Na. Tehát.
Akkor most kicsit tagoltabban mondom, hogy az összes padsorban halljátok: ezt a blogot főleg azért írom, hogy ne nagyon terheljem a "valódi" környezetemet nyivákolással.
Nem írok le benne mindent és főleg a kínjaimra koncentrálok - ennél szerencsére több nevetésben van részem -, úgy vettem észre, nekem ez segít, ugyanakkor ti nagyon sokszor téves következtetéseket vontok le az itt leírtakból.
A következőket szeretném ezért leírni, hogy tisztázzuk a helyzetet: nagyon szeretem a gyerekeimet, de néha piszkosul elegem van belőlük. Nagyon sokat szoktam játszani velük - gyakorlatilag egyfolytában -, olvasunk, illetve egymáson fetrengünk, kukucsozunk, tornázunk, énekelünk, táncolunk, alapvetően nagyon élvezem. Jobb napjaimon még a játszóteret is, bár azt nagyon nehéz élvezni. Léna fejhangon visítását azt nem élvezem, azt jól értettétek és igen, azt is, hogy nagyon sokat visít fejhangon és egy csomószor nem tudok vele mit csinálni, ugyanis van itt egy másik gyerek is, vele is kell foglalkozni és őszinte bánatomra csak két karom van (több szem sem ártana btw).
Tegnap Léna például azért üvöltött már-már nem emberi hangon, mert Marcikát fürdettem ahelyett, hogy őt dajkáltam volna, majd mikor Marcikát öltöztettem, dühében még csapkodott is. Egyébként olyan hangosan üvölt, hogy Marcika befogja a fülét. Hozzátenném: én nem hiszem, hogy azért kezdte volna, mert azt érzi, hogy elegem van, gyanítom, a dolog inkább fordítva van: azért lett rettenetesen elegem, mert semmit nem tudok tőle csinálni és beszakad a dobhártyám. És hát igen, lehet, hogy kívülről nézve meg már nagyobb gyerekkel nagyon cuki a szeparációs szorongás - és majd visszasírom én is, stbstb -, de ezt a fajta nagyon erős ragaszkodást átélni borzasztó nehéz és az isten szerelmére, hadd mondjam már ki, ha valami nehéz. (Egyébként gyanítom, hogy Léna nem is annyira szeparációsan szorong mindig, hanem állati féltékeny Marcikára - na ebben adjatok tanácsot, haha)
Aztán, lássuk csak, mi van még: szerintem tök normális, hogy igényem van a gyerekek nélkül lenni, én akkor ijednék meg, ha ez nem volna - attól, mert anya lettem, nem szűntem meg emberi lénynek lenni és az, hogy kicsit máshol tartok mint a gyerekeim és az, hogy szellemileg nem elégít ki, hogy a Mazsolát etetem, meg a Boribon lufijait számolgatom, szerintem nem tesz rossz anyává, sőt. Ha az ember semmi mást nem csinál, csak a gyerekeit terelgeti, idővel azt fogja észrevenni, hogy nincs miből adni a gyerekeknek: nemcsak a szellemi tőkére gondolok itt, bár az sem elhanyagolható, de a lelkire, no meg az életenergiára is. Valahonnan töltődni kell, punktum.
Sőt, szerintem az is tök normális, ha az emberben egyszer csak feltámad a vágy, hogy dolgozna (már csak a pénz miatt is) és ne feledjétek, én negyedik (és nem második) éve nem dolgozom, ami elég utálatos ám. Aztán még annyit, hogy a gyerekek lassan bizony két évesek, tehát nem két hónapos koruk után kezdtem ríni, hogy jajjaj, dolgozni akarok - mellesleg nem fogok dolgozni, örüljetek: Marci 20 dollárral többet keres, mint azok, akik segélyre jogosultak, ha meg nem kapunk segélyt, akkor nincs pénz gyerekőrzésre.
Remélem, az összes problémás kérdésre válaszoltam, a konklúzióm annyi, hogy ne vegyetek túl komolyan, mert hát...ez csak egy hisztiblog. Persze amúgy se.
PS.: Tudom, hogy nem leszek ezzel népszerű, de akinek nem ikrei vannak, az hiba mondogatja, hogy igaz, hogy nem ikreim vannak, de...és akkor itt jön valami tanács, nos, szerintem akinek nem ikrei vannak, az valóban nem érti, hogy mivel jár az ikrezés és ezt a véleményemet akkor is vállalom, ha azt képzelitek ennek hatására, hogy játszom az eszemet, különlegeskedem, szenvedni akarok és hasonló hülyeségek.
Az ikrezés az egy más műfaj mint a többi, más dolgok vonatkoznak rá, más szabályai vannak, mint a szingli babázásnak. És igen, akkor is, ha huszonöt gyereked van, kedves olvasó. Természetesen nem kell ezt nekem elhinni, semmi gond. Csak azt engedjétek már meg nekem, hogy én viszont így gondoljam és ki is mondjam. Köszönöm.
PS2: Vicces egyébként a modern pszichológia térnyerése: Léna hisztije mögött mindenki valami elképesztő lelki problémát sejt, hogy ezt érzi, meg azt érzi, meg így tudat alatt, meg úgy a szorongás...mi van, ha szimplán egy alapvetően hisztis és túlzottan ragaszkodó természetű kislányról van szó (nyilván egyébként, mindig is ilyen volt, csak most felerősödött a csüngés vágya), aki életkori sajátosságaiból adódóan most egyfolytában szeretgetést akar?
PS3: És - mivel már kaptam levelet erre a postra reakcióként - félre ne értsetek, tudom, hogy általában mindenki jót akar (a rosszakarók szerencsére lusták is és nem írnak, gondolom csak magukban utálkoznak, hát, állok elébe, nekem tök mindegy), csak szerintem nagyon sokszor elbeszélünk egymás mellett, ami természetesen érthető. Igazából valami olyasmiről akartam írni, hogy félinformációk birtokában szerintem nem nagyon érdemes mindenfélét kinyilatkoztatni. Tudom, sokszor egy blogot olvasva azt képzeljük, hogy mindent tudunk a blog írójáról, dehát azért ez bizony nem így van - azt hiszem valami ilyesmi lett volna az egyik üzenete ennek a postnak.
PS.: Tudom, hogy nem leszek ezzel népszerű, de akinek nem ikrei vannak, az hiba mondogatja, hogy igaz, hogy nem ikreim vannak, de...és akkor itt jön valami tanács, nos, szerintem akinek nem ikrei vannak, az valóban nem érti, hogy mivel jár az ikrezés és ezt a véleményemet akkor is vállalom, ha azt képzelitek ennek hatására, hogy játszom az eszemet, különlegeskedem, szenvedni akarok és hasonló hülyeségek.
Az ikrezés az egy más műfaj mint a többi, más dolgok vonatkoznak rá, más szabályai vannak, mint a szingli babázásnak. És igen, akkor is, ha huszonöt gyereked van, kedves olvasó. Természetesen nem kell ezt nekem elhinni, semmi gond. Csak azt engedjétek már meg nekem, hogy én viszont így gondoljam és ki is mondjam. Köszönöm.
PS2: Vicces egyébként a modern pszichológia térnyerése: Léna hisztije mögött mindenki valami elképesztő lelki problémát sejt, hogy ezt érzi, meg azt érzi, meg így tudat alatt, meg úgy a szorongás...mi van, ha szimplán egy alapvetően hisztis és túlzottan ragaszkodó természetű kislányról van szó (nyilván egyébként, mindig is ilyen volt, csak most felerősödött a csüngés vágya), aki életkori sajátosságaiból adódóan most egyfolytában szeretgetést akar?
PS3: És - mivel már kaptam levelet erre a postra reakcióként - félre ne értsetek, tudom, hogy általában mindenki jót akar (a rosszakarók szerencsére lusták is és nem írnak, gondolom csak magukban utálkoznak, hát, állok elébe, nekem tök mindegy), csak szerintem nagyon sokszor elbeszélünk egymás mellett, ami természetesen érthető. Igazából valami olyasmiről akartam írni, hogy félinformációk birtokában szerintem nem nagyon érdemes mindenfélét kinyilatkoztatni. Tudom, sokszor egy blogot olvasva azt képzeljük, hogy mindent tudunk a blog írójáról, dehát azért ez bizony nem így van - azt hiszem valami ilyesmi lett volna az egyik üzenete ennek a postnak.
