Az milyen szomorú már, hogy az ember kiöregszik a blogírásból?
Mert lássuk be, a legjobb szappanoperát huszonévesként lehet írni/élni (én mondjuk harmincon túl kezdtem blogolni, hehe), amikor még tök egyszerű marhaságokba keveredni, hülyeségeket mondani, éjszakázni, vadul szerelembe esni, nagyokat szívni/csalódni, sírdogálni, vihogni...igen, lehet írni blogot családanyaként is, csak az már nem olyan, az már nem szappanopera, hanem dokumentumfilm, nekem valahogy az énbloghoz társul a nem önazonosság fogalma is, persze simán lehet nem önazonos egy családanya is, de az már kevésbé szappanoperás mozzanat...az inkább siralmas szocioportré, ami szintén lehet érdekes, de mittomén, a blog (ahogy a szappanopera is) kamaszos műfaj...na, nem is ezt akarom igazából mondani, ez csak úgy eszembe jutott, de olyan sután, nem is tudom, hogy minek írtam le, szóval azt akarom igazából mondani, hogy a kisgyerek lelkéről szóló könyvem olyan szépen megfogalmazza, hogy már két éves kor körül megjelenik az emberi élet örök dilemmája, azaz az ambivalencia, ami végigkísér minket halálunkig: a vágy a biztonság után, keveredve a felfedezési-elszakadási-menekülési ösztönnel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése