És ha már annyit faggattam a lombikosokat, akkor ideje, hogy elmeséljem, hogy én úgy képzelem, hogy nekem nem lenne gyerekem, ha lombikoznom kéne.
Tudom, nem tudom elképzelni milyen, ha az embernek nem lehet gyereke (mondjuk ilyen alapon a lombikosok se tudják elképzelni, hogy milyen ha van, mégis akarják, ugye), de én most ezen az állásponton vagyok, persze az egész annyira teoretikus, hogy igazából tök mindegy.
Én nem fogadnék örökbe sem, én élnék, ahogy dobta a gép (most is ezt teszem - hát ki gondolta, hogy éppen nekem születnek ikreim? Nekem, aki mindig hosszan magyaráztam arról, hogy én ugyan nem szülök gyereket soha. Most már nagyon örülök, hogy vannak és remekül szórakozom, meg állati szerelmes vagyok mindkettőbe, de őszintén szólva a biológiai órám azért elég mélyen hallgatott világ életemben. Pedig nem véletlen lettem terhes, szépen megbeszéltük, hogy akkor most csinálunk gyereket, de azt hiszem én racionális és nem érzelmi alapon estem teherbe, ha értitek mire gondolok...)
Nem azért nem lombikoznék, mert elveim vannak - az elvek olyan bénák -, hanem mert nem akarnék mindent felrúgni és alárendelni a gyerekgyártásnak. És ez nem a lombikozók kritikája, meg semmi ilyesmi, én egyszerűen úgy látom, hogy ez történik ha nem sikerül természetes úton gyereket csinálni és sokszor a házasságok, párkapcsolatok csúnyán rámennek erre az egészre. (Sokszor nyilván nem, persze, hogyne, világos.)
Igen, biztosan nehéz ügy ez, például ha az egyik fél bármi áron gyereket akar, a másik meg nem, de én láttam egy közeli jó példát gyerektelenségből: a nagybátyáméknak nem lehetett gyereke, örökbefogadni nem akartak és boldogan, kényelmesen (no meg gazdagon) éltek egészen a nagybátyám haláláig. Persze, alapvetően nyilván nem akartak rettenetesen, nagyon gyereket, azért fogadták el ilyen könnyen a sorsukat.