Hú és van ugye az olasz kenyér és van valami spéci papír, amibe azt csomagolják, na az a szag...azt hiszem az a szag az, amitől örökké hánynom kell majd, mert mindig felidézi a terhességi okádást. Nagyjából a kenyér (meg a sajt, na jó) volt annak idején az egyetlen, amit meg tudtam enni, nade az a papír, amibe csomagolták...blöa.
Gyerekek, most már elmondhatom: a terhességem maga volt a pokol. Istenem, de jó, hogy már megszülettek a gyerekeim. Eddig folyton akartam harmadik gyereket, de asszem most már nem. Érdekes, nyáron volt az, hogy hirtelen belenyugodtam, hogy ikreim vannak, most meg eljutottam az örülős fázisba, főleg, hogy sok helyen olvasom, hogy milyen brutális, mikor megszületik a kistestvér.
Mi meg már állatira összeszoktunk, éjjel mindenki alszik szépen, megvan a napirendünk, jókat eszünk (jó, hát Marcika kicsit válogat, istenem), szeretjük egymást, van kis féltékenység, néha vannak normális belviszályok, de minden oké, nem kéne ezt bolygatni, háddenem? Fel nem foghatom, mért kell azon megsértődni, mikor azt mondogatják az ikreseknek, hogy letudtátok egybe...hát perszehogy. Mostanában mindig azt gondolom, hogy bizony, bizony és milyen jó nekünk.
Egyébként meg, hogy unalmas blogger legyek: mocskosul fáj a fogam, erre ébredtem. Btw ma el akartam mesélni a hihetetlenül tanulságos bolhamizériát is, de főznöm kell, úgyhogy fájdalom, de majd máskor...
