Beszéltem ma a nagymamámmal, akinek van már Internete, juhéj. Nagyon cuki volt, a videót nem tudta megkülönböztetni a fényképtől és az e-mailemre, amit nekik írtam, úgy utalt, hogy megkaptuk az írást...A nagynéném azt is megkérdezte, hogy ki a fene az a Molly Bloom, haha...
Szóval beszéltünk és ilyenkor persze mindig előjön az apám betegsége, halála, élete is.
Szegény nagymamám, mindig elmondja nekem, hogy igen, nagyon fájdalmas a szülők halála, de nincs fájdalmasabb a gyereked halálánál és ezt bizony el is hiszem neki, hiába volt 60 éves az a gyerek - az ember normálisan arra számít, hogy őt temetik el a gyerekei és nem fordítva.
Most este, mikor lefekvéshez készülődtünk és a babák mosolyogva futottak - bizony, már futnak - felém a kis cuki pizsamáikban a pókhasukkal, akkor eszembe jutott, hogy a nagymamámnak biztos ilyen pillanatok is folyton felvillannak: a boldog, öntudatlan babaidők, amikor az apám még járni meg beszélni tanult és minden izgalmas és minden érdekes volt és nem volt szenvedés és halál és betegség és fájdalom és depresszió.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése