boldogujjatok

"sucker's dream"

Kellemesen bizarr dimenziók: reggel még a munkaügyi központban kuncsorogtam segélyért, most meg otthoni net híján a McDonald's wifijén lógunk és többszázezres repülőjegyeken meg drága manhattani szállásokon huzakodunk Jane-nel, a kutatóintézet amerikai ügyintézőjével.
Este esetleg leheverek a Lehel térre a hajléktalanok közé a laptoppal és készülök az olasz nyelvvizsgára, vagy ilyesmikre gondoltam. Mittomén, mondjuk felveszek egy arany Doxa órát meg egy Gucci estélyit is, hogy abszurdabb legyen a helyzet.

nyifeg

Amikor volt munkám amit szerettem, akkor nem volt pénzem, zűrös szerelmi ügyeim voltak, de volt egy tűrhetően működő családom. Amikor olyan munkám volt amit nem szerettem, akkor már képes voltam ugyan eltartani magam, de egyáltalán nem voltak semmilyen szerelmi ügyeim, volt viszont egy tűrhetően működő családom.
Most, amikor van valaki akit nagyon szeretek, most természetesen nincs munkám, nincs pénzem és a családi életem is megszűnőben és igazából csak egy dologra vágyom borzasztóan: némi harmóniára; például arra gondoltam, hogy életemben először úgy öt percig működjön minden egyszerre: a szerelem, a családi életem, legyen valami elviselhető munkám tűrhető pénzzel, jézusom, ez olyan nagyon nagy kérés? Ha nem, akkor jövőre ilyent kérek valami ünnepre, léccilécci.

helyzetjelentés

azt mondják az okosok, hogy az ember akkor nő fel, amikor meghal az anyja, nos, nekünk a bátyámmal rögtön született egy hatvan éves gyerekünk is, life is a bitch, de nem baj, mer egyrészt van nekem egy olyan barátom, aki kijön velem karácsonykor a temetőbe, hogy együtt botladozzunk a sírok között, másrészt meg itt a Férfi, akibe még a nagymamám is szerelmes és akkor arról még egy szót sem ejtettem, hogy van egy Macska.

"meg mondd mitől van, hogy olyan ritka, amikor nagyjából minden ott van a helyén" vol. 6785943215

családom romjain ketten a sirályban, a két testvér, sírdogálunk, hiányolunk, hiányzunk, mindenki bolond, unalmas konklúzió, de aktualitása, na az mindig van neki, az ostoba love actually helyett nézzetek etűdöket (emocionális analfabétáknak az annie hall is megteszi), baker fiúkat, oblomovot. vagy olvassatok füst milánt, az élet szép, csak nem mindig vesszük észre, gyalázót, dühöset, szomorút, felindultat, elhagyottat akartam írni, de elromlott, fáradt vagyok, üres vagyok, nekem nincs apukám, anyukám, bocsánat, jövőre esküszöm megvalósítom az ajándékcsomag tervemet a boltokban kapható kajás ajándékcsomagok mintájára, íme az én "extra csomagom": egy chemotox, egy postaláda és pár deka dagadó celofánban, piros masnival átkötve, boldog karácsonyt, ahogy mondjátok.

"meg mondd mitől van, hogy olyan ritka, amikor nagyjából minden ott van a helyén" vol. 6785943214

a karácsony megöl engem, tizenhárom éves drogos kislány rikácsol gombáról és fűről a villamoson, bevallom szívesen bevinném egy kapitányságra, csukják le, ne legyen itt, díler lesz belőle, bárki megmondhassa, budapestet elborítják a fölösleges (ajándék)tárgyak, békés és boldog vásárlást kívánok, hirdeti szellemesen egy gonosz falragasz, irigyen megsimogatom a szememmel az otp-s közjegyzőt, újabban irigykedem, ez az új hobbim, kicsinyes, na és akkor, biztos ti is csináltok vacak és hülye és piti dolgokat feleim, ez nyilván egy nagyon gazdag ember, miközben beszél azon gondolkodom, hogy vajon még hányszor kell hallanom azt a mondatot, hogy elhunyt 2009. április hetedikén

"populáris bejegyzés"

képzeljétek, kaptam marcitól kedvesszép ajándékot meg szülinapi vacsorát, képzeljétek, rettenetesen öreg vagyok, de még mindig mindenhol reflexből tegeznek yea, képzeljétek, tegnap a hóesésben felmásztunk a gellért-hegyre kevertet ittam és kísérőnek hozzá egy konyakot, najó, nem is, csak valami gusztustalan barackizét, jó móka volt, de sajnos nekem mosmár egyébként nincs állam, lefagyott, nem, az állam nem én vagyok, képzeljétek, villamosoztam a körúton és vigyorogtam is közben, nagyvárosi lány (izé, öreg néni) vagyok, nincs mit tenni, képzeljétek, úgy döntöttem, hogy leszarom a sok bajt, mer i heart budapest, képzeljétek, ha valahol meg kell kérdeznem valamit, hát folyton elkezdem olaszul fogalmazgatni, merhogy furcsa hogy itt senki, azaz hogy itt mindenki, csak nem úgy, képzeljétek, itthon jó, bár egyik szemem sír és csak a harmadik nevet, najó, bevallom, itthon igazából csak mérsékelten jó, merhogy valójában seholse jó, de igazából mindenhol jó, képzeljétek, nem tudok én ebből kijönni mosmár jól, képzeljétek

B oldal ötödik szám

mingyár lejár a lemez

mert most akkor példának okáért mindjárt itt van ez a levél. ez a levelezésünk. sikítva kiált minden második sora, hogy ezt a világnak látni kellene,

...mert nem akarom elhinni, hogy ne lenne így vele gyakorlatilag minden második ember.


jaj, ne is mondd, ez a párkapcsolatosdi iszonyú (de persze jó is közben, faszomat már), folyamatosan nemes érzéseket kell érezni, semmi hisztérikus féltékeny gyűlölködés, semmi irigység (én épp egy adag szarnak érzem magam, mert marci nemcsak amerikába megy állásinterjúra meg előadni januárban, hanem februárban valami nemtommilyen iskolába is svájcba, én meg itt ülök a faszom triesztben kábé 600 forinttal a bankszámlámon, nincs munkám, nem csinálok semmi értelmeset, jó, kicsit tanítok, de azt az ő dolgai mellett nagy semminek érzem és még beszélni se lehet róla, mert akkor neki bűntudata van, pedig tudja, hogy nem őt hibáztatom, mondjuk egy kicsit azért biztos mégis, merhogy otthon minden annyira más volna), semmi önbizalomhiány, semmi kiegyensúlyozatlanság, istenem ha egy napra, csak egyetlen egy napra az ember megengedhetné magának, hogy frusztrált sárkánnyá változzon és ne kelljen sehogy lavíroznia, csak hagyná, hogy elvigyék az érzelmei, hát nemtom...oké, nyilván nem lenne jó senkinek, maximum pár másodperces kielégülést nyújthatna. mondjuk azért ebben is szerencsés vagyok, mert marcival meg tudom osztani a félelmeimet is és általában elég megértő (jó, néha dühös lesz, ha csak nyivákolok, de láthatóan nem akarom megoldani, mert ő igazi férfi módjára a megoldásokat szereti javasolni), de azért érdemes a félelmek teregetésével csínján bánni, mert a bizonytalanság sajnos nagyon nem szexi...

nem tudja, tanítja vol. 62910567218

Kicsit olyan a tanítás mint a szobrászkodás. Gyúrod, gyúrod, aztán a munkád egyszer csak elkezd alakot ölteni és lassan önálló életre kel. Na jó, elég speciális ez az alaköltés, mer sajnos csak akkor jön létre, ha a szobor is úgy akarja...

recognishun

A Rácz Zsuzsa fosszar könyvét 3500 forintért árulják? Istenem, könyvet kell írnom...

Triesztblog

Ezen az éjszakán meg azon merengtem (igen, megint nem aludtam, szél van és zaj és hideg és halál), hogy az általam ismert trieszti magyarok vajon minek vannak itt (a szerelem miatt kényszerből itt dekkolókon (én) kívül persze)? Nem, nem jó a kérdés, a helyes kérdés inkább az, hogy miért pont itt vannak?
Azon a bizonyos magyar bulin amin részt vettünk úgy egy hónapja, nekem az volt az érzésem, hogy 1) senki nem szereti a várost 2) senki nem talál normális munkát magának és oké, hogy van ez a bizonyos olaszmán klasszik (gondolom ismeritek a jelenséget), de nemár, hogy az ilyen ne Toszkánába menjen, hanem megálljon Triesztben, ez lehetetlen. Vagy Toszkána sehogy se jött össze és Trieszt is jobb a semminél?
És ha a szlovéneket, a horvátokat vagy az osztrákokat szereti (az olaszmán I mean, de persze ez sehogyse stimmel, mer még sosem hallottam olyan olaszmánról, aki egy kicsit inkább mondjuk szlovénmán), akkor mér nem hozzájuk megy inkább? Talán mert itt még mindig több a munkalehetőség vagy talán mert az itteni hibridek még nem annyira olaszok, de kicsit azér szlovének és ez a keverék embertípus a legjobb? De ha az olaszmán igazi olaszmán lenne, akkor szépen elhúzna innen a fenébe és ha az olaszmán kicsit is szlovénmán lenne, akkor ő meg elmenne inkább az amúgy is klasszisokkal jobb hangulatú Ljubljanába, háddenem?
Félálomban kitaláltam valami megfejtést, de most minden olyan zavaros, hiába, nem könnyű az élet Triesztben.

"should get expensive help"

Néha kicsit aggasztónak találom, hogy egy olyan világban keresem a helyem, ahol a normális szitokszónak számít.

ahogy a dolgok vannak

A bóra most már napok óta úgy dühöng és süvít és nyivákol és csapkod és sziszeg, hogy egészen be kell tőle csavarodni, nem csodálom, hogy Triesztben sok a bolond, nem tudok én aludni se, élni se immár, nem, ki nem teszem a lábam itthonról, még a végén a szél lesodorná a húst az arcomról, futni se megyek (ürügy-szaga van, ahogy mondjátok), csak ülök itt, hallgatom a sziszegést-süvítést-csapkodást és angol cikkeket írok a párkapcsolatokról meg bűvölöm az önéletrajzomat, nyilván tök fölöslegesen, mer a nem anyanyelvieket kiveti magából az angolszász társadalom, dehát, najó, van itt valami ami nem hagy nyugodni, ez az én kínzó kérdésem mára: léteznek a világban kövér emósok? Diszkriminációt orrontok. (és vers, ó igen)

slave to the wage vol.69931261 kieg.

Nem lesz ez így jó, gyerekek. Én sajnos képtelen vagyok megfelelő cikkeket írni szerelem-szex-kapcsolat témakörben. Nézzétek csak mit írtam 2008 májusában például:

Szerelemben már nem reménykedem, a szexet túldrámázom, reménytelen alak vagyok, éljen az eutanázia.

no meg

Erős férfi nem kell, mert nem lehet vele élni.
Gyenge férfi nem kell, mert nem érdemes vele élni.






Ha esetleg valahol láttok olyan hirdetést, hogy nihilista nyomorult ghost-writer kerestetik, akkor
dobjatok már egy mélt, köszi, annyira köszi.






PS.: És még ez is 2008-ból, omg: (Adásunkat megszakítjuk) Sajnálom, de nincs mindenkinek párja.

slave to the wage vol.69931261

Egyébként meg fogok én itt szarakodni...A blogom nyolcvan százaléka a szerelemről és a szexről szól, hát megyek szépen online dating ghost writer-nek (bármit jelentsen is ez...egyelőre azt olvastam az ilyen madarat kereső hirdetésekben, hogy ontani kell a cikkeket szerelem, szex, és randevú témakörben) már fordítom is a postjaimat, éljek.

lucia ihletésére

Ez a "megcsaltak és otthagytak egy gyerekkel", ez a gyászhoz hasonló téma: amíg nem tapasztalod a saját bőrödön, addig mondhatsz nagyon okosakat, lehetsz empatikus (tudom, az vagy, najó, legalábbis szeretnél az lenni, de lássuk be, te is tudod, hogy nem megy az olyan könnyen), aggódhatsz, kioktathatsz, de sem érteni, sem átérezni nem fogod.
A "részvétem" szócska ezért számomra csak olyan emberek szájából autentikus, akiknek már meghalt közeli hozzátartozójuk. Valószínűleg ugyanígy van ez a "majd találsz másikat, aki a gyereket is szeretni fogja" kötelező (és bizonyára nagyon idegesítő) mondattal.

-

Tudom, már untok a gyászommal, egy blog legyen vicces, vagy legalábbis konzumtragédiákkal (szakítás, véletlenül ismeretlenekkel kefélés, reménytelen szerelem, zavaros kapcsolat, egyedüllét miatti rinyálás, satöbbisatöbbi) teli, de én most is az anyámról akarok beszélni, azt akarom elmesélni, hogy éjszaka, a szörnyeteg bóra miatti álmatlanságom közepette végre sikerült felidéznem az egészséges anyámat, eddig sosem ment, mindig csak úgy villant fel az emlékeimben ahogy legutoljára láttam, kopaszon, soványan, félig halottan és most, most hallottam a hangját is, nem, ne aggódjatok, nem volt szomorú vagy tragikus egyáltalán (sőt, bolond sem vagyok), jó volt és én örülök, hogy végre sikerült visszakapnom a betegség előtti felnőttkori emlékeimet vele kapcsolatban.
A gyász meg a hiány nagyon szomorú, torokszorító dolgok, de mostanában kifejezetten jó érzés arra gondolnom, hogy bár az anyámnak viszonylag rövid élete volt, de azért azt hiszem boldog volt, azt hiszem jól érezte magát a világban és igazából ez az, ami számít.

stop the world vol. 9996548120

Marcinak folyamatosan mondogatom, hogy borzalmas lesz az idei karácsony, mindenki ki lesz borulva, ez a sok gyász tönkreteszi a családot, szegény többiek, jajjaj. Arról viszont eddig egy szót sem ejtettem, hogy könnyen lehet, hogy én leszek a legjobban kiborulva: ma elképzeltem, ahogy az anyukám azelőtt ilyenkor már ajándékokért mászkált, asztali díszt csinált, szaloncukrot vett, forralt bort főzött, családi banzájt egyeztetett-szervezett, sütit sütött, állítsátok meg a világot, ki akarok szállni.

five days to go

Jaj, mingyár öreg néni nap. Úristen, mosmár közelebb leszek a negyvenhez, mint a harminchoz. És akkor soha többé nem táncolhatok Palotaira, meg ilyenek?
De, de.
Dehát fel kell nőni, meg minden, nem? Bár...igen, asszem tényleg táncolhatok még Palotaira, elvégre az nem durvább, mint amikor a kis posztómacskáimhoz beszélek esténként...

vizet prédikál

Sok szempontból nagyon jó lecke nekem ez a trieszti élet, lecke az anyagi csődről, a türelemről, az igényekről, a bátorságról, a spirituális túlélőképességről, a szerelemről, de most arról a leckéről akarok beszélni, amit itt magamról, mint olaszul tanulóról kapok. Egész pontosan a hülyediák lélekről.
Képzeljétek, egyszerűen _nem_merek_beszélni_. Olyan vagyok, mint a legrosszabb diákjaim, szégyen-gyalázat.
Tegnap elmentünk pizzázni meg kicsit kocsmázni Marci phd-s ismerőseivel és megegyeztünk velük, hogy beszélünk olaszul is, hogy gyakoroljunk és nem ment: a fenébe is, már egy-két szó után mindig visszaváltottam angolra, mert nem akartam égetni magam a lassú baby talkkal, angolul meg úgyis jobban tudok az olaszoknál, alázza magát a franc, alázzák magukat ők a rettenetes olasz akcentusukkal, angolul tudok viccelni, árnyalni, gondolkodni, angolul van személyiségem, a kultúrsokktól ments meg uram engem, rémes vagyok tudom, ráadásul tanításomnak komoly részét képezik a gyújtó hangú beszédek arról, hogy ha nem beszélsz, ha nem használod a nyelvet, akkor sosem fogod megtanulni, eh.

fyi

Valamelyik nap rádöbbentem, hogy nemcsak haláltáborokba járok hobbiból, hanem macskakiállításokra is.

"the sex and the drugs and the complications"

Napok óta ezen gondolkozom. Hogy nem, nem kellenek lakótársak. Hogy nem, soha nem szabad drogozni. És nem, most kivételesen nem viccelek.
Elképzelem mindkét kiscsajt: életük legnagyobb kalandjában vesznek részt, boldogok, szabadok, féktelenek, együtt lakunk mint a menő sorozatokban, hua, fiatalok vagyunk, bármit megtehetünk, a szex jó, beállni, inni jó, az élet szép.
Elképzelem, ahogy a meggyilkolt lány akar egy kedves kucorgós estét magának, otthon marad, filmet néz, olvasgat, aztán rátörik az ajtót, lefogják, erőszakoskodnak vele, majd elvágják a torkát.
Elképzelem a másik kiscsajt, ahogy a pasijával hisztérikusan bulizik, bármit megtenne neki, érte, hazamennek, vad orgiát akarnak, felébresztik a lakótársat, az meg józan, rémült, álmos, uncsi...na és a dolognak erre a részére egyszerűen nem terjed ki az empátiám.
Merhogy nem, nem, nem és nem tudom elképzelni, hogy bedrogozva, kontroll nélkül elvágom valakinek a torkát, akit a barátaim lefognak.
Nem tudom elképzelni, hogy egyetlen pillanat alatt ne józanodna ki valaki, aki egy hatalmas késsel nyiszálni kezdi a lakótársa nyakát.
Mióta hallottam erről a gyilkosságról sokszor eszembe jut az a nagyon megrázó film, amit még Londonban láttam ezer éve: a történet röviden annyi volt, hogy egy huszonéves fiú elmegy egy buliba, ahol egy nagyon részeg lány öntudatlanul fekszik az egyik szobában és a buliban lévő mondjuk úgy húsz nagyon részeg fiú mind végigmegy rajta. A lány végül belefullad a saját hányásába, a megrémült fiúk nem látván más megoldást, szépen elégetik a nemtomhol. Főhősünk mamája megsejt valamit, szimatolgat kicsit a srác körül, aki végül megtörik, vall, majd mama óvó tekintetétől kísérve feladja magát a rendőrségen. Legdurvább film evör, valamiért rajtam nagyot ütött, mindig érdekelt ez a "véletlenül belekeveredik valamibe, rettenetes vége lesz"-szituáció. Hogy ilyenkor mi van. Hogy aztán mi lesz. Hogy lehet-e élni tovább a rettenetes véggel. Hogy akar-e valaki élni tovább a rettenetes véggel. Nem tudom.
Konklúzió? Hát... Nem kellenek lakótársak. Ja, és ne drogozzatok.

vallós

[13:12:30] KA: na kérem a kedveset amit ígértél
[13:12:46] MK: majd
[13:12:49] MK: meglepi
[13:12:50] MK: igy nem jo

[13:13:56] KA: de jó (:toppant)


[13:18:07] KA: mondd a kedveset, háromra, egy-két
[13:18:08] KA: há
[13:18:17] MK: :)
[13:18:32] KA: (:iszonyú fejet vág)
[13:18:35] KA: ez nem kedves
[13:18:37] MK: :D
[13:18:42] KA: :D
[13:18:50] MK: en ugy szeretlek!
[13:18:56] MK: (:elpirul)
[13:18:57] KA: húha
[13:18:59] MK: ezt akartam
[13:19:02] MK: meglepibe
[13:19:08] KA: nagyon szép
[13:19:17] KA: jaj, ilyenkor mindig meghatódom
[13:19:32] KA: én túl sokszor mondom neked ezér nem olyan ütős :(

Ospedale Maggiore - Pronto Soccorso

ma voltam kivizsgáláson, na az is vicces volt, majd írok blogot, csak most megint fordítok meg ghost writerkedem.
amúgy ez itt azért európa: elsősegélyre mentünk, mondván, hogy nincs itteni biztosításom és az elsősegélyen csináltak ekg-t, tüdőröntgent, vettek vért, mosolyogtak, egy ápoló még angolul is viccelődött és mindezt nulla euróért. jó, igaz, hogy kábé öt-hat óra volt...de annyi baj legyen, otthon még durvább. szóval tetszik, na.

Szóval tudjátok, van nekem ez a mellkasmegfázásom, lábon kihordott halálom, testrákom, bizonyára rettenetes és súlyos, elvégre nálunk a családban ez hagyomány, úgyhogy gondoltuk nem ártana megmutatni orvosnak, de mivel csak az otthoni biztosítást fizetem és a kék kártyám is lejárt (gratulálok magamnak), ezért esélyes volt, hogy mindenhonnan elzavarnak, de a legkevésbé talán az elsősegélyről, úgyhogy fel is készültem, hogy a fejüket a kezükben tartó emberekkel ülünk majd a váróban, de nem így lett, mindenki makkegészségesnek tűnt, természetesen én is, úgyhogy amikor a felvételes nénihez kerültem, gondoltam azér bedobom, hogy nekem van ám ez az aprócska szívbetegségem, niente di grave, dehát azér mégis, jobb ha tudják, gyógyszert is szedek rá, meg minden, bizony, fáj ott a szívemnél, meg a hátam, húha, na, több se kellett a néninek, épp csak ott helyben meg nem műtött (a többi várakozó legnagyobb örömére), nagyon ráizgult erre a szívtémára (az orvosok mindig így szokták, lehet, hogy mégis iszonyú súlyos ez a betegség? hümm, szorongok most egy olyan öt percet ezen), be is vittek rögtön valami hátsó megfigyelőbe, levetkőztettek, egy nagy zacskóba pakolták a ruhám, nagyon tagoltan és hangosan magyaráztak, ahogy stroke-os néniknek szoktak, véremet vették (egy tűfóbiás számára ez rosszabb, mint a halál), kanült nyomtak a kézfejembe, gépeket szereltek rám, majd a megfigyelő egyik mínusz három fokos részén múmiává bugyolálva otthagytak olyan fél órára, ami egy örökkévalóságnak tűnt.
És tessék, íme, ott voltam, immár súlyos betegen (esküszöm elkezdtek felvekvéseim kialakulni): szédültem (nyilván a kanültől és a rémülettől), fáztam, meg voltam zavarodva. Fél óra elteltével áttoltak egy hangosan nyögős néni és egy katéteres bácsi közé, ekkorra nem bírtam tovább, folyton kimásztam az ágyból és ilyeneket próbáltam mondani elhaló hangon, miközben a copfos nővér fickó visszalökdösött, hogy il mio fidanzato sta aspettando, meg vorrei parlare con lui (még jó, hogy tegnap reggel volt olasz óránk), meg dov'e il bagno, a fickó (és a többi néni) végül már röhögött, mert egyszerűen nem voltam hajlandó egy másodpercnél tovább feküdni mikor visszanyomtak az ágyba, szóval a copfos végül nagy kegyesen elkísért vécére (esküszöm megfordult a fejemben, hogy kimászom az ablakon), meg a váróteremben a képleteit nézegető Marcihoz (aki ettől kezdve folyamatosan fogdosott a kórházi ruhámban, merhogy milyen szexi és de kár, most nem tudlak lefotózni), aztán röpke három óra múlva feltoltak(!) a röntgentbe, ahol László Imi (igen, a fickó pont úgy nézett ki mint az egyik volt tanítványom) aggódva méregetett, amikor többször elmondtam, hogy posso andare in piedi, vagy valami ilyesmit, le is ugrottam az ágyról amint lehetett (én vagyok a világ legrosszabb betege, mondtam már?), erre az obladiobladát éneklő idősebb orvos is aggodalmát fejezte ki, de megnyugtattam, sono felice, mire aszonta én vagyok a prima donna aki a kórházban boldog, de jó fej volt, hagyta, hogy sétáljak.
Végül csak visszatoltak (tényleg szédültem kicsit, egész nap nem ettem, menstruálok és egy kanül feszült a vénámban), útközben egyrészt átéreztem milyen lehet a macskának a hordozóban, másrészt felháborodva visszautasítottam a tologatóbácsi feltételezését, miszerint német, netán szlovén lennék, büszkén aszontam ungherese, mire boldogan elkurjantotta magát, hogyaszongya madzsar, igen, a bácsival ennyire jutottunk, lent viszont az egyik nyögős nénivel még ennél is tovább, megbeszéltük, hogy milyen rossz a kórházban, hogy nem, nem vagyok szlovén, hogy fiatal vagyok, úgyhogy nyilván tévedésből fáj a szívem, satöbbisatöbbi.
Végül jött a majomfejű, hadaró doktor úr és aszonta, hogy nem érti, nem érti, mert a vizsgálatok szerint tutto a posto, de azért otthon keressek egy kardiológust, aki kivizsgál. A nővértől megkérdeztem, hogy na és ez akkor most mégis mennyibe fog kerülni, mire ő kedvesen megnyugtatott, hogy a pronto soccorso az ingyen van, majd szépen kitessékelt, hümm, elgondolkodtam, tán nem is olyan rossz ez az Olaszország..
Ja, a mellkasfájdalom azér maradt, a hátam majd leszakad, a kanül helye feszít és alig bírom mozgatni a kezem, de mosmár tudom, hogy nincs miért aggódnom, jó is ez, de milyen jó...

érdeklődés hiányában

én idén karácsonyra azt kérem a karácsonytól (a télapó komcsi, jézuska meg már ne is haragudjatok...na nem magyarázom), hogy ne legyen karácsony, az anyám nélkül nincs karácsony, az anyám nélkül nem kell karácsony.

vágyik a nagyra

én meg támogatom, igen, a sikeres férfit a sikertelen nő, bevallom, ez eléggé bánt, mert alapvetően valami komolyabb szerepet szánok magamnak a világban, de sajnos valahogy nem jut nekem komolyabb szerep, úgyhogy frusztrált picsa vagyok, csak hát titkolnom kell, mert szegény marcit meg bántja ha panaszkodom (meg hát ő is pontosan tudja, hogy küszködöm amiatt, hogy nem vagyok a helyemen a világban, persze azt nem tudom, hogy hol a helyem, dehát), mondjuk pont a múltkor kicsit beleolvastam a régi blogjaimba és megállapítottam, hogy ha csak olvasó lennék, akkor nem is érteném, hogy mit nyavalyog ez a csaj: olaszországban, a tengernél lakik, szereti, eltartja és utaztatja a pasija, baromi nagy szerencséje van (igaz, mostanában többet nyivákolok irl, a blogomban meg szemérmes vagyok a magam furcsa módján)

ahogy a dolgok vannak

itten bénázunk, hogy micsináljunk, mer marcinak épp lejárt az útlevele és csak otthon lehet újat csináltatni, szóval lehet, hogy gyorsan haza kéne mennünk (és ha már ott vagyunk, maradni is januárig), amúgy sem ártana, mert nekem meg vmi fura bajom van, mikor levegőt veszek nagyon fáj a mellkasom, nem ártana megmutatni az orvosnak, biztos lábon kihordott halál vagy ilyesmi...

labon kihordott halal?!? :DD nem csak sima levegobeszorulas?

a lábon kihordott halál a marci szövege, de elkértem tőle, szóval, nem, nemcsak beszorulás, a hátam is fáj, meg a mellkasomban van valami ilyen égető-nyomó érzés, nem, ne kezdd a faszom h1n1-dumát, ez inkább tüdőgyulladás, ha már valami (mondjuk reménykedem benne, hogy esetleg csak mellkasmegfázás, ez egy új betegség, én találtam ki, mosmitnézel), egyébként érdemes ráguglizni a lábon kihordott tüdőgyulladásra, az egyik szöveg feketén-fehéren aszongya, hogy bele is lehet halni és most haljak meg, mikor végre felcsillant a remény, hogy lássam new yorkot? hát nem, nem.
a legjobban az aggaszt, hogy fogalmam sincs, itt kihez menjek orvoshoz és hiába fizetem a kurva otthoni tébét, most néztem meg, az eu-s kék kártyám októberben lejárt, szóval lehet, hogy nemcsak azér megyünk nemsokára haza, hogy marci ujjlenyomatozhasson, hanem azér is, hogy elmenjek a körzeti orvosunkhoz, istenem, menjünk már haza, mindegy is miért...

"amerika, london, párizs, kérem maga nem normális"

4:33 PM amugy az egyetem fizetett egy ilyen kis bed and breakfast-et

vicces volt a neni

pont mint a vacak szalloban

*: ssiraly

me: eszmeletlen, hogy milyen nagyon angol itt mindenki

*: meg jo

me: probaltam ugy ejteni a szavakat ahogy ok

es az egesz testem megfajdult

4:34 PM a tudom majd szetment

az izmaim megfeszultek

*: :D

me: iszonyu kemeny fizikai munka lehet a brit angolt beszelni

*: tuti

nezd meg a julie and julia-t

me: amugy cambridge szep, meg erdekes, meg izgi, de oxford valamiert jobban bejott

*: es londonban hol fogtok lakni?

4:40 PM vmi hostelben ami kozel van a king's crosshoz, ahonnan megy a vonat

ketszer hostelezunk majd

*: az gagyi lesz, mint a mienk volt

me: ebbol az egyik ilyen tomegszallas lesz

attol elore rosszul vagyok

*: vigyetek femtalpu bakancsot

me: jaja

jaj

jajjjajj

*: :D

4:41 PM me: hat biztos szornyu lesz, de aztan a parizsi helyunk meg talan jobb

bar az is lutri

*: tuti

me: mondjuk nem vagyunk nagyigenyuek

*: a londoniaknal minden jobb

me: de azt szeretem azert ha a hely nem koszos

igen a londoni eleg gusztustalan volt

4:42 PM *: ovell, csak 1-2 nap

me: szerintem ott utoljara 1920-ban takaritottak

ma meg cambiban alszotok?

me:nem, ma mar londonban

4:51 PM *: vonatozok?

me: azert is vagyok itt, mert a marci meg diszkutal, en meg mar nem akartam a hideg sotet varosban boklaszni ket orat

ugyhogy eljottem vele

fasza, mert kapott itt az egyetemen kulon szobat

*: nagy ember

4:52 PM me: es kepzeld, ott volt a fizika tanszek hirdetotablajan a neve meg a kis eloadasanak a cime

nagyon meghato volt:)

*: de cukker

me: de benak vagyunk, nem fenykepeztuk le
na majd ha idejovunk lakni

*: es lattad?

es mentek?

me: mert felveszik vmelyik college-ba senior kutatonak

be is adtunk egy jelentkezest

4:54 PM a marci aszongya, hogy nagyon kicsi az esely, meg hogy rejtely, hogy kit miert valasztanak ki

*: smuzoljatok

me: allitolag nagyon jo cambridge-i kapcsolatok kellenek

mondjuk az o egyik ajanlolevelet egy volt cambridge-i diak irta

4:55 PM hat az ilyen turnek lenyege asszem pont a smuzolas

mutogatod magad, egy csomo emberrel beszelsz

*: akkor nyomassatok

me: egyutt is dolgoztok

*: irassatok ajanlast hawkinggal

me: aztan vegul megismernek, felvesznek

*: jaja

mindig mindenkitol ajanlast kell kerni

en is szoktam

4:56 PM me: jo, mingyar indulok is a hawkinghoz es elmondom neki, hogy mennyire cuki a marci es en mennyire szeretnek angliaban elni

*: pontosan
*: bonvojazs

me: tenkju

igenis

*: csok a shy fizikusnak is

me: :)

atadom

*: gondolom

me: btw tok szar, hogy ilyenkor csak halkan lehet dugni;)

5:06 PM *: :D

*: az remes

képzeld, marcikát januárra brookhavenbe állásinterjúra hívták, nagyon izgi. leszel a tanúm ha összeházasodunk, hogy elmehessek én is vele?:) juuujjjjdeszuperrrrr!!!! nana'! sose voltam meg tanu. tok izgi! ugyes gyerek, nagyon drukkolok! mikor szkajpolunk?

Szóval az úgy volt, hogy Cambridge-ben egy énekelgető Mrs Fawlty volt a vendéglátónk, folyton English breakfastet ettünk, igen, az egy hét alatt kábé harminc kilót híztam, soha többé nem eszem, najó, karácsonyig biztos nem, naszóval aztán még Hawking-szpotoltunk, próbáltunk brit angolt beszélni (nagyon fájdalmas, nem ajánlom), college-ok ablakaiban leselkedtünk és míg Marci előadott, én charity shopokban tébláboltam és nem bírtam ellenállni egy nagy, kövér könyvnek, hogyaszongya Italian cultural studies, btw sosem felejtem el azt a borzongást, ami végigfutott egész testemen, amikor először elmentünk a fizika és matek tanszékre és megpillantottam a Department of Pure Mathematics kiírást, remélem érzitek ti is ennek a kifejezésnek a borzalmát, mi folyhat ott, el is képzeltem rögtön: nagy, ronda legyekhez hasonlító számok és egyéb förtelmes krikszkrakszok a táblán, uramisten, rémületemben egész Londonig futottam, jóvanna, csak képletesen, bevonatoztunk nyilván, a szállás Londonban kevésbé volt kedves, egy mogorva indiai fickó bevezetett minket egy cellához hasonló, emeletes ággyal ellátott ingerszegény szobába, épphogy vécélyuk nem volt a sarokban, de igazából nem volt vele baj, tökéletes menedéknek bizonyult a kábé hét órás alvásunk idejére, lefekvés előtt még gyorsan ittunk egy sört a sarki kocsmában, most sajnos csak ennyi volt a London-fíling, sebaj, azért ennyi idő alatt is sikerült egy kis elidegenedést belélegeznem, reggel pedig eltézsévéztünk Párizsba, igen, Párizs még mindig nagyon szép de sajnos még mindig (sőt, valószínűleg egyre inkább) erőszak-szag van a levegőben; legnagyobb megdöbbenésemre az írott franciát sokszor tök jól megértem, kösz, olasz, meg is fogok tanulni franciául úgy döntöttem, gurgulázok majd itten, btw meglepő módon mindenki (a szállodai reggeliztető nénit kivéve) kedves volt és próbált angolul beszélni, sőt, az olasszal is igen jól boldogultunk volna, hiszen Párizsban minden nem francia ember olasz (mindenhová követnek, faszom), szóval elmentünk, felmásztunk, felnéztünk, lenéztünk, kinéztünk, bejártunk és az amerikai "kultúrába" belekóstolandó, elmentünk egy ingyenes vezetett túrára, amit egy ausztrál leányzó tartott brutálisan amerikai stílusban, a legjobban három esetben szisszentem fel fájdalmasan: először, amikor a Pont-Neuf-nél Carrie Bradshaw-t kezdte emlegetni és nem a Pont Neuf szerelmesei című francia filmet, másodszor, amikor a forradalom kitörésének okairól valami olyasmit mondott, hogy a franciák szalonokban szivaroztak, bort ittak és mindenféle nagy eszméket vitattak meg, ám ezt az életmódot végül megelégelték ezért kitört a forradalom, harmadszor pedig amikor a Champs Elysee egyik nagyon drága hoteljéről mesélve elmondta, hogy milyen sztárok szálltak meg ott, többek között a Twilight (én tényleg nemtom az micsoda) főszereplője is, de ő személy szerint sajnos kimaradt ebből a Twilight-lázból, mer a laptopját ellopták Párizsban, tévéje nincs, szóval az élete dögunalom, ül otthon a lakásban és könyveket olvas...
Párizsból aztán visszagyorsvonatoztunk Londonkába, tömegszállás helyett kedves ex-kolléganőmnél szálltunk meg, de lefekvés előtt még hosszan beszélgettünk, nevettünk és Marcival benyakaltuk az ajándékba vitt borunkat (csudajó vendégek vagyunk, én mondom), majd végül Triesztbe érve este még vendégségbe is volt erőnk elmenni a kedves olasz párhoz, akiknek a Fannit mindig lelencbe adjuk és ahol végre újra megpuszilgathattam a jó tartástól kissé megdagadt cicámat.
Amúgy míg Párizsban voltunk, Marcit hívták Amerikába állásinterjúra, én jobban örülök mint ő, mer az egész hatalmas macera vízumostul, okoskodásostul, de hát nagyon fasza azér, a macskát kis szemináriumok keretében már tréningezem is az amerikai életre, yea, ja és majdnem elfelejtettem a lényeget: chat noir helyett Párizsban most egy nyolc eurós (kis testéhez képest tehát nagyon drága) pengeszájú szürke posztócicát kaptam ajándékba.

T4SWH* (egy kis Cambridge blog)

me: halo

irtam neked kepeslapot

*: halooo

juheeee

me: itt van a hawking az elson

*: az igazi?

me: az igazi, hogyne

*: nemmondod!!!

me: debizony

*: asztaaaaa
kerj tole autogrammot

ja, azt nem tud adni

*His personalized license plate reads T4SWH, which stands for Tea for Stephen William Hawking. Its a drink he loves.

és akkor off

háttööö talán 3/43 körül megy a gép londonba, de csekkolhatod, ryanair-rel megyünk asszem, marci ért az ilyesmihez, én szar vagyok a számokban (és szervezésben), aztán be sem megyünk londonba (sajnos), hanem rögtön cambridge-be vonatozunk, ahol tök fasza szállásunk lesz, a marci-féle okos bácsik foglalták, aztán két nap cambridge, aztán vissza londonba, onnan másnap reggel a szuper vonattal párizsba, ott két nap városnézés erőltetett menetben, aztán vonattal vissza londonba, majd a végén legnagyobb sajnálatomra muszáj visszatérnünk triesztbe, najó, azér nem rossz, hogy majd végre újra nyomorgathatom a drága cicámat.

"money makes the world go round" vol. 51028945

Kezdem megérteni azokat az embereket, akik pénzproblémák miatt felakasztják magukat.

egy rövid kommentpárbaj margójára

Olvasom ezeket a szerintem nagyon sztereotipikus leírásokat a nőkről (amiket nyilván karikatúrának szánt az írójuk, de én úgy gondolom, hogy valami olyasmit próbál karikírozni, ami maximum a Cosmopolitan magazinban van jelen és mint ilyen, nem valódi), fölösleges kommentharcba keveredem (ez igazából nem fontos, hiszen jól tudjuk, hogy kommentben vitatkozni vagy véleményt nyilvánítani nagy butaság, sokan, sok helyen leírták már, hogy a magyar netes közösség egyszerűen éretlen az értelmes beszélgetésekre) és folyamatosan azon elmélkedem, hogy 1) én nyilván nem vagyok nő, merhogy gyakorlatilag egyetlen olyan elemet sem tartalmaz a viselkedésem, mint amiről tipikusként értekeznek 2) ugyanez vonatkozik azokra a nőkre, akik közel állnak hozzám, akiket jól ismerek 3) mindig mélyen elgondolkodtat, amikor egy férfi borzadva mesél arról, hogy az exe mennyire sztereotipikus nőként viselkedett míg együtt voltak, mert valahogy úgy képzelem, hogy egy magára valamit is adó ember intellektuálisan és érzelmileg magával egy szinten lévő partnert választ és nem nézi le a másik viselkedését, illetve véleményét még a szakítás után sem.




PS.: Az 'aki nincs velünk, az ellenünk van' attitűd szerintetek speciálisan magyar hozzáállás, vagy úgy általában elmondható az emberről?

szocializmus, modernizáció, szopás

Épp egy iszonyúan izgalmas témából írok valakinek bérdolgozatot (a szocializmus és a modernizáció viszonya) és őszintén sajnálom, hogy nem oldhatom meg egyszerűen a feladatot és nagyon sokat kell bullshitelnem, merhogy szerintem a legjobb volna ezt a problémát - azaz a hatalmas gap-et, amit a volt szocialista országoknak ugraniuk kellett (volna) az akkorra már nem is kapitalista, hanem mittomén, new age nyugati országokhoz való felzárkózáshoz - az első randis szopáshoz hasonlítani.
Sem testileg, sem lelkileg nem vagy még rá felkészülve, de ha jól sül el a dolog (jézusom, ez olyan sasjózsisan ócska), ha jól veszed az akadályt, ha személyiséged képes az aktust megfelelően integrálni, akkor akár nagy szerelem és kapcsolat is lehet belőle. Ha viszont bebukod, az sok időre visszavethet a randipiacon.

A Férfi öreg (b oldal)

Jó, hogy végre harminc vagy, így nem érzem olyan nagyon pedofilnak magam.

la crudele veritá

De figyelj, most komolyan. Minek itteni magyarokkal barátkozni? Otthon is kurva sok magyar van, már ott sem barátkoztam velük, itt mért kell? Mert állítólag azonos a kulturális hátterünk? Dehát hogy a tökömbe lenne azonos? A mai huszonévesek - kevés kivételtől eltekintve - még olvasni sem tudnak...

molly utazik és ettől neki jó

nagyon izgulok már, párizska, párizska, éjjenéjjen, londonka, cambridgeke, jézusom, fúha, mingyár elájulok

tegnapi

Mo: Borzalmas amit művelünk, hihetetlen, hogy fél kettőkor megnézünk még egy részt. És a múltkor is milyenek voltunk már, mikor kettőkor zenéket kezdtünk mutogatni egymásnak meg boroztunk.
Ma: És a végén gitároztam is.
Mo: Jézusom, olyanok vagyunk mint a kollégisták.

Szóval elmentünk tegnap megnézni a maffiózó külsejű, trieszti fizikus nagyhatalom filmjét egy nagyon Nobel-díjas fontos indiai bácsiról, amiből én főleg a történeti részt fogtam fel, merhogy a fizikához ugye magyarul se sok közöm van, hát még olaszul, na mindegy, mindenesetre szerepelt a filmben egy nagyon cuki, nyolcvan körüli asztrofizikus néni, néhány vörös óriás, de bevallom, nem könnyítette meg a koncentrálást a maffiózó külsejű, trieszti fizikus nagyhatalom úgy kábé negyven körüli csajának a tarkójára varrt, óriási pillangó tetkója, amiről bizony nagyon nehezen vettem le a szemem, nesze neked tudomány...

régen szerettem és vártam a karácsonyt és ebből mostanra, az anyám halála utánra csak valami tompa, nagyon fájó érzés maradt, valami olyan, amit a muszáj-dolgok kapcsán érzünk, valami istenem, essünk már túl rajta, legyen vége, nem akarom.
nagyon nehéz az anyám nélkül élni.

Feljegyzések az optimisták házából

Az ilyen 'segítek szívesen'- embernek én már semmit sem hiszek el. Nem hiszek el semmit továbbá a segítenél kérdésre igent válaszoló, de nemmel cselekvő embereknek sem.
Az idegenektől való segítségkérésre Olaszországban sajnos nagyon rászorulok, de soha többet, komolyan, soha többet. Nem, egyáltalán nem vagyok pesszimista, realista vagyok, sőt, optimista.
Optimista, mert kértem valamit, valamiket (ne nagy dolgokra gondoljatok, hanem mondjuk pár tippre, ami úgy egy darab emiljébe kerül valakinek) és magamból kiindulva segítségnyújtásra számítottam, vagy legalább egy udvariasan odaböffentett nemre.
Optimista vagyok, mert még mindig nem hiszem el, hogy az emberek a legtöbbször így viselkednek, ígérgetnek, segítséget ajánlanak és aztán azt is elfelejtik, hogy valaha találkoztak veled.
Optimista vagyok, mert még mindig reménykedem benne, hogy ha megtartják úgy jó. Nem, nem kell nagy dolgokra gondolni, csak ilyesmikre, hogy: nincs munkád? itt meg itt mindig kaphatsz munkát, majd megírom pontosan miről van szó, de az emilemre soha nem válaszol, az már nyilván nagyon megterhelő volna, gondoltam is, hogy hamarosan írok neki valami rettentő kedveset, kösz a segítséget bazmeg, vagy ilyesmikre gondoltam.
És hát ez csak egy ilyen kis nyamvadt eset, iszonyú sokkal találkoztam, főleg az utóbbi időben, szeresd felebarátodat, mi a francot szeressek rajta, azt mondja meg végre valaki. Az ígéret szép szó, ha leszarják úgy jó, vagy mittomén.
Viszont arra a kérdésemre válaszoljatok plíz, hogy ezt az emberek miért, minek csinálják? Egyszerűen nem értem. Minek ajánl valaki segítséget, ha nem akar segíteni? Hogy önmagának elmondhassa, hogy már megint mennyire fasza voltam, nagylelkűnek tűntem, vagy miért?
Mert oké, azt már megszoktam, hogy nemet mondani senki sem tud, ezért a bizonytalan, kisbetűs igeneket mindig nemnek könyvelem el, kicsit fárasztó ugyan folyamatosan lefordítani drága felebarátaim gyáva üzeneteit, de úgy látszik nekem ez jutott.
Vagy - és ez is egy lehetőség, bár nagyon nehéz elképzelnem - egyszerűen én vagyok extra szerencsétlen és az emberek mindenki máshoz jók, az ígéreteiket megtartják, szerethetően, egyértelműen, tisztán viselkednek és kommunikálnak.
Fogalmam sincs, komolyan, nem, tényleg nem értem.
Azt viszont biztosan tudom, hogy optimista (vagy naiv és ostoba, hümm) vagyok és ez milyen jó már és milyen vicces is (na, azért lássuk be elég vicces, hogy pont én, a szkepticizmus állítólagos királynője), mert még mindig és újra meg újra, minden seggre esés előtt elhiszem, hogy az emberek tényleg segíteni akarnak és hogy az adott szónak tényleg súlya van.

kínaiak és fizikusok

De figyelj, most mondd meg őszintén, hát van értelme annak a képletnek ott? Hát egyértelmű, hogy semmi de semmi értelme nincs, ez olyan mint a kínai: a kínaiak egyezményesen átverik a világot, értelmetlenül nyivákolnak, mi meg azt hisszük, hogy az egy nyelv. A fizikusok basszus ugyanezt csinálják, valld be, hogy mikor bemész dolgozni és szeminárium van, akkor igazából megbeszélitek, hogy már megint milyen jól sikerült átverni a világot, merhát mindenki azt hiszik hogy a leírt krikszkrakszoknak jelentése van...

hülye olaszok, olasz hülyék (Triesztblog)

Szóval ugye meséltem már, hogy nagy nehezen (olaszul) megbeszéltük ezzel az olasz izével (Paolo), hogy akkor ma reggel és 90 percet és teljesen kezdő és juj, de jó lesz, de én már igazából akkor sejtettem (mert a fickó teljesen őrültnek tűnt) és tegnap este már biztosan éreztem (ugyanis egy jó tanár telepatikus kapcsolatban áll mindenkivel, akiben akár csak egy másodpercre is felmerült, hogy tőle tanuljon), hogy nem lesz itt semmiféle kezdő angol meg to be-magyarázás, mer a fickó egyszerűen nem jön majd el és ez így is van rendjén, pontosan illeszkedik az itteni tanárságom történetébe, mindegy, felkeltünk időben, rendet raktunk és vártunk...és negyedkor azt mondtuk, hogy hát nyilván tök elfelejtette az egészet mer valószínűleg angol nyelvtanárokat hívogató-pszichózisban szenved és pénteken ismét rátört ez a nehezen kezelhető kellemetlen betegség, francba, pedig a mai pénz is kellett volna a Marci születésnapi ajándékához, nemtom mondtam már, hogy gyűlölök tanítani?
Btw mindig az jut eszembe, amit egy itt lakó magyar csaj mondottt nekünk, hogyaszongya Triesztben régen volt egy nagy elmegyógyintézet, ami bezárt és a viszonylag jó állapotú betegeket szélnek eresztették, nohát ezek leszármazottaival beszélek meg angol órákat, yea.
Amúgy meséltem már, hogy az új hobbink a lakásnézés? Naponta tárgyalunk mindenféle tulajokkal a riscaldamentóról, stufáról és condominióról, persze végül nyilván baromira nem költözünk majd sehová, mert túl nagy és idegesítő macera lenne, de bevallom, én nagyon élvezem, el is határoztam, hogy ingatlanügynök leszek (igen, csak miután már elvégeztem a pizzaiolo tanfolyamot), mert egyszerűen imádok idegen szobákban ábrándozni, bútorokat tanulmányozni, mérlegelni a kilátást és a fekvést, meg hogy vajon mikor honnan süt a nap.
Egyébként pedig jelenleg sci-fi fesztivál van Triesztben, nem, én nem szeretem az ilyesmit, de mivel itt soha semmi nincsen, minden alkalmat ki kell használni a művelődésre, tegnap láttuk ezt itt, ami egy elég didaktikus, ámde nagyon nyomasztóra és - az animációs részek, meg a hangulat miatt - igen eredetire csinált filmecske, ma meg megyünk valami nagyonfizikus bácsik nagyonelőadására a fekete lyukakról, de előtte, na, szerintetek micsinálunk előtte? Hát persze, hogy lakást nézünk, jessz.

a 'fussatok, gecik!'-ciklusból

Nemcsak a szövege, a refrénje is passzol a futáshoz, hat kilométeren át nyomtam és a következőkön elmélkedtem többek között:
- bevallom, rettentően elgyengülök, mikor a pasim te hogy lehetsz ilyen szép felkiáltással vadul fotózni kezd, amikor este hazaér
- azt figyeltem meg, hogy a nők a konditeremben mind nagyon kímélik magukat: csigalassúsággal biciklizgetnek, nagyon ritkán futnak, általában meg se izzadnak, szóval csak eltoszonkoskodnak egy kicsit és lássuk be, nagyon sok nő kevés gőzzel, takaréklángon él, keveset és visszafogottan kefél, keveset és visszafogottan eszik és iszik, nem mászik sziklát, retteg egy gyors autóban, fél a póktól, mittomén, persze ez nyilván ösztönös, egy nőnek nyilván kell a muníció meg az energia az utódok miatt, szóval ne értsetek félre, nem minősítem a visszafogott nőket, inkább arra akarom kihegyezni a dolgot, hogy akkor viszont a nő, aki vadul és felelőtlenül kefél, sziklát mászik, hisztérikusan gyorsan vezet, annyit eszik mint egy favágó, iszik mint a gödény, pókokat gyűjt, satöbbisatöbbi, szóval az ilyen nő rendellenes, önmagát ostobán elhasználó genetikai selejt?
- ha a férfiak szívéhez a hasukon át vezet az út, akkor a hosszútávú kapcsolatokat végső soron a háj tartja össze?

A fenti elmélkedéseimen kívül két igen fontos eseményről szeretnék beszámolni:
- együtt futottam egy ásvánnyal; egész jól bírta, ahhoz képest, hogy folyamatosan úgy tartja a karját, mintha két bowling golyót csapott volna a hóna alá
- Olaszországban az a divat, hogy a konditeremben egy szép nagy terráriumba dögnagy kígyót helyeznek el, gondolom ezzel utalnak a hely vadállati voltára (esetleg Cicciolinára, ehhe), vagy énnemtom, nade a lényeg az, hogy én rendszeresen a kígyó mellett futok és hát az az igazság, hogy eddig csendes borzadállyal szemléltem az undok kis fekete szemét, de ma valami megváltozott köztünk: a terrárium egyik oldalán megpillantottam egy, a kígyónak odaerősített névtáblát, mely szerint a neve Ricky. Természetesen azonnal beleszerettem.

ahogy a dolgok vannak

egész elhibázott életemben, mindig ez jut eszembe három óra alvás után, mindent megbánok ilyenkor, az élet reménytelen büdös mocsár, minden mozdulat fáj, minden gondolat fáj, kicsi vagyok, székre állok, a bátyámnak boldog születésnapot kívánok, a macska reggel is úgy néz ki mint egy macska, egész elhibázott életemben, mindig ez jut eszembe három óra alvás után, mindent megbánok ilyenkor, az élet reménytelen mocsár, minden mozdulat fáj, minden gondolat fáj, kicsi vagyok, székre állok, a bátyámnak boldog születésnapot kívánok, a macska reggel is úgy néz ki mint egy macska, egész elhibázott életemben, mindig ez jut eszembe három óra alvás után, mindent megbánok ilyenkor, az élet reménytelen mocsár, minden mozdulat fáj, minden gondolat fáj, kicsi vagyok, székre állok, a bátyámnak boldog születésnapot kívánok, a macska reggel is úgy néz ki mint egy macska, egész elhibázott életemben, mindig ez jut eszembe három óra alvás után, mindent megbánok ilyenkor, az élet reménytelen mocsár, minden mozdulat fáj, minden gondolat fáj, kicsi vagyok, székre állok, a bátyámnak boldog születésnapot kívánok, a macska reggel is úgy néz ki mint egy macska

passzív-agresszív

[19:55:58] MK: te figy, talaltam egy csomo amerikai helyet;)
[19:56:00] KA: wow
[19:56:05] KA: helyes, helyes
[19:56:07] MK: persze meg kell nezni, hogy hol vannak, meg milyenek
[19:56:20] KA: nem félsz, hogy el kell venned feleségül a végén?
[19:56:21] MK: de egy-ketto munkaleiras eleg jol hangzott (nem mind passzol ram igazan)
[19:56:29] MK: :D
[19:56:55] KA: szóval nem félsz?
[20:09:52] MK: nemnem

És azért muszáj beszélnem a torokszorító dolgokról, a közelgő karácsonyról, amitől azt hiszem az egész családom retteg, a közelgő anyám nélküli karácsonyról, aminek a gondolatától is legszívesebben az ágy alá bújva sírnék életem végéig, meg a kicsire aszalódott apukámról, aki hálálkodva köszönte meg, hogy főztem neki mikor otthon voltunk, bármit megtennék, hogy jobb kedve legyen és tudom, hogy semmit sem tudok tenni és bármit megtennék, hogy feltámasszam az anyámat, tegnap valaki azt mondta, a halál nem szomorú, mert elkerülhetetlen, nincs az elkerülhetetlen dolgoknál szomorúbb, én mondom feleim, bármit megtennék, hogy legyen még egy közös karácsonyunk, bármit, de nem lehet, mert az anyám nem lesz itt soha többé.

szellemek márpedig vannak

Ma: Te, mi volt ez a hang?
Mo: A macska, nem?
Ma: Nem, a macska itt van.
Mo: Hát akkor nyilván a szellemek, mindenhol vannak, otthon szerintem több is lakott, tudod, meséltem, mikor éjjel az egyik pofon vágott. Nem kell ebből olyan nagy hűhót csapni, itt vannak, de nincs velük baj, nem csinálnak semmi rosszat.
Ma: Jaj, ez ijesztő. És a szellemek akkor is itt vannak, amikor az ember mondjuk maszturbál?
Mo: Igen, ilyesmin én is szoktam aggódni, mármint, hogy mondjuk a halott rokonaim itt keringenek mikor dugunk...

Feljegyzések a lúzerek házából

Az előbb a gugli kalendárban összeírtam, hogy mikor milyen óráim lesznek, mikor kit tanítok és hova kell mennem és arra kellett rájönnöm, hogy meglepően sok órám van ahhoz képest, hogy kábé két fillért keresek és mindez miért van, na miért?
Hát persze hogy a sok kibaszott lusta, szerencsétlen, nem egyenes és nem megbízható tanítvány miatt. Hogy soha semmit nem lehet előre tervezni, mert elvileg tanítok, de mindegyik állandóan lemondja, eltűnik, beteg lesz, meghal, dolgozik, költözik, depressziós, tegyük át, maradjon el, most éhes vagyok, inkább ne legyen óra, jaj most értem haza, ugye ráérsz később, fú bazmeg de idegesítő, na ezért, pontosan ezért hagytam a picsába az egészet annak idején és tessék, itt vagyok megint a kellős közepén, elvileg egész sok órával, gyakorlatilag nulla pénzzel.
Gyűlölöm.

the lodger

Új bogár költözött a lakásba. Baumgartner Ferenc. Igen, gondolom zsidó, hát istenem, mosmitnéztek?

Feljegyzések az Alcatrazból (aka slave to the wage)

Tuti Korsakov-szindrómám lesz mire befejezem ezt a fost.

Remek, csudálatos, gyönyörű.
Marci elment az olasz csoportunk főzős bulijára, amibe én rettenetesen finom mákos gubával neveztem, a mákos guba meg is jelenik a bulin, én viszont itthon szopok ezzel az istenverte ínyvisszahúzódós kutyafaszával, semmi gond, már csak ötven oldal (és mondjuk úgy 28 óra) és the end.
Megjegyzem énnemtom mit van olyan nagyra magával az összes fordító, a fordítói munka ocsmányabb (és szerintem kevésbé kreativ) mint egy futószalag mellett állni; komolyan mondom jobban éreztem magam anno reggel hatkor a dobozgyárban, ott legalább szerelmes volt belém a művezető...

muszáj beszélnem róla

Tegnap 12 perc 18 másodpercen át telefonon beszéltem egy olasszal leendő angol óránkról. Próbáltam én angolra váltani, de nem engedte az átkozott (nyilvánvalóan egy büdös szót sem beszél angolul), szóval egész kúl vagyok, csak ennyit akartam, nohát.

slave to the wage vol.69931260

Ma: Nem olvasol fel több verset? Tök jó, mikor olvasol.
Mo: Na jó, még egyet.
Mo:És akkor zuhogott, csattogott, villámlott/S akkor kerültem messze szobámat/És akkor őrjöngtem, szidtam a világot/S akkor tiport legjobban a Bánat./S akkor imádkoztam, követeltem, kértem/És akkor sírtam szívből igazán/S akkor bánó szívvel meggyóntam, megtértem, /Mert akkor halt meg egy lány, egy leány.
Na jó, mosmár tényleg megyek vissza a fognyaki érzékenység tüneteivel vacakolni...





PS.: Azér csak nem álltam meg, kettőkor fel kellett olvasnom, márcsak a múltkori postom kapcsán is, hogyaszongya: - Instállom, usgye, aszongya, butykos, lölkem - mondta Turi Dani makacs-mereven. S egyszercsak, fogta, s akkorát bömbent, ordantott a torkával, hogy a szája kétoldalt kirepedt a füléig. Valami forróság fogta el a hercegzasszonyt: - a hímség ilyen förtelemszép nyikkanására. Elszédült, megkábult, összebágyadt, lecsuppant, odariggyent a férfi zekés melletetejére. Először látott igazi férfit. Erős, ősösztönös, nagyszerű, igazi, félliterköpő, füligrepedtszájú, füstös férfit. Az igazit. A nagyot. A kérlelhetetlent. Az ősösztönöst.

Dr House, Dr Bailey és kis barátaik

Én tudom, ezek csak ostoba filmek, sorozatok, ez csak fikció, ez csak mese, a felnőttek ópiuma, a remény, hogy a világ nem egy undorító, szürke, közönyös hely, hanem az érzések, az értékek, na azok igenis itt vannak, jelen vannak, tiszteljük, becsüljük, szeretjük őket, a gonosz nem nyeri el méltó büntetését, merhogy gonosz, na az nincsen is, a gonoszság kérem az csak valami álcázott, üdvözült mosollyal pislogó sérülés az emberben, a gyermekkori bántalmai neki, persze, tudom én ezt, deazér gyerekek, mindig rettentő ideges leszek, mikor ezekben a fikciókban a gonoszságokat ordibáló, keménykedő, mindenkivel közönségesen őszinte és majdnem mindig nagyon geci szereplőket tulajdonképpen mindenki rajongva szereti, merhogy az ilyen szőrösszívű mocskokról ugye mindig kiderül, hogy hát ők színes-illatos réten pislogó, hangicsáló viráglelkű lények és a keménykedés, na az csak álca, merhogy ők a legemberibbek, a legjóságosabbak, a legsérülékenyebbek, satöbbisatöbbi, ismeritek a típust mindannyian, hát namár, nemár, lássuk be: a fríkeket, főleg ha arrogáns gecik, minden közösség kiveti magából (tudom mit beszélek), méghogy szeretet, meg szimpátia, meg a titkos fájdalmak mély megértése, meg titkos imádat, empátai, ugyankérem, jézusmária.

vénülő kezemmel

Ó, már tíz napod sincs addig, nagyszerű, szuper, lássuk be, a férfi harmincnál kezdődik.

2008.08.18. (rincoglionita)

Tegnap este sörrel ünnepeltük a Nagy Megismerkedés Napját (NMN), meg a sinh-Gordon modell nem relativisztikus limeszét, úgyhogy most másnaposan kúszunk a lakásban mindenféle pizza házhozszállítós szórólapok után kutatva.
Éjszaka, a szokásos álmatlan hentergésem közepette egyrészt az a romantikus gondolatom támadt, hogy én most is mindent ugyanúgy csinálnék mint egy évvel ezelőtt, bizony, kijönnék ide egy vadidegennel, akibe beleestem mint ló a gödörbe, másrészt Marci úgy hajnali három körül fennhangon azt mondta, hogy see you all, ez lesz az elköszönés, mire én úgy elkezdtem röhögni, hogy majdnem leestem az ágyról, majd azzal nyugtatgattam, hogyaszongya ne szomorkodj, az apukám állítólag egyszer éjszaka felült az ágyban és azt kiáltotta: "elvtársak, fel van darabolva!".

lutto

Amikor annak idején először úgy tűnt, hogy a két éves kapcsolatunknak véget vetünk az Istvánnal (igen, csak úgy tűnt, mert röviddel utána kibékültünk, majd öt évig folyamatosan szakítottunk, de ez most nem tartozik ide), én majd' beledöglöttem: hetekig nem aludtam (altatóval sem), nem tudtam beszélni, nem ettem, fogytam vagy 20 kilót és egész nap a Duna tévén néztem az időjárás jelentést (a főiskolán akkor szerencsére gyorsan lenyomtam a vizsgáimat valahogy, nyilván önkívületben, szóval pusztulhattam kedvemre egészen február elejéig), pokoli volt. Nos, a nagymamámnak nyilvánvalóan nem tűnt fel semmi az egészből, pedig gyászoltam a javából, utólag komolyan csodálkozom, hogy túléltem azt az időszakot.
Az apám jelenleg rettenetes állapotban van és a nagymamám ezt egyszerűen nem érti: nem érti, hogy nem tud aludni, nem tud enni, nincs kedve semmihez, merhogy szerinte a gyász elmúlik, hát hiszen ő is gyászolt már.
De vajon mennyi idő után múlik el a gyász ha a szüleim tizenhét évesen ismerkedtek meg (tehát gyakorlatilag együtt nőttek fel) és összesen negyvenkét évig éltek együtt? Valószínűleg soha.

ahogy a dolgok vannak

Amikor akár csak egy egészen rövid Budapest (vagy Balaton, vagy London, vagy egy akármilyen másik hely) után visszajövünk ide, nekem olyan borzalmasan rossz a kedvem napokig, hogy alig tudok kimászni az ágyból reggel.
Trieszt a reménytelenség városa.

"money makes the world go round"

A családom jelenleg tragikusan szar anyagi helyzetben van; a filmekben az ilyen reménytelen szituációkban az egyik családtag végül mindig hirtelen felindulásból elkövet egy igen tébolyult és nagyon béna bankrablást.

I heart Budapest

Itt ábrándozhatok a hatoson, ahol részeg fiatalok ordítanak, hajléktalanok fekszenek az utcán, sárga a villamos, színes-szagos a körút, mindenki magyarul beszél, vannak művész mozik, az utcáknak története van az életemben, mindenki ismeri Mekk mestert, a város él, lélelegzik, az előbb majdnem megcsókoltam a Nyugatinál a földet és tervezem, hogy holnap megnyalom a metró bejáratát, esküszöm már majdnem magyarnak érzem magam...

???

Na jó, budapestinek.

egy temetés margójára

Igazából csak temetésekre és esküvőkre megyünk haza: az én rokonaim és ismerőseim meghalnak, a Marciéi házasodnak.
Amíg éjszaka álmatlanul hánykolódtam (a hajnali felébredések helyett újabban nem tudok elaludni) azon gondolkodtam, hogy vajon mi a közös és mi különbözik az anyámban és a testvéreiben (közülük fél év eltéréssel ketten haltak meg idén, az anyám és a nagybátyám, a két legfiatalabb testvér).
Furcsa megfigyelést tettem: a négy testvér közül az egyetlen akit láthatóan sosem érdekeltek különösebben az emberi kapcsolatok, sosem érdekelte a szerelem, nos, egyedül ő nem rákos.

homo ludens

Tulajdonképpen egész életemben (na jó, életem bizonyos szakaszaiban) a nyelv abszurd mivoltát, azaz a szavak használatának korlátoltságát, alkalmatlanságát és fölöslegességét próbáltam bizonyítani, így a hétköznapi kommunikációmat is igyekszem ehhez az elvhez igazítani, illetve már jó ideje abszurd nyelvkönyvet készülök írni, nyilván óriási siker lesz...
A legújabb, a nyelv abszurditásával kapcsolatos játékom igen egyszerű: minden tevékenységünket máshogyan nevezzük, mint ahogy annak idején megtanultuk, tehát ha éppen ágyban fekve szundikálunk, akkor a mit csinálsz kérdésre azt válaszoljuk, hogy leveleket veszek ki a postaládából. Ha pedig a kedves Férfit csetben interjúvoljuk a fentiekkel kapcsolatban a munkahelyén, akkor a következő párbeszédhez hasonlót illik lefolytatni:

2:44 PM me: micsinálsz?

2:45 PM M: origamit hajtogatok

me: ó, azt hittem kádat mosol...