Két szülőt vesztettél el egyszerre, mindkettőt értelmetlen halálban, félbeszakadt élettel, szerintem csoda, hogy egyáltalán ennyire jól vagy. Idegen országban, gyakorlatilag egyedül egész nap a babákkal, akikkel még olyan sokat beszélgetni nem lehet, én valószínű bediliznék.
hát, sokszor én is rettenetesen sajnálom magam, de azért azt hiszem sokkal-sokkal borzalmasabb életek vannak az enyémnél, úgyhogy amikor épp nem élem bele magam sanyarú sorsomba, akkor örülök, hogy lyuk van a seggemen...végül is azt képzeltem régen - amikor még éltek a szüleim és Magyarországon laktam és a párkapcsolati nyavalyáim meg a szakmai válságom és a kevés pénzem miatt voltam folyton elplattyanva -, hogy nekem van a világon a legnehezebb életem és jajjaj, de most, hogy hirtelen felnőni kényszerültem, egyszerűen csak röhögök az akkori énemen. szóval minden relatív.
persze, bizonyos szempontból nehéz nekem - mert idegen ország, mert nem dolgozom, mert nincs segítségem, mert ikrekkel nehéz, mert nem tudok emberek közé menni, mert elvesztettem a szüleimet, stbstb., illetve lehet úgy is nézni, hogy ez nehéz. de bizonyos szempontból meg sokkal-sokkal jobb nekem, mint rengeteg embernek körülöttem és most nézzük abból a szempontból: van egy szerelmem (ritka kincs, mint tudjuk), két csudababám (van akinek nemhogy két, de egy gyereke se lehet soha, pedig bármit megtenne érte), van elég pénzünk, hogy megéljünk (nem vagyunk gazdagok és néha kínlódunk, de azért megvan mindenünk) és bár már nem élnek a szüleim, amíg éltek, egy csomó mindent kaptam tőlük, amik azért nem múlnak el nyomtalanul. szóval sokféleképpen lehet nézni az életet és azt hiszem, hogy muszáj erőltetni ezt a - sokszor állati idegesítő, ám jótékony hatású - pozitív gondolkodást, mert különben tényleg csak bedilizünk, az meg mire jó?:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.