Az a baj, hogy már megint depressziósnak érzem magam, jön minden reggel a nincs kedvem felkelni, meg az az iszonyú szorongás, meg a legyen már vége a napnak, aztán napközben meg sírok úton-útfélen. Két hete nem futottam a hülye költözés miatt, remélem ha újrakezdem, elmúlik ez a sok szar érzés.
Összességében szerintem engem jobban megviselt a költözés, mint a gyerekeket, mert minden egyes új helyen valahogy lenullázódom, mindig új rutint kell szereznem és az gyötrelmes.
Például épp kezdtem megszokni a régi játszóteret, erre most egy új, rémisztőbb verzióval kell megküzdenem. Tudom, nektek semmi teteje egy ilyen játszótér parának, de aki volt már két rohangáló kisgyerekkel veszélyes helyen, az szerintem sejti miről magyarázok itt.
És hogy miért járunk mégis játszótérre? Egyrészt, mert láthatóan jót tesz nekik, ügyesednek, nő az önbizalmuk, találkoznak más gyerekekkel, szükségük van rá, másrészt meg mert hova járjunk két gyerekkel? A babakocsiban már nem szívesen üldögélnek, rohangálni szeretnek meg mászni és fitogtatni az erejüket - ezeket meg legjobban a játszótéren lehet.
Az is nyomaszt nagyon, hogy fogalmam sincs mit kéne csinálnunk:
Magyarországra én őszintén szólva nagyon nem vágyom, hányingerem van, ha eszembe jut az otthoni politikai helyzet, a kicsinyesség, a sok undok ember (mikor otthon voltunk, mindenki olyan végtelenül barátságtalan volt a séták alkalmával és a boltokban, örömmel jöttem vissza), a pénztelenség, a munkanélküliség és a kilátástalanság, de úgy tűnik, hogy Marci munkája miatt nem sok más választásunk marad, nem akarom részletezni, de "most vagy soha" helyzetben van egy ajánlat kapcsán.
Ha meg valahogy mégis maradnánk Amerikában, akkor az én helyzetemen sosem lehetne változtatni, mert valószínűleg nem lenne több pénzünk (sőt) és sosem tudnánk közösségbe adni őket - és ahhoz, hogy én dolgozni tudjak, először az ő elhelyezésükről kéne gondoskodni. Abba inkább bele se gondolok most, hogy ugyan mi a fenét tudnék dolgozni, na mindegy, állati nyomasztó az egész történet.
És oké, hazamegyünk, de hol fogunk lakni például? A szüleim régi lakásában én nagyon nem szeretnék (szerintem érthető okokból, végülis csak ott lett öngyilkos az apám; mikor hazamentem, akkor is utáltam a lakásban lenni öt percnél tovább), de nyilván ott kéne, mert az még egy tűrhető méretű lakás, elférnénk benne.
Marcival sokat beszélgetünk arról, hogy az a nagy veszélye Amerikának, hogy túl jól lehet itt élni.
Hatalmas légkondis-mosogatógépes - szó szerint - luxuslakást tudsz bérelni (a legtöbb helyen medence is van), van kocsid, meg jut biokajára és sushira és akkor ebből a kényelmes helyzetből hazamenni Békásmegyerre...hát, a szívem szakad meg értünk, komolyan. Persze, a sushi nem minden, de piszok sokat számít ám az a kurva pénz, meg a némi luxus (pl autó), főleg ha már gyerekeid is vannak.
Nem vagyok én nagyravágyó, ugyan, dehogy. A ruhák-cipők-ékszerek sosem érdekeltek (sőt, az empátiám se nagyon terjed ki arra, aki ezeknek a megszállottja, miért kell ész nélkül cipőket vásárolni, jézusom?), az utazás meg a könyvek és a mozi, nekem csak ilyesmikre van igényem (jó drágák ezek is, sajnos), mondjuk ezek itt sincsenek (mindenféle okokból), szóval végülis nem értem mi bajom van. Nem, ez nem ilyen egyszerű, csak beszélek össze-vissza,eh, ne is figyeljetek, én csak a depressziómról akartam itt nyivákolni.
Fogalmam sincs, hogy mi lenne a jó döntés, persze az otthoniak nagy többsége mondogatja, hogy ne menjünk, de mint mondtam, az egész nem ennyire egyszerű.
A másik nagy kérdés pedig: ugyan mi a fenét kezdenék magammal otthon? Nem, nem. Nem fogok tanítani, ezt ne is mondjátok. Amikor eljöttünk otthonról, épp azon voltam, hogy teljesen leépítsem a tanítást, belefáradtam, elegem lett, kiszámíthatatlan pénz, rengeteg meló, sok elviselhetetlen, lusta és idióta tanítvány (mielőtt sopánkodni kezdenétek, nem gyerekekről beszélek, mindig csak felnőtteket tanítottam), fúj, annyira sokáig csináltam, elég volt. Gyerekek mellett meg nem is lehetne úgy csinálni, ahogy régen, azaz reggeltől-estig, hétköznap, hétvégén, folyton. Pedig ez a nyelviskolázás-magántanítás csak úgy éri meg, ha az ember a belét is kidolgozza.
Visszatérve a depresszióra: a szent ikres könyvemben azt mondta valami nő, hogy neki a gyerekek négy éves koráig jött-ment a depresszió*, aztán akkorra valahogy teljesen beleszokott az ikres életbe.
Utálom a rosszkedvet, nem akarok depressziós lenni, jól akarok lenni, csak olyan fáradt vagyok és annyira nagyon piszkosul elegem van most éppen az égvilágon mindenből.
*nem, ez nyilván nem nagyon súlyos valami, jobb híján hívom depressziónak, mert hasonlít rá, de amikor az ember még ír róla és elemzi magát (egyáltalán kedve van ilyesmihez, egyáltalán akar bármit is), akkor még bizony egészen jól van. Tudom mit beszélek, láttam már súlyos depressziót, nem, az nagyon nem ilyen.
