És bizony, ezt magamon figyeltem meg. Amint van akár egy picike kis segítségem, azonnal vészesen tunyulni kezdek és a legkisebb feladatra is húzom a szám, hogy jaj, ne, már megint...ha meg mindent nekem kell csinálni, akkor pikk-pakk megcsinálom, ez van, kész, egyedül vagyok a világon, senki sincs, aki segítsen.
Egyébként meg pocsék rossz a kedvem. Egyrészt azt hiszem magányos vagyok - rossz érzés, hogy senkivel nem tudok érdemben szót váltani Marcin kívül -, másrészt meg jön a karácsony, hazamegyünk és már nincsenek otthon a szülők. Ilyen szempontból sokkal jobb volt Amerikában lakni - egyértelmű volt, hogy sosem megyünk haza.
