Egyébként, csak, hogy szentségtörő legyek, én attól voltam teljesen kiborulva, hogy túl gyorsan lettem terhes.
Úgy éreztem, hogy nem vagyok felkészülve, hogy nekem több idő kellett volna, meg egyáltalán...teljesen arra voltam berendezkedve, hogy én majd marha nehezen esek teherbe, mert öreg vagyok, erre bumm, kiderült, hogy ketten vannak. És aztán az az egész ocsmány hányás, az Amerikába költözés, mind-mind annyira felemássá tették a terhességemet, meg a lelki ráhangolódást.
Hát igen, az élet az egy furcsa dolog. És mondom - illetve valamikor mondtam -, én valahogy mostanra szoktam meg ezt az egészet. Illetve nem, most már élvezem. Élveztem eddig is sokszor, de az elején borzasztó sokat szenvedtem az elvesztett szabadságom miatt, a teljesen megváltozott életem miatt, sokszor átkoztam a világot, hogy miért nekem van ilyen nehéz feladatom és közben meg persze állatira szégyelltem magam. Nagyon nehéz volt megszokni, na.
Most viszont már teljesen természetes minden, összehangolódtunk, szeretjük egymást, igazi család lettünk, Marci isteni jó apa (egyetlen problémája a ruhák kiválasztása, ezen mindig jókat vigyorgok), megy velük játszótérre, pelenkázik (a kaki takarítást például az első naptól kezdve kihívásnak tekintette), fürdet, hajat mos, felkel a rikoltó Lénához hajnalban és megpuszilja a gömbarcát, etet, itat, esések után vigasztal, fegyelmez, tényleg pont ugyanúgy csinál mindent, ahogy én - már amikor itthon van (khm).
