marcinak, hogy a gyerekezés legdrágább részét szerencsére itt csináljuk végig, mikor otthon voltunk, nézegettem kicsit az árakat, otthon szerintem tízszerese lett volna a mindenből dupla, meg aztán sajnos az adakozás sem divat ami itt (költözéskor egy csomó dolgot elajándékoztunk mi is, és nagyon boldog voltam, hogy én is tudok jót tenni másokkal). Lassan-lassan majd elkezdünk gyúrni a pelenka nélküli életre is, mert a pelenka is piszok sok pénz, na meg amúgy is persze.. Na jó, hát egyszer majd iskolába mennek, gondolom az lesz megint állati drága, dehát elég a sok mostani baj is, iskolára még nem gondolunk.








PS.: Ja és hogy ezeket mind mondtam már, hát igen...az ember problémái nem változnak, ti meg általában úgysem figyeltek igazán (ezt a levelekből - meg a tanítási tapasztalatomból - tudom egyébként), szóval mondhatom sokszor ugyanazt szerintem.

PS2: Egy adalék az amerikai nehézségekhez: egy kedves ismerőssel leveleztem Léna gondjairól és meséltem neki, hogy a nagy hisztik előtt beteg volt és a lázával el is vittük orvoshoz, de később, amikor kijött rajta valami kiütés, akkor már nem vittük vissza (az orvos előre megjósolta, hogy lesz kiütés) és a kedves ismerős azt írta a levélben, hogy minden kiütéssel el kell menni az orvoshoz. Hát...el kéne biztosan, csak az pénzbe kerül ám, nem nagyon sokba ugyan - már ha van biztosításod, mert ha nincs, akkor sajnos el kell felejtened az orvosokat -, de mikor hónap végén épp lenulláztuk magunkat, akkor nincs mese: nem tudunk orvoshoz menni a semmiből. 

kieg. az előzőhöz

Hehehehe. Mondtam én, hogy jó nekem. Ömlik az eső, úgyhogy sajnos ma nem tudunk a játszótérre menni.
Kis örömök, mit néztek?

hadüzenet

És akkor aztán amikor Marci felolvassa nekem a hírt, hogy elütöttek egy három hónapos ikerpárt Érden és az egyikük már meghalt, a másik meg életveszélyes állapotban van, akkor már megint megrázom magam, hogy mit picsogok én itt, hiszen szerencsések vagyunk, egészségesek vagyunk, szeretjük egymást és nem érdekel, ha ez szirupos, de akkor is ez az, ami számít, szóval hadat üzenek a depressziónak, mer nekem _i_g_e_n_i_s_j_ó_, te hülye depresszió - és vers, igen. 

hétfő, június 18, 2012

plattyant

Az a baj, hogy már megint depressziósnak érzem magam, jön minden reggel a nincs kedvem felkelni, meg az az iszonyú szorongás, meg a legyen már vége a napnak, aztán napközben meg sírok úton-útfélen. Két hete nem futottam a hülye költözés miatt, remélem ha újrakezdem, elmúlik ez a sok szar érzés. 
Összességében szerintem engem jobban megviselt a költözés, mint a gyerekeket, mert minden egyes új helyen valahogy lenullázódom,  mindig új rutint kell szereznem és az gyötrelmes. 
Például épp kezdtem megszokni a régi játszóteret, erre most egy új, rémisztőbb verzióval kell megküzdenem. Tudom, nektek semmi teteje egy ilyen játszótér parának, de aki volt már két rohangáló kisgyerekkel veszélyes helyen, az szerintem sejti miről magyarázok itt. 
És hogy miért járunk mégis játszótérre? Egyrészt, mert láthatóan jót tesz nekik, ügyesednek, nő az önbizalmuk, találkoznak más gyerekekkel, szükségük van rá, másrészt meg mert hova járjunk két gyerekkel? A babakocsiban már nem szívesen üldögélnek, rohangálni szeretnek meg mászni és fitogtatni az erejüket - ezeket meg legjobban a játszótéren lehet. 

Az is nyomaszt nagyon, hogy fogalmam sincs mit kéne csinálnunk: 
Magyarországra én őszintén szólva nagyon nem vágyom, hányingerem van, ha eszembe jut az otthoni politikai helyzet, a kicsinyesség, a sok undok ember (mikor otthon voltunk, mindenki olyan végtelenül barátságtalan volt a séták alkalmával és a boltokban, örömmel jöttem vissza), a pénztelenség, a munkanélküliség és a kilátástalanság, de úgy tűnik, hogy Marci munkája miatt nem sok más választásunk marad, nem akarom részletezni, de "most vagy soha" helyzetben van egy ajánlat kapcsán. 
Ha meg valahogy mégis maradnánk Amerikában, akkor az én helyzetemen sosem lehetne változtatni, mert valószínűleg nem lenne több pénzünk (sőt) és sosem tudnánk közösségbe adni őket - és ahhoz, hogy én dolgozni tudjak, először az ő elhelyezésükről kéne gondoskodni. Abba inkább bele se gondolok most, hogy ugyan mi a fenét tudnék dolgozni, na mindegy, állati nyomasztó az egész történet. 
És oké, hazamegyünk, de hol fogunk lakni például? A szüleim régi lakásában én nagyon nem szeretnék (szerintem érthető okokból, végülis csak ott lett öngyilkos az apám; mikor hazamentem, akkor is utáltam a lakásban lenni öt percnél tovább), de nyilván ott kéne, mert az még egy tűrhető méretű lakás, elférnénk benne. 
Marcival sokat beszélgetünk arról, hogy az a nagy veszélye Amerikának, hogy túl jól lehet itt élni. 
Hatalmas légkondis-mosogatógépes - szó szerint - luxuslakást tudsz bérelni (a legtöbb helyen medence is van), van kocsid, meg jut biokajára és sushira és akkor ebből a kényelmes helyzetből hazamenni Békásmegyerre...hát, a szívem szakad meg értünk, komolyan. Persze, a sushi nem minden, de piszok sokat számít ám az a kurva pénz, meg a némi luxus (pl autó), főleg ha már gyerekeid is vannak. 
Nem vagyok én nagyravágyó, ugyan, dehogy. A ruhák-cipők-ékszerek sosem érdekeltek (sőt, az empátiám se nagyon terjed ki arra, aki ezeknek a megszállottja, miért kell ész nélkül cipőket vásárolni, jézusom?), az utazás meg a könyvek és a mozi, nekem csak ilyesmikre van igényem (jó drágák ezek is, sajnos), mondjuk ezek itt sincsenek (mindenféle okokból), szóval végülis nem értem mi bajom van. Nem, ez nem ilyen egyszerű, csak beszélek össze-vissza,eh, ne is figyeljetek, én csak a depressziómról akartam itt nyivákolni. 

Fogalmam sincs, hogy mi lenne a jó döntés, persze az otthoniak nagy többsége mondogatja, hogy ne menjünk, de mint mondtam, az egész nem ennyire egyszerű. 
A másik nagy kérdés pedig: ugyan mi a fenét kezdenék magammal otthon? Nem, nem. Nem fogok tanítani, ezt ne is mondjátok. Amikor eljöttünk otthonról, épp azon voltam, hogy teljesen leépítsem a tanítást, belefáradtam, elegem lett, kiszámíthatatlan pénz, rengeteg meló, sok elviselhetetlen, lusta és idióta tanítvány (mielőtt sopánkodni kezdenétek, nem gyerekekről beszélek, mindig csak felnőtteket tanítottam), fúj, annyira sokáig csináltam, elég volt. Gyerekek mellett meg nem is lehetne úgy csinálni, ahogy régen, azaz reggeltől-estig, hétköznap, hétvégén, folyton. Pedig ez a nyelviskolázás-magántanítás csak úgy éri meg, ha az ember a belét is kidolgozza. 
Visszatérve a depresszióra: a szent ikres könyvemben azt mondta valami nő, hogy neki a gyerekek négy éves koráig jött-ment a depresszió*, aztán akkorra valahogy teljesen beleszokott az ikres életbe. 
Utálom a rosszkedvet, nem akarok depressziós lenni, jól akarok lenni, csak olyan fáradt vagyok és annyira nagyon piszkosul elegem van most éppen az égvilágon mindenből. 






*nem, ez nyilván nem nagyon súlyos valami, jobb híján hívom depressziónak, mert hasonlít rá, de amikor az ember még ír róla és elemzi magát (egyáltalán kedve van ilyesmihez, egyáltalán akar bármit is), akkor még bizony egészen jól van. Tudom mit beszélek, láttam már súlyos depressziót, nem, az nagyon nem ilyen. 

When in Rome do as the Romans do

Marci kapott Apák Napjára tortát és olyan nagyon cuki apa volt, hogy nemcsak eljött velünk a játszótérre terelgetni a vadakat, hanem ágyba is tette őket, mesélt nekik, egyszóval hagyta, hogy este mámoros me time keretében sétálgassak és vásároljak kicsit EGYEDÜL. Igen, érzem én is: igazából Anyák Napja volt ma.
Egyébként olyan a babák nélkül, mint hirtelen felbukkanni a víz alól a Balatonban. Vagy mint mikor az ember a beszűkült tudatát próbálja kicsit kifelé fordítani brutális vizsgaidőszakokban. Vagy mittomén. Ilyen lehet egy idegen bolygón. Én meg csak ámulok, hogy régen úgy éltem, hogy tusfürdőket meg szemfestékeket meg parfümöket és büdös sajtokat vásároltam popsitörlő és biosajt helyett. 
Mikor is volt ez? Hát...ezer éve legalább. 

vasárnap, június 17, 2012

első nap a isibe

Hah, elvittük őket a gyerekmegőrzőbe két órára ma délelőtt és láss csodát, egy mukk nélkül végignyomták. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy soha nem fogjuk megtudni, hogy kivel és mit játszottak a két óra alatt. 
Ez ugyanolyan rejtély marad, mint a macska tíz órás utazása a csomagtérben...Igaz, szegény Fanni Chicagóba érve félőrültnek tűnt, a babák meg csak kedvesen ránk mosolyogtak, mikor megláttak az ajtóban. Tök jó fejek, de szerintem tuti azért megy az ilyesmi ilyen jól nekik, mert már méhen belül is volt egy kis barátjuk.
Ez a gondolat most annyira meghat, hogy elmegyek sírdogálni kicsit*, jóccaka. 



*na jó, valójában a kindlivel akarok hetyegni az ágyban

péntek, június 15, 2012

(s)iker vol. 874392651

És hogy ne mindig csak undok legyek, elmesélem, hogy Marcika állati jól táncol - most már valahogy figurázza is, brékesen tekergeti a felsőtestét -, Léna meg eszméletlen ügyesen mászik fel bárhová (sajnos, teszem hozzá halkan), de a legviccesebb (bár Marcika táncát nehéz überelni viccességben), hogy elkezdték etetgetni a kis alvós állataikat. Mikor narancsosztás van, akkor mindenből kap Manó, Mazsola és Ottília, a patkány is.

hullafáradt

Karácsonyra egy gyerekezős stábot kérek. Úgy lenne, hogy amíg én az ágyamban alukálok, a stáb vinné a gyerekeket a kurva veszélyes új játszóterünkre*, meg ilyenekre gondoltam. 






*olyan a játszótér, hogy az egész egy emelvényen van és labirintusszerűen van megcsinálva. 
Tök jó lenne...mondjuk úgy 30 éves kortól. De kalandvágyó közel két éveseknek, szerintem életveszélyes. 
Hihetetlen sok ősz hajszálam keletkezik, mikor kétfelé indulnak rajta elképesztő gyorsasággal - Léna minél magasabbra akar menni (onnan jó leesni, nem igaz?), Marcika meg a játszótér mögötti parkolóhoz rohan, ahol virágokat szagolgathat (virágmániás), illetve az autóknak fenntartott lejtős rámpaszerű izén vágtathat hatalmas sebességgel, hogy végül jól orra essen és nagyon beverje a fejét. 
Valamelyik nap akartam találni sorstársakat vagy tanácsokat kapni az ikres játszóterezést illetően és megnéztem pár amerikai gyerekes fórumot, nos, az eredmény: a fórumokon nagyjából mindenki azt mondta, hogy esze ágában sincs egyedül menni játszótérre az ikrekkel. Nagyszerű.




PS.: Egyébként egyszer már megfogadtam, hogy nem írom le az ikrezésről az igazságot, mert akkor azt kapom, hogy én csak rinyálok, meg ez a blog egy 'cry for help'* és egyáltalán, olyan könnyű nekem, nemár, hogy panaszkodjak...
Úgyhogy a fentit tekintsétek semmisnek és mondjuk helyette a bejegyzés: tegnap annyira jókat kacagtam, ahogy a drágaszágaim megmászták a tornyokat a játszótéren! Olyan eleven kis lurkók, annyira csodálatos figyelni, ahogy ügyesednek és egyre gyorsabban szaladnak, ó ezek a kis emberkék annyira elevenek és mégis annyira könnyű velük, hiszen csak szeretni kell őket...mások azt mondják, ikrekkel segítséget kell kérni, de szerintem ez butaság, hiszen mindent én akarok csinálni egyedül, hogy feláldozzam magam az anyaság szent oltárán....stbstb  (elnézést, nem ismerem pontosan a Szent Anya zsargont)

* amúgy meg ja, 'cry for help', most jövök csak rá, hát segítsen már valaki, az ég szerelmére!

csütörtök, június 14, 2012

sokkos

Lám, lám, mire "jó" a Facebook (ez a , ez itt olyan, mint lájkolni mindenféle beteg híreket): egy belinkelt tárgyalási hír kapcsán rádöbbentem, hogy egy három évvel ezelőtti, csepeli kettős gyilkosság egyik áldozata életem legelső tanítványa volt. 
Teljesen meg vagyok döbbenve. 

este jó

Mióta tart ez az ordítós időszak - úgy két hete - estére úgy érzem magam, mint akit megrágtak, kiköptek, majd még jó sokáig trancsíroztak, pedig ha jól értelmeztem Marci nekem írt levelét, akkor nagyjából a napokban el kell döntenünk, hogy hazaköltözünk-e Magyarországra vagy sem...képtelen vagyok kiköpött, trancsírozott nyomorultként életbevágó döntéseket hozni. 
Régen az volt a mániám, hogy valahogyan meg kell őriznünk a filozofikus, "költői", a mindennapokon túlmutató énünket akkor is, ha gyerekeink vannak, de pont ma egy blogba tévedve valami Pilinszky idézet láttán azt mormogtam magamban, hogy édes istenem, hogy van valakinek költészetre ideje és energiája és egyáltalán, mi közöm nekem ehhez...szomorú vagyok, hogy így ellaposít a strapás gyereknevelés. Na nem baj, majd ha vidám floridai nyugdíjas leszek, akkor lököm nektek a verselemzéseket. 
Bevallom különben, hogy délután Lénával kiskifli-nagykifliben feküdtünk a díványon hosszasan és annyira nagyon jó volt - mit bántam én a szeparációs szorongást, mikor a kis szuszogós teste hozzám simult...
Egyébként pedig nagyon köszönöm a sok tanácsot, ígérem mindenkinek válaszolok. 

szerda, június 13, 2012

Lénike (a tévénéző gyerekek segítségét kérem)

Én imádom Lénát, tényleg. Nagyon szép, borzasztó aranyos, ragaszkodó, meglepően okos is. 
De elviselhetetlen. Léna elviselhetetlen lett. Valaki mondjon már valami okosat (esküszöm kommentelni is lehet majd emiatt), mert nem tudom mit csináljak vele.
Tegnap egyszer voltam pisilni és nem mostam fogat (jó, volt még a kaki mizéria is), mert Lénát nem lehet a szobában hagyni, ugyanis valami egészen nem emberi hangon ordít és sikít és zokog, ha pár percre elhagyom a szobájukat (alapvetően a saját szobájukban vannak nagyjából folyamatosan, mert ha kiengedném őket, fél perc alatt szétkapnák a lakást és úgy tényleg nem mehetnék vécére sem). 
Szóval Léna: eddig sokszor eljátszottak egyedül, nevetgéltek, bújócskáztak, de egy ideje Léna teljesen meg van őrülve, egyfolytában csak nyújtogatja a kis karját, hogy vegyük fel, olyan hangon sikít, ha nem vagyunk vele és nem vesszük fel, mintha nyúznák, én próbáltam már hagyni ordítani, de kicsit félek, hogy szociális munkásokat küldenek rám új szomszédaink, ha ez sokáig tart (és persze nagyon sajnálom, iszonyú az a sírás), meg aztán tényleg őrjítő, szóval nem bírom sokáig hallgatni sajnos, úgyhogy ülhetek a szobájukban naphosszat, kaja nincs, a dobozokat nem pakolja ki senki, nem tudok mosni, vécére menni, enni, fasza...tudom, tudom, az alvásidejükben csináljak mindent, hát egy nagy túróst, kell nekem is egy kis saját idő, én akkor is szoktam mindenfélét csinálni, mikor ébren vannak. 
Mert oké, talán szeparációs szorongás...de az meddig tart? Negyven éves koráig sikítani fog, hogy vegyem ölbe, vagy mi? Teljesen tanácstalan vagyok, ráadásul épp most terveztük, hogy heti két napra négy órás  gyerekmegőrzőbe visszük őket, ha a költözés miatti tragikus anyagi helyzetünk kicsit rendbe jön, de hát nem tudom így hogy...vagy a gyerekmegőrzés épp rendbe rakná kicsit? Mondjatok valami okosat, bár egyelőre fogalmam sincs, hogy lehet beállítani a kommenteket*...






*add örökbe és hasonlóan mókás kommenteket nem kérek, köszönöm.


PS: fogalmam sincs, hogy kell csak egy bejegyzéshez kommenteket beállítani, írjatok mailt, plíz. (mlly_blmkukacyahoopontcom)

kedd, június 12, 2012

one of those days

Mikor Léna a szorulástól már fél órája, vörös fejjel, izzadtan zokogva üvölt (néha nehezen kakil szegény, pedig isznak rendesen, meg esznek sok gyümölcsöt, nem értem), én meg kínomban, mert annyira sajnálom, egyesével szedegetem ki a kakikat a fenekéből (úristen az hogy fájhatott szegénynek), csak, hogy megszabaduljon végre és mindezen  kínlódás közepette Marcika huncut mosollyal a redőnyt próbálja leszaggatni, majd miután beteszem az ágyába egy nagy üveg vízzel (amit eredetileg szegény Lénának hoztam, de Marci felháborodva ordított, hogy neki is kell), hogy szegény* Lénával tudjak foglalkozni és ő módszeresen összevizezi még az atyaúristent is az ágyban, hogy miután kirángattam a kakikat Léna fenekéből és bekentem és kapott kúpot és átpelenkáztam, Marcika ágyát és ruháját és pelenkáját kelljen átcserélnem, na, akkor az ilyen napokon tényleg azt gondolom, hogy kész, nem bírom tovább ezt egyedül csinálni, meg fogok bolondulni, elegem van, meg akarok semmisülni. 
Aztán persze túljutok ezeken a holtpontokon - bár őszintén szólva nem tudom hogyan, azt hiszem fogytán az energiám, nincs ugyanis honnan újratöltekeznem -, például olyan gondolatok segítségével, hogy lehetne sokkal-sokkal rosszabb és nehezebb nekem és még mindig nem vagyok tudatában annak, hogy milyen iszonyatosan szerencsés vagyok és igenis fontos arra gondolni, hogy van miből élnünk, van mit enni, szeretjük egymást és egészségesek a gyerekeink.



* most látom csak, hogy mennyi szegény van a szövegben, nem baj, így hagyom, tényleg ennyire sajnáltam...szegényt.




PS: Egyébként meg úgy tűnik, hogy sikerül kiadni a lakást - de nem akarom elkiabálni, hiszem, ha beköltöznek. 

hétfő, június 11, 2012

apa ordít, anya flozofál

Ez a szülőség elképesztően ambivalens dolog, nem? Egy csomószor legszívesebben agyoncsapnád a gyerekeidet, de alapvetően folyamatosan azon izgulsz, hogy csak ki ne nyírják magukat valamivel. 

káosz, dráma, könnyek, költözés

I have boy and girl twins, they are 41 now. Didn't you feel that god punished you when you got pregnant with twins? I had the feeling that god thought I had had too much fun before and that was the punishment for that

Hehe, ezzel a szöveggel fogadott az egyik új szomszédunk, vicces volt, én éppen halálosan idegbetegen jöttem az új játszótérről, ahol majdnem az őrületbe kergettek a gyerekeim (majd elmesélem, most inkább nem gondolok erre, ma is kell mennünk ugyanis és az új taktikám, hogy elviseljem az életem, hogy nem gondolok az elkövetkező kibírhatatlan dolgokra, pl játszótéri futkosás), tök jó volt találkozni egy ilyen cuki nénivel, aki vicceseket mond. 
Mondjuk eleve teljesen tönkrementek az idegeim, mert hát a költözésbe majdnem belepusztultunk, többek között a gyerekek miatt, nem akarok sokat beszélni róla, nagyon csúnya volt, veszekedtünk,  mínuszba került a bankszámlánk, sírtunk, én azonnal haza akartam költözni, a gyerekek üvöltöttek torkuk szakadtából, Marci kijelentette, hogy ő inkább többet nem akar gyereket (baromira megértem egyébként, gyakorlatilag folyamatosan üvoltenek mostanában ébrenlétük alatt és szinte lehetetlen bármit csinálni, ha itt vannak, na most nekünk a folyamatos jelenlétükkel kell(ett) számolnunk, amikor ki-és bepakol(t)unk. 
Na mindegy, most már itt vagyunk, szent a béke, kicsit már örültünk is reggel a lakásnak, de borzalmas volt az elmúlt két nap, az ellenségemnek se kívánom. 

péntek, június 08, 2012

Ó, szegény Jessica

Olvasom a buta újságomban, hogy Jessica Simpson - akiről még mindig nem tudom pontosan, hogy kicsoda és miről híres, viszont rengeteg pénze van valamitől és így aztán a többi celebhez hasonlóan ő is botcsinálta divattevező meg parfümgyártó - nagyon sokat hízott a terhessége alatt, ezért  a Weightwatchers nevű fogyasztóbirodalom négy millió dolláros szerződést kötött vele: a szerződés szerint szegény, szegény Jessicának év végéig le kell adnia vagy harminc kilót, hogy ő lehessen a fogyasztóbirodalom egyik szószólója. 
Hát, feleim, én négy millió dollárért egész Budapestet csontsoványra fogyasztom, esküszöm. Mókás volt, ahogy sápítoztak az újságban, hogy Jessicára micsoda nyomás nehezedik a szerződés miatt, ó, mi lesz most vele, jaj, már el is kezdett edzeni, te jó ég, de nehéz neki most, hát néddmá, jézusmária, hogy bírja majd...aláfestésként volt pár aggódó arcú, alig sminkelt kép - gondolom a ziláltsággal próbálják érzékeltetni, hogy neki most rossz - a valóban erősen felduzzadt Jessicáról.

csütörtök, június 07, 2012

vicces, ámde nyomasztó

Pont azt csinálom pakolás címén, amit az ember vizsgaidőszakban tanulás címén csinál: cseszem el az időt, főleg blogírással, szóval tényleg mókás, amikor nagy komolyan előadom, hogy nem írok. Ma egy nagyon érdekes, nagyon nyomasztó és persze elég vicces  levelet kaptam a nagynénémtől, a múltkor említettem neki, hogy esetleg hazamennénk, íme a válasz:

Ami a hazajövést illeti, mit mondhatnék? Akinek ma módja van nem itthon lenni, vágja magát a földhöz örömében! Akinek meg módja van nem Európában lenni, az pláne! A napokban tették közzé egy felmérés eredményét, ami szerint a 30 évesnél fiatalabbak fele el akar menni az országból. És nekik van igazuk! Ahogy ... mondaná, lennék másfél évvel fiatalabb, én is mennék!
Egyszer mentem volna, 1980-ban, amikor ...-val Párizsban voltunk. Megpróbáltam rábeszélni, hogy maradjunk kinn, de visszariadt és én hazajöttem vele. Hiba volt és jóvátehetetlen. Akkor még nem lehetett kimenni törvényesen, csak disszidálni, ez pedig azt jelentette, hogy nem lehetett visszajönni, ha akartál, sem. Pontosabban, akkor másfél éven belül még haza lehetett jönni és megkövetni szépen állambácsit, hogy ilyen csúnyát csináltunk, de hiába mondtam ...-nak, hogy ha nem tetszik, még hazajöhetünk, nem volt hajlandó maradni. 
Mára már mindent elfelejtettem, de akkor még viszonylag jól tudtam a nyelvet és apusnak éltek ott régi barátai, ők biztosan segítettek volna eleinte. Mert ...azon aggódott, hogy miből fogunk megélni. Ekkor épp a Pompidou központban voltunk. Kinéztünk az előtte lévő térre, ahol egy nő épp lekapta a blúzát, majd egy kalapba gyűjtötte a pénzt. Mondtam ...-nak, hogy ha atyai barátaim nem segítenének, még mindig lekaphatjuk mi is a lajbit - akkor még lett volna mit mutogatni -, de valahogy nem vonzotta ez a lehetőség sem. Pedig egy kalapra még futotta volna a pénzünkből, a cicink meg ugye kéznél volt, ráadásul ingyen. De vajha!
Ami azt illeti, mi még politikai menedékjogot is kaphattunk volna atyáinkra hivatkozva, de akkor valóban nem jöhettünk volna haza többé. Így aztán hazajöttünk. 
Alighanem életem legrosszabb döntése volt. Gondolom, ebből már sejted, hogy nem fogom szorgalmazni a hazajöveteleteket, bár nagyon jó volna, ha itt volnátok és játszhatnánk a babákkal. De sajnos ennél fontosabb a jövőtök és az most úgy tűnik, nem itthon van. Nem tudom milyen fizetése lenne Marcinak, de épp most tették közzé a létminimum összegét: négytagú családnak kb 240000 Ft. Ez arra elég, hogy éhen ne haljatok. Holmi mozi, vagy egy könyv - na ilyesmik már nincsenek benne. Hát ezért nem mondhatjuk jó szívvel, hogy gyertek haza. 
És még nincs vége a válságnak! Akár heteken belül csődbe mehet egész Európa*, ahogy a dolgok most állnak. Görögországban már nincs gyógyszer, lehet, hogy napokon belül áram sem lesz - és hivatalosan még nincsenek is csődben. Ezzel szemben nem fizetnek adót, vagyis egyre romlik a helyzet, perceken belül nem fognak nyugdíjat és az állami alkalmazottaknak fizetést adni, mert nem lesz miből. A bankok is a csőd felé araszolnak, akkor pedig a gazdaságnak is vége, nem csak az államnak. De Spanyolország is rohan a csőd felé és több kisebb ország is. Ez pedig könnyen átterjedhet egész Európára. Hát maradjatok, ahol vagytok és örüljetek, hogy ott lehettek! Marci főnökének van igaza**: maradjatok ott. Európát is kerüljétek el messzire, ha tehetitek, itt most sehol se jó. 

*az amerikaiak folyamatosan egy Európát sújtó újabb válságtól féltik Amerikát (itt állítólag nemrég javulni kezdett a helyzet)

**Marci főnöke azt javasolta, hogy maradjunk Amerikában, ha kedves az életünk

furious anger

Valaki mondja el nekem, hogy az emberek miért ennyire megbízhatatlanok és miért nem lehet SOHA úgy cselekedni ahogy mondják/ígérik? 
Mert nem elég, hogy az itteni költözés miatt dobozokban gázolunk és átmeneti életet élünk, de még az otthoni lakásomat is ki kell adni időközben (szegény tesóm rohangál miatta) és az emberek olyan borzasztó idegesítőek még mindig, mint mikor tanítottam: nem jön el, lemondja, átteszi, eljön, de semmi se jó, hülyeségekbe beleköt, jaj, rémes, komolyan. Mekkora mázlim volt az előző albérlőmmel!. Egy hét alatt találtuk és negyedik éve lakik ott; volt pár kisebb vita, de amúgy azért tök normális volt.
Tudom, tudom, nézzem perspektívában, milyen jó, hogy van egy lakásom...hát, fene tudja, nem jó igazán: mert egyrészt még nem az én lakásom tizeniksz évig, másrészt meg mert az utóbbi években - amikor ingünk-gatyánk ráment temetésekre, öröklésre, közjegyzőre - rájöttem, hogy nincstelenül kell meghalni, az a legolcsóbb és legbiztosabb, no meg az utódaidat sem kergeted majd az őrületbe, ha már nem leszel...

ahogy a dolgok vannak

Jaj, végre. A babák kicsit jámborabbak lettek, Léna tegnap csak egyszer toporzékolt, ez nagy szó az utóbbi napok borzalmaihoz képest. Eszelős, fullasztó meleg van, olyan kimenni, mintha egy nagy kemencébe lépne az ember. 
Büszke vagyok magamra, mert tegnap végre sikerült egymás után csúszdázniuk, tök fegyelmezetten kivárták, míg mindenki sorra került, a végén még szeretni fogom a játszóteret (nem). 
Amikor elkezdtünk odajárni, úgy gondoltam, hogy csak úgy tudom megoldani a csúszdázást, hogy az egyik gyereket kikötöm a lépcsőhöz, hogy ne kóricáljon a másik irányba, míg a tesóját húzom-vonom, de biztos rögtön jönnének a szociális munkások, hát igen, kicsit eretnek gondolat, érzem én is. 
Ja, az előző poszthoz: mindazoknak, akik tragédiát/felháborító arroganciát sejtenek kaján mosolyom mögött: a kaján mosoly a satnya nőgenerációnak szól, aki mi vagyunk (beleértve természetesen engem is). 
Kifejezetten lenézem magam például azért, mert rosszul vagyok a gondolattól, hogy az új lakásunkban nem lesz mosogatógép. A nagymamámat pedig éppen emiatt emlegetem mindig, mert anyáink-nagyanyáink olyan nagyon kemények voltak, a jég hátán is megéltek, nem volt pénzük, nem voltak kilátásaik, volt viszont egy csomó gyerekük, több műszakos munkájuk, egy rakás mosatlan ruhájuk, amit kézzel kellett kimosniuk és mégis tették a dolgukat szó nélkül és ez nekem tetszik, szeretem az erős nőket, mi állatira el vagyunk kényeztetve - és még csak nem is tudunk róla.




PS: Mindig kifelejtek valamit. Szóval annyit még az előzőhöz, hogy azt is szerettem volna mondani (a jelek szerint nem megfelelően), hogy szemléljük a dolgokat perspektívában. Hogy mikor épp halni készülünk a szerelmi bánattól, jusson eszünkbe, hogy vannak emberek, akik éhen halnak. 

szerda, június 06, 2012

a sátor, a babák, a hármasikrek és a nagymamám

Bár kevés szülőt és kevés gyereket szeretek, de néha annyira együtt érzek kínlódó anyákkal. 
Szerintem Magyarországon abszolút nem divat, nekünk viszont szuper jól bejött a babaágyra szerelhető sátor. Eredetileg a macska ellen vettük, de később rájöttünk, hogy isteni jó szolgálatot tesz - és a macska különben sem szeret a gyerekek közelében lenni -, mert nélküle öt percenként mindent kidobálnának az ágyból (most már van alvós rongyuk, Mazsolájuk, Manójuk, meg Otília, a patkány és bár Marcika letette a cumit, Lénának még egy kis cumigyűjteménye is van), illetve mostanra szerintem már ki is másznának (főleg Marcika), így viszont alszanak mint a katonatiszt (még most, a vészterhes időkben is: amikor ezt írom, kilenc elmúlt, de a babáknál néma csend van). 
Kétféle sátrunk is van és lett egy felesleges, ezért próbálom eladni. Épp az imént írt egy nő, hogy teljesen kész van, mert a hármasikrei egyfolytában kimásznak az ágyukból és muszáj gyorsan sátrakat szereznie. 
Szóval nemtom, azért amikor egy gyerekkel meg akarnak halni az emberek, akkor kaján mosoly kíséretében mindig ilyen hármasikresekre gondolok* (meg a nagymamámra, akinek a háború környékén - előtte, közben, utána - született összesen öt gyereke, ebből egy meghalt pár hetesen.)






* és mielőtt még elkezdenétek azon morfondírozni, hogy nade a hármasikrek az olyan, mintha három gyereked lenne, az meg sok nőnek van, hát elárulom, hogy bár három gyereket nevelni is piszok nehéz lehet, de baromira nem mindegy, hogy harminciksz évig egy gyereked sem volt és utána EGYSZERRE lett három,  vagy szépen sorban szülted egymás után a porontyokat és egyre nagyobb gyakorlatot szereztél a gyerekezésben. Mert bár nekem csak ikreim vannak, de ez sem a sima testvér szituáció, főleg, hogy az én gyerekeim mindent (MINDENT, a ronda popsiragyáktól kezdve a járáson át a súlyos féltékenységig) egyszerre csinálnak.
Szóval nem, ne hőbörögjetek, hogy de igenis, ikrekkel ugyanolyan - tudom, hogy az ikresek előbb-utóbb mindig megkapják ezt, mert valahogy irritálja az embereket, hogy ikreseknek nem  illik beszólni, mert titokban mindenki elismeri, hogy az ikrezés, na az már azért tényleg komoly megpróbáltatás lehet -, mint a nem ikrekkel. Nem ugyanolyan.



PS.: Ja és ha már erről beszélünk, akkor gyorsan azt is szeretném elmondani, hogy egyáltalán nem arra vágyom, hogy különleges képességű embernek tartsanak az ikrek miatt. Én csupán normális hozzáállásra vágyom, olyanra, ami valahol félúton van a lekicsinylés (neked könnyű, együtt játszanak) és az elszörnyedő huhogás (úristen, de borzasztó, ikrek, hát, én egy gyerekkel is majd meghaltam) között. Mondjuk valami ilyen optimista, de a nehézségeket elismerő hát igen, biztos nem könnyű, de megoldod te azért nekem tetszene, mert bevallom, a nagy áldásról és csodáról magyarázókat is nehezen viselem, ők úgy tesznek, mintha minden pillanat szédítően fantasztikus volna a gyerekekkel. 

kedd, június 05, 2012

http://www.hooverwebdesign.com/free-printable-condolence-bereavement-cards.html

Kifejezetten morbidnak találom, hogy valaki a Facebook falán jelenti be az anyja halálát és a részvétnyilvánítások kommentben érkeznek, lebiggyedő szájú emotikonokkal kiegészítve. 

hétfő, június 04, 2012

panaszképpen mondom

Na, ha már úgysem pakolok (tegnap egész nap szorgoskodtunk, közben Léna üvöltését hallgattuk, iszonyú fáradt vagyok, jó is ez a hétvége) és Léna épp most békén hagy (nem is értem), gyorsan panaszkodom még egy sort és elmesélem, hogy a kedvenc játszóteres szituációm az, amikor egyes gyerekek egész orvoscsoporttal érkeznek (mama, papa, nagyszülők, plusz legalább két fő, aki fotózza a dedet) és ledermedve néznek ENGEM, ahogy futkosok egyik gyerektől a másikig, illetve időnként nem tudok megelőzni fejbeverős-elcsúszós baleseteket. Gondolhatjátok, hogy néznek rám, amikor valamelyik gyerek hisztirohamot kap...na megyek, Léna elkezdte a légkalapácsolást. 

Tóték

A döbbenetesen tapló fölöttünk lakó picsák hétvégi bulija után (szombaton négykor a sivalkodó kacajukra ébredtem) esküszöm édes a dobozolás. 
Szombaton költözünk, végre, végre. Mondjuk az a tény, hogy Léna 120 decibellel ordít, amint kiteszem a lábam a szobából, eléggé megnehezíti a költözéssel kapcsolatos teendőket. 
Hétvégén próbáltuk bevonni őket a pakolásba, de miután a vállfákkal kezdtek kardozni, feladtuk a próbálkozást. 








PS már megint: Mondtam már, hogy a tapintatlanságot utálom a legjobban a világon? Szerintem abban ugyanis nagyjából minden benne van, ami rossz: ostobaság, közönségesség, nemtörődömség és önzés. 

double terrible two

Feleim, ez valami pokoli: Léna nagyjából folyamatosan üvölt pár napja, Marcika néha bekapcsolódik becsületből, semmi sem jó, földön kell henteregni, vegyük fel, tegyük le, együnk, igyunk, aludjunk, sétáljunk, jaj, ne, inkább mégse, toporzékoljunk kicsit, az jobb, jézusom. 
Nem biztos, hogy a hét végéig életben maradok, meg fogok őrülni, belehalok a zajártalomba - megyek is, Léna épp torkaszakadtából ordít (mi mást is csinálna?), most asszem épp azért, mert...fogalmam sincs. Minden rossz, csak ordítani jó. 
A "kötődő nevelés" hívei szerint egy percet sem szabad a gyereket sírni hagyni, mert valami szörnyű vegyi anyagok termelődnek az agyában, nos, én ezt máshogy látom: a szörnyen ártalmas vegyi anyagok az én agyamban termelődnek az ordítás hatására...



PS: Egyébként azt hiszem épp annak lehetek tanúja, ahogy egy nő felfedezi a hiszti csodálatos hatalmát.

+PS.: Igazságtalan vagyok Marcikával, mert szegény most hirtelen egész jó kisfiú lett (néha persze azt gondolom, hogy csak Lénához hasonlítva, mert azért ő is tud balhét csapni rendesen), csak hát néha nyilván kiborul, mikor Léna már egy álló napja üvölt, azért megértem. Eddig mondjuk ő volt a brutál hisztis, persze nyilván lesz dupla őrület is (néha már van, az rettenetes, tömören szólva), alig várom.
Amúgy meg Marcika tegnap tisztán azt mondta, hogy vau. Nagy dolgok ezek egy kisfiú életében, kérem szépen.

++PS.: Lénának azt hiszem nagyon komoly szeparációs szorongása van és ma délelőtt feltaláltam a legjobb hiszti ellenszert: mindketten a díványra hasaltunk és idült mosollyal néztük egymást - Léna láthatóan a mennyben érezte magát, én meg kicsit megnyugodtam, mert egy darabig nem volt zaj. Marcika viszont hamar bekavart: féltékenyen elkezdte lelökni Lénát az ágyról, aki mit reagált, na mit? Igen, igen, jól mondjátok! Üvöltött mint a sakál.
Ó, de szép ez, istenem. 

szombat, június 02, 2012

"nekem nincs apukám s anyukám"

Néha, csak úgy valamicsinálás közben hirtelen mintha valaki szíven és gyomron rúgna, utána jól megtaposna. Így, ilyen intenzitással hasít belém a gyász. 
Ez komolyan sosem múlik el? Nem, azt hiszem sosem. 

Olyan szomorú ennyire árvának lenni.