Főző magyar*

 Tíz éve csináltam utoljára (és akkor először), de idén valamiért a fejembe vettem, hogy bejglit kell sütnöm. Kicsit buktaszerű és szétterülő lett (szerintem túl lazán tekertem fel), meg össze is nőttek a tepsiben (ezt nem tudom hogy kell elkerülni, biztos kéne valamit tenni közéjük, vagy egyesével sütni...) és túl is vannak töltve (nyami), de nem nyíltak szét és marha finomak, úgyhogy kb sikerként könyvelem el az idei termést:

* Mikor szerelmünk hajnalán meglátogattam Marcit Londonban, egy kínai csaj volt a lakótársa, aki egyfolytában főzött, ezért Marci elnevezte főző kínainak (nem pc). Azóta, ha túltolom a főzést, csak főző magyarnak nevez. 

PS.: Innen van a recept. Én nagyon bízom ebben a nőben, minden receptje - ez egyébként pont nem az övé, de az ő ajánlása szerintem elég - tökéletes. 

Poszt-covid

 Nekem most akkor kell harmadik oltàs, vagy a covid volt a booster? Ezt valahogy sehogy nem tudom kideríteni. És ha kiderül, hogy kell, akkor mikor? 

Amúgy a kardiológus is mindent rendben talàlt - jó lett a laborom is, bàr kicsit emelkedett a koleszterinem, hàt fasza, érdemes lefogyni basszus, most fogyhatok tovàbb* - azt mondta, szerinte két hónapig ne fussak (nagyon szomorú vagyok), de addig semmiképp, míg van ez a "kis mellhàrtya izgalom" (ezen mindig röhögnöm kell). Röpke 36 ezer forintomba került, hogy megtudjam, hogy elvileg semmi bajom (csak àllatira fàjnak az izületeim, a mellkasom és a hàtam időnként), csak hàt ilyen a covid: a volt kolléganőmnek egyenesen azt mondta a tüdőgyógyàsz, hogy tudomàsul kell venni, hogy ez egy szàz napos (!) betegség. Marci annyira cukin aggódik értem: teljesen odavolt ma is, hogy szatyrokat vonszoltam fel a dombtetőre (egy dombtetőn lakunk, még mindig beleborzongok az örömbe), mert megerőltetem magam, jaj. 

Tény, hogy a magam irànti kímélet nem ment nekem sose jól.

* egyébként azt mondta, hogy nem vészes, simàn lehet genetikai okokból is, igyak meg minden este egy pohár vörösbort, attól jobb lesz. Vajon csokimikulàs zabàlàs utàn is segít? Hümm, fogas kérdés...

Kiskamasz különkiadás aka Morbidék

 (Párbeszéd Marcusssal pár órányi gyötrelmes német tanulás után)

Marc: Jövő héten az igékből írunk dolgozatot.

Mo: De akkor én már nem leszek itt.

Marc: Miért? Kamcsatkára utazol vagy elföldelnek?

(Bevallom, én nagyon röhögtem, de a gyerekek nagymamája pl kiborulna szerintem egy ilyen párbeszédtől, de mit csináljunk, nekünk ilyen humort sikerült a gyerekekbe plántálni.) 

"Világot hamvasztottam el szivemben és nincs jó szó, mely megrikasson engem, kuporogva csak várom a csodát, hogy jöjjön el már az, ki megbocsát és meg is mondja szépen, micsodát bocsát meg nékem e farkasveremben!"

 Léna egyik osztálytársának két hete hirtelen meghalt az apukája, ami azért is sokkolt minket, mert egyrészt kb negyven éves volt, másrészt pont találkoztunk vele, mikor jött a lányáért a szülinapi buliba. Ma reggel egy anyukával beszélgetve elég egyértelművé vált, hogy öngyilkos lett, úgyhogy újra, még súlyosabban sokkolódtam. Az ismerős anyuka ugyan nem mondta ki, hogy öngyilkosság történt, sőt, elkezdte balesetként emlegetni, de szerintem tök egyértelmű. 

Engem az ilyen dolgok érthető okokból mélyen megérintenek és annyira átérzem amikor valaki képtelen kimondani, hogy öngyilkosság történt, mert az első, amit ilyen esetben érzel, az a szégyen, még akkor is, ha csak egy ismerős lesz öngyilkos, biztos ez valami ősi, ösztönös, kollektív érzés, nem tudom. 

Amikor az apukám meghalt, a két legerősebb érzés bennem a szégyen és a harag volt; pont gondoltam is az osztálytárs anyukájára, hogy mennyire borzasztóan érezheti most magát (úgy értem az alapvető nagy bánaton túl), hiszen minél erősebb ilyenkor a haragod az öngyilkos iránt, annál jobban szégyelled magad és ez a szégyen csak arra a nagyon összetett alapszégyenre pakolódik, amit azért érzel, mert valakid öngyilkos lett és mert emiatt azt gondolod, hogy bűnös vagy. 

Ez az eset megint felhozta bennem - pedig már olyan ügyesen elnyomtam! - azt a szorongást, amit azért érzek, mert egyszer muszáj lesz az apukám öngyilkosságáról beszélni a gyerekeknek; szerintem ez fontos, nem akarom, hogy egy ilyen titokkal nőjenek fel, ugyanakkor fogalmam sincs, hogy hogy lehet erről "jól" beszélni velük. Ráadásul szerintem már most érzik, hogy van ezzel a halállal valami nem oké, mert sosem kérdezték meg, hogy miért halt meg az apukám, holott az összes más családi halottról tudják és mindig kérdezősködtek is róluk. Ej, borzasztó nehéz ez. 

. 

A negyvenhat évesek abszurd élete

 A kardiológus nem hajlandó megvizsgálni negatív PCR nélkül, mondván frissen lezajlott covid fertőzéssel a magamfajta leprás csak ne ugráljon nagyon itt mindenféle vizsgálatokon. A háziorvos nem hajlandó elküldeni PCR-re, mondván, oltva vagyok, mit képzel a kolléga. A szívem fáj (vagy mit tudom én mi fáj, a mellkasom bal oldala, időnként nagyon.). 

A nagyon szimpi tüdőgyógyász (tök jó volt egy ilyen orvossal találkozni végre) azt mondta, hogy látszik a tüdőmön, hogy valami nem teljesen oké, de nem tűnik kórosnak, nem kell gyógyszer, viszont szedjek tüdő vitamint, egy hónapig ne sportoljak, csináltassak labort - amit a kardiológus is kért, de a háziorvos felháborodott, hogy ő ilyen labort nem kér, hagyjuk is -, nézessem meg a szívem. És akkor a kör bezárul. 

Oké, hát nyilván most költsek erre hirtelen negyvenezer forintot, ha érdekel, hogy mi a búbánat van; egy volt kolléganőmmel beszéltem a háziorvosról, mert ő is hozzá jár és azzal nyugtatott, hogy ha nagy bajod lenne, akkor úgyis bevittek volna a kórházba. De basszus, nemár, ez milyen gondolkodásmód: a megelőzés tehát nem fontos, ne is nyomozzunk, ha fáj a mellkasunk, nyilván kiderült volna már, ha nagyon betegek lennénk. Hogy klasszikust idézzek: ezt most így hogy? 

Igen, az ember nagyon sokszor mázlista, meg úgy gondolkodik, hogy biztos nem lesz baja (és sokszor tényleg nincs), de a tüdőgyógyász néni azt mondta, hogy a háziorvos nagyon rosszul gondolja, hogy nekem nem is kellett volna elmennem hozzá - elmeséltem neki, hogy úgy kellett kitaposnom belőle a beutalót -, mert a covidos betegek kb. 30 százalékának maradandó károsodása lesz vagy a tüdejében vagy a szívében. Egyébként mind a kardiológusnak, mind a tüdőgyógyásznak volt egy-két keresetlen szava a háziorvosom elmeállapotára vonatkozóan, titokban heherésztem is rajtuk, na meg örültem, hogy nem feltétlen én vagyok a hülye a sztoriban, hanem ezt valahogy tényleg máshogy kéne intézni. Persze a háziorvosom meg kapásból lehülyézte a kardiológust, szóval na. Az ilyesmit már ismerem a tanáriból. 

PS.: És a tüdőgondozóba csak jöttek és jöttek tömött sorokban a volt covidos betegek (másfél órát vártam a recepció közvetlen közelében, azalatt sajnos egy rakás beteg köpetéről és embóliájáról hallgathattam meg sebtében elordított sztorikat (nesze neked diszkréció és titoktartás). 

A tüdőgyógyász egyébként azt is elmondta, hogy zömmel tényleg oltatlanok vannak a sürgősségin, vagy oltott nagyon kövérek és alapbetegségben szenvedők és hozzátette, hogy akárki akármit mond, az oltás nagyon fontos és a tüdőm nélküle valószínűleg nagyon nem így nézne ki. 

PPS.: Plusz bónusz, hogy fantomszagként nekem cigi jutott: esténként olyan, mintha valaki az orromban dohányozna, hát nem csodás? Szívesen becserélném mondjuk nutellára...

A tizenegy évesek abszurd élete vol.3.

 Tesi órán relaxáltunk és arról beszélgettünk, ki volt covidos.

Szerelem a covid idején

 Valld be, hogy csak azért csináltad, hogy ne neked kelljen főzni és megkeresni a lepedőket, ha meghalok!

Amíg én online okosodtam (mert azt azért derekasan csinálom minden nap), addig Marci nemcsak beutalót szerzett a kardiológiára, de élő kardiológust is, aki szerdán megvizsgál (a szomszédaink orvosok és egyszer csak fogta magát és felhívta őket; én képtelen vagyok segítséget kérni bárkitől, ez valahogy genetikusan hiányzik belőlem azt hiszem). Ezek után csütörtökre pedig leszervezte a randimat egy tüdőgyógyásszal, nagyon menő. 

Érzem én, hogy a szerelem hőfokát kardiológiai és pulmonológiai időpontokban mérni kissé nyugdíjas tempónak tűnik, dehát. 

A tizenegy évesek abszurd élete vol.2.

 Léna karanténja ma éjfélkor lejár, de most Marci ofője írt, hogy várhatóan keddtől karanténba kerülnek, hihetetlen. Vajon az egész évet így nyomják majd végig? 

24. nap

 Őőő...Marci elment a tüdőszűrős papíromért az asszisztenshez (mert még néha köhögök és nem világos, hogy veszélyes vagyok-e másokra vagy sem) és hogy, hogy nem, megjelent az orvos, aki elkezdett valami szív kivizsgálásról hablatyolni (amire nincs értelme állítólag beutalót adnia, mert a Rókus, ahol csinálják, nem fogad a covid miatt). Tegnap ilyesmiről szó sem esett, sőt, könyörögni kellett ezért a tüdő vizsgálatért is; komolyan nem tudom már mit gondoljak, de az biztos, hogy keresnem kéne egy másik haziorvost.

Szeretem az ilyen eseményeket a blogban dokumentálni: ezek a posztok nagyon tanulságos lenyomatai annak, ami ebben a nyomorult orszàgban történik.

(....)

Egyébként ez a cikk és az utolsó mondat nagyon sokszor eszembe jut, ahogy küzdök az egészségüggyel: ha a betegség tüneteit észleli magán, foggal-körömmel kényszerítse ki a rendszerből a tesztelés elvégzését és a további, szükséges orvosi vizsgálatokat!

23. nap

 Nem, tényleg ez a vicc kategória már. Eleve az orvost fél napig hívogatom, akkor se veszi fel. Az asszisztens szerintem időnként kikapcsolja a telefont, aztán nagy ritkán vissza és akkor néha lehet vele beszélni. Végül vele sikerült megvitatnom a helyzetemet, de mindenre csak azt mondta, hogy hívjam a(z elérhetetlen) doktornőt. Aki folyton csak ezt a tünetmentesség plusz három napot és a tüneti kezelést ismételgeti. Hogy mi a tökömet mondhattak neki a covid továbbképzésen, az rejtély...esetleg azt, hogy a betegeknek mantrázd mindig ugyanazt a semmitmondó dolgot és akkor egy idő után már nem hívnak majd.

De azt nem fogom igazából, hogy ha ez valami komplikáció, akkor hogy fog kiderülni, ha a tüneteimmel augusztusig itt ülök és nem mehetek semmilyen orvos közelébe, max ha visznek?

Persze nyilván szarni kéne az egészre és elmenni valami magán kivizsgálásra már holnap, de ez egyrészt kurvára idegesít az elv miatt, másrészt meg ezek szerint túl szabálykövető vagyok ahhoz, hogy csak úgy kisétáljak a karanténból huszonhárom nap elteltével...

Update: Elértem az orvost, aki szerint semmi baj nincs ezekkel a maradványtünetekkel, majd nagy undorodva, hogy nem tágítok, beutalt tüdőszűrésre, hozzátéve, hogy túlterhelem a rendszert és a tüdőszűrőben is minden tiszta covid, minek akarok betegek közé menni.  

Brühühű

 Tegnap estig azt képzeltem, hogy jobban vagyok, aztán szépen újra kezdett fájni a hátam meg a mellkasom. Számításaim szerint most már örökké karanténban leszek, ha a szabadulást a tünetmentesség+3 nap jelenti. Mert mi van, ha ez ilyen poszt-covid gáz, ami nem múlik? Akkor nem mehetek kivizsgáltatni, mert ez tünet? Eh, nem értek semmit. 

A karanténszabályokat pl egyáltalán nem: Marcus karanténja holnap jár le, de itt van a kontaktszemély tesója Léna, aki nem mehet sehová. Akkor vajon Marcus sem? Arról már nem is mondok semmit, hogy Marci tünetmentes oltottként szabadon járhat-kelhet, bármilyen ebola dühöng is itthon.

A tizenegy évesek abszurd élete, sej

 Na, mire meglett a negyedik fertőzött (plusz egy tanár is gyanús), Lénának elrendelték a karantént és kontakt személyként akár ötmilliót is fizetnie kell, ha elhagyja lakhelyét november 21-én éjfélig. 

helyzetjelentés

 Léna osztályàból ma tízen hiànyoztak, ebből hàrman igazoltan covidosok, de az ofő szerint nem lesz online oktatàs, mert...nos, nem tudni miért, biztos szeretnék kipróbàlni, milyen az, amikor huszonheten kapjàk el ezt a csodàs betegséget.

Én talàn javulok lassan, jó lenne màr meggyógyulni, mert muszàj lenne élőben is dolgozni. Ma elkezdtem online betanulni, eddig izginek làtszik, bàr a covid betehet ennek a dolognak is rendesen, ha jól értem, 2020-ban hirtelen megvàltak vagy hat kollégàtól (a tizenkettőből), elég aggasztó.

Ahogy a dolgok vannak

 Persze most is van sok jó dolog a karanténjainkban (ebben a tanévben ez màr a màsodik), mikor kevésbé fàj épp a tüdőm, kàrtyàzom Marcussal, meg jàtszunk az ezeréves Gazdàlkodj okosannal (ez egy nagyon régi verzió, igazi békebeli porszívót lehet venni, meg italboltba és Röltexbe menni), főzünk közösen húslevest, sütünk palacsintàt és nézünk Mandaloriant. Az elkülönítésemet kb az első nap feladtuk, de úgy tűnik, az egyetlen màsik esélyes covidra Marcus volt, aki màr meg is gyógyult (bàr ma olyan aggasztóan nyomi, megbolondulok, ha visszaesik, bàr ez tényleg egy ilyen alattomos betegség, egyik nap sokkal jobb, aztàn megint rossz.)

Megbeszéltük leendő főnökeimmel, hogy hétfőn elkezdek online betanulni, remélem bírni fogom. Beszéltem az orvosom asszisztensével (az orvossal is, aki kb öt màsodperc utàn lepattintott, mondvàn, hogy egy covid tovàbbképzésen van, nincs ideje a covidos betegekre), aki azt mondta, hogy szerinte a jövő hetem még ràmegy a betegségre (ma van a tizennyolcadik nap), de azért reménykedem, hogy talàn hamarabb vége lesz, ma példàul egész virgonc vagyok.

csalàdi kör

 Kivàlóan lehet csalàdi körben pihenni és gyógyulni: amikor a gyerekek épp nem egymàst rugdossàk vagy ordítoznak, akkor nekem óbégatnak, hogy éhesek és mikor kérem Marcit, hogy menjen, etesse meg őket akkor kb két percenként mondogatja, hogy 'mindjàrt' és tovàbb dolgozik, mire én végül megunom és mindenkit megetetek. 

szomorú

 Persze pozitív lett (mondjuk nem szàmítottam màsra), csak hàt what now? Az orvos kb annyit mondott, hogy imàdkozzak szedjek paracetamolt, igyak sokat, viszlàt. Na de a tüdőgyulladàssal így ennyit kezdenek, így jàrtàl, sorry? Ha valakinek van tüdőgyógyàsz ismerőse, akivel szóba is lehet àllni, ne tartsa magàban, mert én most tanàcstalan vagyok.

még mindig covidos

 Holnap megyek tesztre; nagyon remélem, hogy negatív lesz, mert akkor legalább valaki megvizsgálná a tüdőmet, a covidos az ugye kínlódjon otthon egyedül, vagy találja ki, hogy a tüdőgyulladást mivel gyógyítják. Egyébként ki is vagyok akadva az orvosomra (sokadjára), mert a mellkasi meg hátfájásomra basszus tényleg annyit se mondott, hogy bú. A rendszer vajon csak akkor venné észre, hogy létezem, ha lélegeztetőgépre kerülnék? 

Amikor épp nem a tüdőgyulladás miatt aggódom, akkor azon szoktam gondolkodni, hogy már megint mekkora mázlim volt munka-ügyben: volt egy adott pont, amikor azt mondtam, hogy az legyen tanár a továbbiakban, akinek hat anyja van, majd még aznap jelentkeztem egy szimpatikus állásra*, ahová nagyon gyorsan behívtak első (egyébként online, ez is ilyen jó új vívmány) interjúra, eközben én még vívódtam, aztán kb négy nap vívódás után felmondtam, jött a második interjú, aztán meg nagyjából rögtön kiderült, hogy felvettek és elvileg jövő hétfőn kezdek (ha meggyógyulok, ugye). 

* ahol az első interjú után azt éreztem, hogy na, ezt szívesen csinálnám és ez nagyon ritka nálam, az összes állásom csupa kompromisszum volt azelőtt

covidos

 Ez a szaglásvesztés ez egy horror dolog, bár tegnap felcsillant a remény, hirtelen éreztem a kedvenc tusfürdőm illatát - egy olyan tíz percre, most megint semmi, kivéve egy dolog: a kávé, ha nagyon erősen beleszagolok. Az ecetet is halványan érzem néha, ez már valami. Mondjuk ez az egész nyavalya ilyen hullámzó: egyik nap pocsékul vagyok, aztán másnap azt képzelem, hogy elmúlt minden bajom, utána megint szörnyű, eh, alattomos dolog ez. A hátam meg a mellkasom is ugyanígy, időnként nagyon fáj, aztán semmi, aztán megint...a legrosszabb a folyamatos aggodalom, hogy mi jöhet még és lesz-e vége valaha. Ez a tizenharmadik nap, szagokat tíz napja nem érzek. Utálom. 

PS.: Ja és persze ahogy Martine írta: most, hogy minden azzal van tele, hogy baromira nőnek a számok és nekem teljesen egyértelmű tüneteim vannak, mindenki elkezd lebeszélni: á, ez biztos nem covid, azért nem érzel szagokat, mert náthás vagy, de miért lenne tüdőgyulladásod, be vagy oltva, miért lenne covid, annyi más betegség van, nem hiszem, ugyan már, stbstb. És egyébként pont az ilyen hangok miatt nem teszteltettem magam azonnal (na meg azért, mert az őszi szünet miatt úgyis itthon voltunk mind és naivan azt hittem, majd meggyógyulok simán) és persze azért, mert a családban már két szagláselmenős vaklárma is volt. Nem bánnám, ha ez is vaklárma volna, de sajnos kétlem...

ahogy a dolgok vannak

 Új àllàsom van. És arra gyanakszom, hogy covidom is, most épp azon aggódom, hogy talàn  tüdőgyulladàsom alakulgat épp. 

Az ember egy kicsit nem ír, aztàn tessék...egyszer elmesélek mindent esküszöm - màr ha el nem patkolok a tüdőgyulladàstól -, de mostanàban leszoktam teljesen a blogról, illetve dehogy mostanàban, hosszú folyamat volt ez (mint a tanàri pàlya elhagyàsa is, haha), csak màr sose vekengek itt semmiről, néha bűntudatom is van a blog olvasói miatt, tudom, tiszta hülyeség.

Kívànjatok nekem sok szerencsét, remélem minden oké lesz, megyek is, csinàlom a légtornàt*. (A neten talàltam, azt írjàk, a gyulladt tüdőnek is nagyon jót tesz; tény, hogy tegnap sokkal kevésbé fàjt utàna a hàtam meg a mellkasom).

* nem, nem lengek a trapézon, valami légzőszervi torna a becsületes neve

Friday Night Fever

 A férfiak péntek este elmentek focizni, mi meg Lénussal ilyen felemàs karaoke estet tartottunk: meghallgattunk egy csomó szàmot, ràkerestünk a szövegekre és daloltunk együtt a zenekarokkal vagy két óràn àt. Tök jó volt, igazi feszültség levezető. Aztàn mikor hazajöttek a pasik még tàncoltunk is mindannyian; a hétvégi tànc nàlunk màr lassan hagyomàny: mindenki lelkesen ugràl péntek este, hogy hurrà, hétvége.

11. szülinap

Molly: Engem is meg kell ünnepelni a gyerekek szülinapján, mert kitoltam őket. 

Marcus: Engem nem toltál ki, engem kihúztak. 

Jaj, hát megint volt jó fárasztó szülinapi buli, volt most is szemen dobott (majdnem végig a kertben kidobóztak) és elégedetlenkedő hisztis kislány, huh, azért egy fokkal egyszerűbb lesz, ha már maguk mennek bulizni a szülinapjukon, de szerintem összességében azért jó volt. Kaptak egy csomó ajándékot, köztük roxforti  levelet is; sajnos nem J. K. Rowling írta (egy olvasós csoportban láttam olyat, hogy valaki a gyereke tizenegyedik szülinapján szövetkezett az írónővel), de azért arról tájékoztatta őket, hogy felvételt nyertek a boszorkányiskolába, vicces volt, tetszett nekik.  

Olyan nagyok már, mindig meglepődöm, meg persze kicsit fájdalmas is, ahogy egyre inkább leválnak az emberről. Fájdalmas, de persze izgalmas is: nagyon érdekes megfigyelni, ahogy kialakul a személyiségük, fejlődik a humoruk, ahogy okosodnak, ahogy barátokat választanak.

 

slave to the wage aka ahogy a dolgok vannak aka 'aki nem tudja, tanítja'

 Ma a kedvenc csoportom óra végén nyivákolt, hogy maradjak én velük még a plusz három órájukon is - négyen tanítjuk őket, nyelvi előkészítősök, napi ezer angolórájuk van -, hát teljesen elolvadtam, nagyon szeretem őket, a kedvencem tök olyan, mint Marcus (esküszöm, még hasonlítanak is), nagyon jó fej gyerek, eredeti gondolatokkal, jó humorral, öniróniával. Alapvetően az egész csoportot szeretném örökbe fogadni, de mondjuk három gyerek is elég lesz kezdetnek, irtó helyesek. 

Végül egyébként szerencsére nem lett senki covidos - vagy addigra már nem mutatta ki a teszt, ki tudja, én olyan furán éreztem magam, mint még soha -, ma már dolgoztam (Marci még elég beteg) és ilyen hosszú hiányzás után (másfél hétig itthon voltam!) általában nehéz újra összerántani a csoportokat, most sem volt egyszerű, de egész rendesek voltak, bár nagyon elkényelmesedtek akiknek sok angolórája elmaradt, hát igen, így megy ez.

Ma elképedve vettem észre, hogy vittem magammal esernyőt; szerintem ez annak a jele, hogy végképp felnőttem. Ha elkezdek nagypárnán aludni, az szerintem majd azt jelenti, hogy végérvényesen megöregedtem. Rémisztő. 

El ne olvassátok a Firefly Lane második részét! (A sorozatnak már az első része is eléggé különbözött a könyvtől, de gondolom, ha folytatják, hasonló lesz az irány, mint a könyv sztorija, ezért nem is spoilerezhetek itt.) Tragikusan szar, tele hiteltelen pátosszal és sorsfordulattal, na meg túlvilági szerettekkel, jesus. 

kiskamasz különkiadás

Tényleg, Marcus, milyen volt a matek szakkör?

Őő...jó! Ez a Noémi,* ez nagyon szép làny!

*Léna padtàrsa és baràtnője, akivel egy csoportban dolgoztak a szakkörön

ahogy a dolgok vannak

 Borzasztóan lusta blogger lett belőlem, szànom-bànom, de vagy tíz napja beteg vagyok, itthon agonizàlok (nesze neked, új munkahely), hétvége óta pedig Marci is beteg és màra elment a szaglàsa, úgyhogy most épp karanténban vagyunk mindannyian, vàrjuk a tesztelést. Lénus teljesen maga alatt van, nagyon szeret suliba jàrni (Marcus is szeret, de azért nagyon boldog, mikor nem kell menni).

Bezzeg halàla teljesen lesújtott, borzasztó szomorú vagyok, pedig nem is ismertük egymàst, elkeserítő dolgok ezek, eszembe is jutott pàrhuzamba àllítani az ő halàlàt Marci gyerekkori baràtjànak tavaly màrciusi és az én egykori csoporttàrsam tavaly nyàron bekövetkező halàlàval. Mindketten agydaganatban haltak meg, az egyikük 40, a màsik 47 éves volt, kicsi gyerekkel, csalàddal, hàt micsoda igazsàgtalan, szemét dolgok ezek?! Persze tény, hogy sosem tudni előre, hogy kinek mennyi idő jut, ezért is van mélységesen igaza a buddhistàknak abban, hogy foglalkozni kell a halàllal és fontos - de milyen nehéz! - értékes, minőségi életet élni.

ahogy a dolgok vannak

 Majd egyszer talán írok az évkezdésről (esetleg a nyaralásról is) hosszasabban, de most egyszerűen annyira megterhelő ez a sok új intézmény, követelmény, ide-oda utazás (na meg végiggondolni, hogy melyik gyerek mikor végez, kinek kit kell megvárni és akkor ehhez képest mikor kell hazahozni őket, illetve hogy egyáltalán kinek sikerül értük menni, na meg van A és B hét, édes istenem), hogy semmire nincs energiám estére, csak nyálcsorgatva nézni magam elé. 

Röviden egyelőre annyit, hogy az új helyeken mindenki - még én is, ami nagy dolog, mint tudjuk - jól érzi magát, ami szerintem abszolút pozitív. 

egér rewind

Négy nap kellett, hogy az egér besétàljon az élvefogó csapdànkba, addig csak a neszeit hallottuk a mosogatógép alól, meg időnként a macskàk hisztérikusan befúrtàk magukat a konyhaszekrény mögötti részbe, ami azért elég àrulkodó volt. 

Bella egyébként annyira fellelkesült a remekül működő egér-projekttől, hogy pénteken is hazahozott egy élő egérkét (ezúttal Léna engedte be), de szerencsére Marci halàlos nyugalommal ràborított egy műanyag tàlat és elvitte a közeli mezőre. Szegény Bellàt azóta úgy engedjük be, hogy a résnyire nyitott ajtóban hosszasan tanulmànyozzuk a szàjàt, hogy van-e benne egérfarok.

(A csapda miatt sajnos alig làtszik, hogy mennyire helyes.)

Történelmi pillanat aka "elhull a virág, eliramlik az élet"

 A gyerekek ma szétköltöztek: ki-ki a saját szobájába. Őrület ez a sok változás, külön szoba, külön osztály, pedig nemrég még együtt lubickoltak a hasamban, brühühű.

egeres aka a vidéki élet szépségei

 Bella tegnap este egy élő egérrel tért haza: a bejárati ajtón át jött, én meg nem láttam, hogy lenne valami a szájában, úgyhogy most egy pici egérrel osztozunk a házon (olyan éjfél körül végképp eltűnt a nappaliban, a könyvespolc alatt).

Egy darabig üldöztük szegényt, de a genyó macskák csak szórakoztak vele, állatira tetszett nekik az élő játék. Reggel aztán egyszer csak nagy üvegcsörömpölést hallottunk, ekkor Marcus már ébren volt és később mesélte, hogy a macskák vadul üldözték szegény egeret, aki most meg talán valahol a mosogatógép alatt dekkol. 

Akarunk csinálni diós csapdát, hàtha kicsalogatja és elengedhetjük, szegény, irtó cuki, csak hát mégse szeretném, ha vele reggeliznénk ezentúl.

PS: Nagyon vicces volt: még este gyorsan kitettem egy kis sajtot, hogy majd az kicsalogatja az egeret és akkor a macskák elkapják, hát, több se kellett Balikónak: kicsit szaglászott a sajt körül, majd egykedvűen betolta.

Slave to the wage vol.sokezer

 Az élet olyan vicces néha: ma volt az első napom az új munkahelyemen és mivel találtam egy csomó könyvet az íróasztalomban, bementem a könyvtárba, ahol bemutatkoztam a könyvtárosnak, aki, hogy, hogy nem, az a csaj, akivel István anno megcsalt (másodszor? sokadszor?). 

Tulajdonképpen röhögök az egészen, de kicsit azért még most is felment a vérnyomásom.

tàbor rewind

 A gyerekek felvàltva mennek tàborba megint (na jó, inkàbb kétnapos, nulladik osztàlykiràndulàsnak kéne nevezni), ki-ki a leendő osztàlyàval. 

Lénus màr napok óta sírdogàl, hogy mennyire hiànyzom majd neki; szegény, ezt annyira àtérzem, én is pont ilyen voltam. Úgyhogy mindig dajkàlgatom, meghallgatom, hagyom, hogy bömbizzen és igyekszem nem túl sok idegesítő bàtorítàst nyomatni. Az én anyukàm nem volt valami jó a bonyolult érzések megértésében, úgyhogy én ezt nagyon igyekszem jól (jobban) csinàlni, nekem nagyon jó lett volna, ha valaki jobban megérti a zűrzavaraimat annak idején. Az apukàm esélyes lett volna erre, de ő annyira bele volt csavarodva a sajàt egójàba, hogy ritkàn tudtam vele érdemben beszélgetni.

Na mindegy, szóval tàbor: Lénus annyira megrémült, hogy nem vihet telefont és nem beszélünk legalàbb este, hogy inkàbb mondtam, hogy oké, vigye, de nem örülök, bàr az ofő szerintem jó fej lesz ebben, azt írta, hogy napközben kikapcsoltatja velük, nagyon helyes.

Marcussal (aztàn Lénivel) meg egy darabig kettesben/hàrmasban leszünk, idén volt többször ilyen, szerintem mindenkinek nagyon jók ezek az alkalmak, a gyerekek meg nagyon élvezik a kizàrólagos figyelmet: ikernek lenni azért nem lehet könnyű. A külön osztàly is nagy dolog lesz nekik, hiszen közel tizenegy évig majdnem minden napot együtt töltöttek, most meg hirtelen mindenkinek egyedül kell boldogulni. Szerintem Marcus lesz nagyobb bajban, Lénus igazi tyúkanyóként terelgette eddig, mi lesz most, hàt, meglàtjuk.

A férjem

 Aki szereti a nehéz témákat, fájdalmas szembesüléseket, ellenszenves szereplőket, annak kötelező. Aki pedig szeret borzongani az örömtől, amiért ő egy teljesen más dimenzióban él, annak simán csak nagyon ajánlott. 

Olvassátok, fontos, pontos, provokatív.

semla, nor/ma

 Mikor hazajöttünk Horvàtorszàgból, kaptam egy kimenő napot és, mivel nagyon kívàncsi voltam rà, hogy milyen az Ilonka àltal ajànlott nor/ma, elmentem megnézni és nagyon akartam enni semlàt, de nem volt, sőt, kb semmi se volt, csak pàr érdektelen szendvics, meg kicsit arrogàns kiszolgàló lànyok, akik totàl elfelejtették a kávémat. A pozitívum az volt, hogy a húsz perces vàrakozàsért cserébe felajànlottak egy narancslevet, de ilyen helyzetekben valami ostoba békàsmegyeri gőg hatàsàra mindig nemet mondok. 

Szóval nekem nem volt nagy élmény a hely, de simàn lehet, hogy rosszkor mentem és épp leraboltàk a sok finomsàgot. Viszont annyira akartam enni semlàt, hogy ma sütöttem egy adagot. Rég sütöttem màr és sokat bénàztam vele, nem lett túl szép és brutàlisan tömény is, de azért nem rossz. Jó lenne egyszer megkóstolni egy profi verziót is.

festős-olvasós

 Mivel festetjük a ház alsó szintjét és a gyerekszobàt (a többi részt majd jövőre, ez így is elég dögletes), ezért egész hétvégén erőltetett menetben pakoltunk és pakolàs közben talàltam egy vagon könyvet, amit feltétlen és azonnal el kéne olvasnom, hàt mikor veszel màr ki a munkàból, hogy végre azzal foglalkozhassak, ami igazán fontos, kérdezem Marcit, mi  igazán fontos, kérdezi Marci. Hàt az olvasàs, mi màs?!

Ahogy a dolgok vannak

 Szegény Lénus! Idén először nem lett évfolyam tanulója (és az idióta infótanàr miatt kitűnő sem, viszont kapott dicséretet nyelvtanból, angolból és technikából; az utóbbit nem értjük egyáltalán, Léna utálja a technikát, de én főleg azt nem értem, hogy az átlag napi két könyvet  elolvasó gyerekeim miért nem kapnak mondjuk egy irodalom dicséretet, vagy a zseniális sztorikat/fogalmazásokat író Lénát miért nem emelik ki ezért a képességéért, dehát nem kell nekem mindent érteni); szerintem őt az ilyesmi nagyon megviseli, pedig jobb, ha hozzászokik, mert a suliban, ahovà jàrni fognak, vannak a jobbak, meg a még jobbak. Marcus matekból (amiből az esze alapján hatosnak kéne lennie, hagyjuk is), infóból (egész évben irtó hülyeségeket csináltak, ezt is hagyjuk) és készségtárgyakból kapott négyest, de őt ez totál hidegen hagyja, nem olyan fából faragták, mint a maximalista Lénát. Mondjuk szerintem szegények tényleg elfáradtak a végére, a felvételi sokat kivett belőlük, de majd most nyaralunk egy csomót, mindenkire ráfér.

Megvoltak az első szülőik a nyolcosztályosban: az ofők eddig szimpik, Marcusé eléggé szét van esve, Lénàé egy hatàrozott matektanàr (akiről ódàkat zengenek az ismerősök). 

Üdítő újdonság továbbá, hogy a szülői levlistán érkező üzenetek általában jó helyesírással és választékos szókinccsel íródnak, ez abszolút minőségi ugrás az előző osztály hát, khm...stilisztikailag és grammatikailag is erősen megkérdőjelezhető szülői hozzászólásaihoz képest. Tudom, egy elitista rohadék vagyok, amiért ez nekem fontos, de hát ez van, mit tegyünk. Mondjuk attól már most megőrülök, hogy ezek a szülők nagyon zsezsegősek, mindenki mindent jobban tud, ah, biztos mindig maratoni szülőik lesznek.

Tegnap tök véletlenül kiderült, hogy egy egyetemi csoporttársam volt gimis osztálytársa az egyik új kollégám lesz, rögtön össze is futottunk a suliban, megmutogatott mindent, még asztalom is lett. Továbbra is mindenki folyamatosan áradozik a suliról (a titkárnőtől kezdve a tanárokon át egészen a portásig), remélem, tényleg jó lesz. 

Elbúcsúztattak a kollégáim: az angolos munkaközösség nagyon fog hiányozni, nagyon szeretem őket, kaptam kedves ajándékot (csokit, meg palackba zárt személyes üzeneteket), aztán a tantestület is elbúcsúztatott, tőlük kaptam két olyan dolgot, amit nem szeretek (csokilikőrt, meg belga csokis pralinét), de persze megköszöntem kedvesen, aztán az jutott eszembe, hogy ezek a nemszeretem ajándékok olyan jól szimbolizálják ennek az iskolának a  hozzám való viszonyát (mivel sejtettem, hogy kapok majd ajándékot, napjában kb harmincszor mondtam el a tanáriban, hogy szerintem a legjobb ajándék a könyvutalvány, de úgy tűnik, senki nem akarta meghallani...)

Amúgy meg jövő héten indulunk kempingezni/biciklizni, aztán elmegyünk a Balatonra, jó lesz.

 

táboros

 Hú, hát ez a tábor kemény meló itthonról is: első nap a storming időszakban (jó, hát átugrottak egy csoportalakulási fázist, haha), a gyerekek visítva hívtak (egy kétágyas szobában laknak ketten, de már tudjuk, hogy ez nagy hiba: szét kell szedni őket most már minden helyzetben), alig lehetett őket lenyugtatni, nem tudták kinyitni a zuhanyt, verekedtek, egymást hibáztatták, minden baj volt. 

Aztán második reggel is volt valami probléma (már nem emlékszem, hogy mi), akkor is óriási volt a fejem (ráadásul az érettségi idején kellett őket menedzselni, kicsit fel is emeltem a hangom a tanári pihenőben, mire az egyik drága kollégám azt kezdte magyarázni, hogy bezzeg az ő gyerekei milyen okosak, ügyesek, önállóak), aztán lenyugodtak kicsit, de Lénus elkezdett szomorúan sírva hívogatni, hogy nagyon hiányzom, szenved, nem bírja. Szóval kábé az egész napomat a telefonon lógva töltöm, hogy nyugtatgassam...tanulság a jövőre nézve: nem szabad telefont vinniük a táborba, csak rosszat tesz, hogy tud nyafogni szegény. Egyébként abszolút átérzem a szomorúságát: én is ugyanígy kínlódtam a táborokban, csak hát Lénát keményebb csajnak hittük és azt gondoltuk, Marci lesz az, aki szenvedni fog (neki semmi baja, amikor lehet, nézi a meccseket, meg a fiúkkal bandázik). 

Egyébként amikor épp nem sírdogálnak és ordítanak, akkor jól elvannak, van sok program, fürdés (Marci persze már leégett), hejehuja, finoma kaja, vetélkedő, szóval nincs nagy baj, csak hát kicsik még azért.

Marcus szerint a nyár

Már nem érdekel Á. néni, nem undok velem, nem is foglalkozik velem, én sem foglalkozom vele, engem már semmi sem érdekel, csak rózsaszín ködben lépkedek a dinnye felé. 

ahogy a dolgok vannak

 Lénus újabban egyfolytában mindenkivel sakkozik: Nagymarcival, Kismarcival, osztálytársakkal online, különböző sakkprogramokkal online; még sakkleckéket is végigcsinál, Marci szerint kifejezetten tehetséges, na tessék. Még nyolc napjuk van hátra ebből a tanévből, a nyolc nap alatt csupán öt dolgozatot írnak; hogy a tanító néninek mi baja, azt senki se tudja. 

Marcit hallgatom mostanában vizsgáztatni, hihetetlen lágyszívű és folyton mindent magára vesz (igen, igen, erről nem beszéltünk eleget, ez egy gonosz kérdés, sajnálom), látszik, hogy nem lógós, órán melegszendvicset sütő gimnazistákon szocializálódott; mondjuk én se vagyok egy brutális állat, de azért időnként keményebben odaszólok (és utána egy csomószor rosszul érzem magam, khm). 

Be kell vallanom, hogy találtam egy másik sulit, ami közelebb van (és a gyerekek új sulijától kb egy kilométerre) és oda is jelentkeztem tegnap; egyelőre nem hívtak fel (pedig nagyjából azonnal szoktak hívni angolos állások esetén), ami olyan szempontból nem baj, hogy szeretem, ha az ilyen dilemmákat végül az élet dönti el, gyáva alak vagyok, tudjátok. Egyébként épp ma hívott a gazdasági ügyintéző a másik suliból és még ő is nagyon kedves, szóval utolsó gengszternek érzem magam emiatt az újabb jelentkezés miatt. 

Ma tanári ebédre vagyunk hivatalosak, de a szörnyű iskolai állapotok miatt mindenki rosszul van az ötlettől, hogy valami kaja fölött jópofizzunk. Persze a súlyosan személyiségzavarosok általában távol maradnak az ilyen eseményektől, mondván, egy ilyen csürhével nem ülnek egy asztalhoz. Cuki, nem?

A gyerekeknek már vásárolgatunk a csibetáborba és a tábori listán komoly fejtörésre okot adó elemekre bukkanunk, úgy is mint telefon és töltő...egyelőre nem döntöttük el, hogy milyen telefont vigyenek, az biztos, hogy én csőre töltött full netes okostelefonnal nem engedem őket sehova öt napra, szóval kell majd valami áthidaló megoldás. Ez a szülőség olyan nehéz dolog. És bár nagyon élvezem, hogy már nagyok és tudunk együtt biciklizni, egyedül mosnak hajat, elmennek a boltba, meg röhögőgörcsöt kapnak a Waczak szállón és pókerezünk, de azért azt már látom, hogy a  kamaszkor olyan nehézségeket tartogat, amikkel jó nehéz lesz megbirkózni.

Két program is lesz nyáron, amit nagyon várok: végül az osztrákok covid-tesztre vonatkozó szabályozása miatt lemondtunk a Fertő-tóról és úgy döntöttünk, hogy az Őrségben kempingezünk és biciklizünk, aztán meg július végén a tesómékkal együtt elmegyünk Horvátországba, nagyon izgi. 

slave to the wage krimi epizód

 A munkahelyem kezd egy Agatha Christie regény elejéhez hasonlítani: az iskolában itt-ott furcsa táblák jelentek meg, amiken pl olyasmi olvasható, hogy ne fecsegj, meg a hazugság akkor lesz valós, amikor valaki elhiszi...teljes rejtély, hogy ezeket ki rakosgatja fel a falra és miért, de július elejéig még sok minden belefér, az első hulla is, nemde?

slave to the wage toxikus epizód

 A munkahelyemen egészen pöpec kis gaslighting történik nap mint nap és mostanra már annyira kiműveltem magam, hogy szépen be is tudom azonosítani az összes ilyen mozzanatot. 

Van épp most egy kellemetlen mini botrányunk az érettségivel kapcsolatban, amit el akartak tussolni, de nem sikerült teljesen, mert annyira erősködtünk, hogy valamit csinálniuk kellett és ennek kapcsán csak ma legalább százszor megkérdőjeleztem a saját épelméjűségemet, mivel többen többször úgy csináltak, mintha nem azt és nem úgy mondták volna, mint amire emlékeztem, hanem éppen az ellenkezőjét; komolyan mondom, elképesztő ezt átélni, ha valaki ezeket nekem mesélné, el se hinném (nem mehetek bele nagyon a részletekbe, pedig nektek, messziről, biztos érdekes lenne. Ebben élni mondjuk nagyon kimerítő és szomorú).

februá...izé, májusi beszélgetés

 Molly: De Marcus, nincs nagyon meleged abban a paplanban meg hálózsákban? Lassan május vége van.

Nagymarci: (a háttérből kajánul)...kérdezi ezt az, aki tegnap este kétségbeesetten kesztyűért kotorászott az ágyban...

kiskamasz különkiadás

 Olyan vicces, mikor Léna nagyon blazírt/cinikus módon reagál valamire, amit mondok, Marcus vaskos, dörmögő hangon ráripakodik: Ne beszélj így anyáddal!

A jelenléti oktatás szépségei

 Tanárnő, fantasztikusan jól néz ki!*

* pedig maszkban voltam és nem is a sárga tornacipőm volt rajtam

"I was lightning before the thunder"

 A gyerekekkel óriási Imagine Dragons fanok vagyunk, úgyhogy mostanában már nem Paris Hilton akarok lenni, hanem az Imagine Dragons vokalistája. 

slave to the wage vol. millió

 A hétvégén valaki levelet írt az igazgatónak a nárcisztikus kollégám ügyében, aki még februárban ocsmányul összebalhézott egy másik kollégámmal, aki panaszt is tett, de nem történt semmi (volt már sok ilyen sztori, de nálunk annál jobban védenek valakit, minél súlyosabb a személyiségzavara). 

Most viszont együttes erővel akarnak fellépni páran (vagy öten, köztük én is; mondjuk a tantestület vagy hatszor ennyi emberből áll, szóval no comment) a köcsög bánásmód és a passzív, szar vezetőség ellen, de hát szerintem végül csak végtelen értekezleteken ülünk majd és nem fog történni semmi, sőt; a  nárci bizonyára még oklevelet is kap év végén. 

Nekem a fentiek viszont megadták a végső lökést: 16 óra 10 perckor elfogadtam az új állást, húha. 

11

 Ma van a tizenegyedik házassági évfordulónk és pont úgy zuhog az eső, mint az esküvőnk napján.

A babonások szerint ez rosszat jelent, de semmi rosszat nem tudok elmondani a házasságunkról, egyszerűen minden klappol, egy húron pendülünk, sokat nevetünk, mázlisták vagyunk.

slave to the wage vol.millió aka "hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsuzás!"

 Na tessék, felajánlották az állást már megint (ügyesek ezek az állásszédelgők): sokkal több pénz, meg az egész jónak ígérkezik szakmailag és emberileg is; távolságilag nagyon nem, de a karrierért fel kell áldozni a kényelmes, tíz percre lévő langyos fos állásomat, ugye. Jövő hétvégéig kell döntenem. Marci nagyon biztat, nekem mehetnékem van, de a mehetnékemnél is komolyabb az imposztor szindrómám, amitől az utolsó pillanatban (újabban) mindig maradok a seggemen. Döntések, istenem. 

update

 Az I am a Killer szerintem a világ legszomorúbb sorozata: mindegyik rész egy-egy (kivégzésre váró) gyilkos rövid élettörténete, de nemcsak a gyilkos mesél az életéről, hanem ismerősök, rokonok, esetleg az áldozatok hozzátartozói és régi barátok. 

Mivel én még mindig naiv idealista vagyok, ezért nagyon nehéz néznem és hallgatnom, hogy milyen életek, emberek, motivációk, fájdalmak, bántalmak vannak és pluszban ezek a vágóképek a szomorú, nyomasztó, üres Amerikáról, huh. Jó, hát elég hatásvadász a dolog, belátom, sokkal-sokkal mélyebbre lehetne ásni a lelkek sötét bugyrában, de nekem már ez is elég a lelombozódáshoz/sorozatfüggéshez.

Ami mondjuk idegesít az egészben, hogy végül mindig eljut mindenki istenhez (ez nemcsak végtelenül távol áll tőlem, de el sem hiszem), de az amerikai kultúra már csak ilyen, nehéz isten nélkül elképzelni bűnt és bűnhődést. 

Persze sokan gondolom azért kritizálják ezt a sorozatot, mert kizárólag a gyilkosokról szól és az áldozatokról kevés szó esik, de szerintem meg éppen ez a cél: nem felmenteni akarják őket, csak megmutatni, hogy semmi sem fekete-fehér. Igen, nagyrészt a felszínt karcolják minden egyes portréval, mert ez az egész elképesztően komplex probléma, de Knausgard utolsó Harcom kötetével párhuzamosan - ahol épp befejeztem a sajátosan posztmodern Hitler elemzést - nekem ez így pont elég. 

"I don't want it faster, I don't want it free"

 Ma egy állásinterjún voltam az új Desigual blúzomban, egy elég szimpatikus iskolában, ahol az elvárások jó nagyok, de valószínűleg a fizetés is passzol hozzájuk, persze azonnal bekapcsolt az imposztor szindrómám, meg a fejemben a szöveg, hogy úristen, én nem vagyok elég jó ide, hát, meglátjuk, hogy akarnak-e egyáltalán. A mostani iskolámban olyan szinten betelni látszik a poharam, hogy már azt gondolom, hogy bárhová, csak el innen (nyilván túlzok, de torkig vagyok, az biztos). 

A Netflixen elkezdtem nézni az I am a Killer című sorozatot és egészen torokszorítóak a vágóképek, mert Amerikának ezt a fájdalmasan üres, steril, autópályás, indusztriális, kietlen részét mutatják meg, amikor épp nem az aktuális gyilkos meséli el a sztoriját. (Az egyik éppen Houstonban játszódik, nagyon érdekes látni azt a helyet, hihetetlen, hogy két évig ott laktunk, el sem tudom már képzelni. És teljesen elképesztő - illetve annyira nem, mert az egy rossz környék -, de szerepel a filmben az az út, ahol annak idején lerobbantunk a kocsival és Marci elment egy fickóval valami szerelőhöz, minket meg otthagyott a gázos út mentén a két gyerekkel a kocsiban; na az volt életem egyik legijesztőbb élménye, azóta is sokat beszélünk róla, hogy mekkora hülyék voltunk akkor és milyen szerencse, hogy senkinek nem történt semmi baja).

post-Pfizer

 Hát, ez most megint megvisel: valami négy órát aludtam oltás után és azóta is csak itt vonszolom magam, fáj a fejem, hányingerem van, ráz a hideg, fúj, utálatos.

Ez egy trükkös kép, amin épp Lénára borulva, állva szunyókálok, Léna háta meg egészen olyan, mint egy párna, haha:

anyáknapi

 Jaj, hát a gyerekek (és az apukájuk, aki az ajándékok materiális részét szállította) nagyon kis cukkerek: a nagymamájuk* nagy titokban küldött nekik egy verset, amit megtanultak (szintén titokban, olyan édesek, fent mormolták a szobájukban és tényleg nem vettem észre semmit) és elszavaltak nekem reggel, meg kaptam virágot, rajzot, sütit, na meg sok puszit.

Persze ilyenkor - meg amúgy is mindig - sokat gondolok én is az anyukámra, arra, hogy milyen fontos és különleges ember volt, hogy milyen jó lenne, ha még mindig itt lehetne velünk, ha ismerné az unokáit. 

*köszönet és hála a nagyinak is 

"And so I wake in the morning and I step outside and I take a deep breath and I get real high"

 Ezekben a vészes felvételizős időkben az (volt) a jó, hogy mindent meg kell(ett) mindig ünnepelni: mindennek az elejét, a végét, a sikert, a félsikert és persze a sikertelenséget is, úgyhogy tegnap is nekiálltunk (kölyök)pezsgőzni, édességezni, táncolni, énekelni, mindenféle hejehujálni (bár még csak Marcus papírja érkezett meg a felvételiről, de miatta kellett izgulni, hogy sikerül-e, szóval jó is ez így), sőt, hirtelen felindulásból regisztráltuk a gyerekeket ötnapos ún. csibetáborba is (jesus, ilyen aztán még tényleg nem volt), ami rögtön a tanév végén lesz Almádiban. Micsoda izgalmak, micsoda év!

sulis

 Na végül mindkét gyerek kisgimis lesz ősztől, juhú.

slave to the wage vol.sokmillió

 Tulajdonképpen nagyon türelmes vagyok: minden értekezletnek csak a második órájában kezdek állást keresni.

FWP

 Szerintem irigylésre méltó az életem. Jelenleg az a legnagyobb problémám, hogy ráncos a homlokom.

Ahogy a dolgok vannak

 Három hét után újra elkezdett fájni az oltás helye és időnként kifejezett nyilallásba kezd, nem örülök. Ezenkívül meg azon gondolkodtam így félig oltva ma reggel az osztályozóvizsgát felügyelve, hogy vajon melyik diák mehetett vad teraszozásra a hétvégén, akitől elkapom a valamilyen nemzetiségű mutánst (erről a szóról mindig valami Nyolcadik utas szintű lény jut eszembe), amire jövő héten szépen ráoltanak (de jó szó ez is), én meg jól megmurdelek. 

Találkoztam továbbá az egyik tanárnővel, aki hulla beteg volt és tüdőgyulladással, hetekig magas lázzal feküdt otthon (háromszor az ügyeletet is megjárta), azt mondja folyton kivizsgálásokra jár, négy (!) hétig  szedett antibiotikumot és eléggé meg van roggyanva szegény, mocskos egy betegség ez, nem értem én ezt a nagy hétvégi népünnepélyt. Illetve persze, értem, hogyne, én is szeretnék maszkomat letépve vedelni a napsütötte sávon, dehát. 

Szeretném aztán még azt is elmesélni, hogy nagyjából megtanultam beszárítani a hajam (tudományos nevén pixie bob, vagyis szerintem, szóval nem is tudományos, jóvan, hagyjatok), így néha már egész jó, ilyen kb, csak sajnos én nem ilyen vagyok:

Új családtag

 Marci ma nagybácsi lett, nagyon izgi! 

Kívánjunk sok szerencsét a kis Taszilónak!*

*még nincs neve (állítólag 3 hétig gondolkodhatnak a szülők Skóciában) és nálunk a csecsemők hagyományosan Taszilók, szóval...

covid blues/anger

Ahogy elnézem, újabb két csoportot sikerül összeugrasztani záros határidőn belül: a gyerekeiket otthon tartó és a gyerekeiket iskolába küldő szülőkét. 

A gyerekeim osztálytársai rögtön az első napon info témazáró dogát írtak egy rakás baromságból, aminek egy részét még nem is tanulták, aztán nemrég jöttek tajtékozni anyukák a FB csoportba, hogy mit képzel ez a szemét tanár, az otthon lévő gyerekeknek ez így milyen egyszerű lesz, blabla (a bentiek is használhatták a füzetüket, persze az otthoniak meg egyenesen a szüleiket tudják bevetni).

Engem mondjuk nem nagyon érdekel, tőlem tüntethetnek is ellenem, én nem engedem most őket iskolába, akárki akárhogy rikoltozik.

Tavaly 20 halottnál sehová sem mentünk, most meg napi 300 körülinél, amikor fennen hangoztatják, hogy a kurva brit mutáns a gyerekekre is veszélyes, menjenek vidám arccal dogát írni arról, hogy mire való a backspace? Hát lófaszt. 

furious anger

 Ma megint szégyelltem magam, amiért tétlenül nézem, ami ebben az országban történik: reggel azon húztam fel magam, hogy ezek a rohadékok központilag letiltották a hibrid oktatást, hányinger, komolyan. Bármit megtennék, hogy ne itt kelljen élnem. 

Covid blues rewind

 Én mindenkit leszarok, a gyerekeim nem mennek iskolába és kész. Amúgy meg ez az idő ez most komoly? Mert viccnek elég rossz lenne.

Tulajdonképpen csak nyavalyogni jöttem, belefáradtam ebbe a covid-mizériába, kérem vissza a régi életem, vagy legalább legyen melegebb, már megint kesztyűben aludtam, nyűglődöm, elegem van, a covid mondjon le.

covidiot aka covid blues

 Megnéztem a Trainwreck című filmet - ahhoz képest, hogy ezt a fajta humort általában elég ócskànak tartom, egész jókat nevettem - és borzadva néztem azt a jelenetet, ahol Amy Schumer két nő közé beszorulva áll a metrón maszk nélkül. Aztán rájöttem, hogy ez egy 2015-ös film a boldog, felelőtlen felhőtlen időkből. 

Ez az egész most már mindig így lesz? Jönnek a brit mutáns mutánsainak a mutánsainak a mutánsai?

Hurrá, tavasz!

 Annyira isteni helyen lakunk: dombok, erdők mindenfelé, tegnap, a biciklitúrán (végül 12 kilométert mentünk, pedig Marci defektet kapott az elején) őzeket is láttunk, I love it here*!

*Ezt ordítja Jude Law a Tehetséges Mr.Ripley-ben egy csónakban ugrálva, a tenger közepén (aztán szegényt agyon is csapja gyorsan a Ripley).

kiskamasz különkiadás

 Léna (amikor a  mai biciklitúra egyik állomásán Marcival romantikázva a tájat csodáljuk):

Ha befejeztétek a smárolást, mondhatok valamit?

"A cat chooses its owner, not the other way around"

 A Maine Coon most már reggel-este ordítva nyávog a teraszon meg az ajtó előtt, szerintem eldöntötte, hogy örökbe fogadjuk és kész. Irtó cuki, de nem merem simogatni, a macskák olyan sértődősek és meg is értem őket, én is féltékeny típus vagyok. 

Van az a mondás, hogy ha egy macska megszeret téged, akkor semmit sem tudsz tenni ellene, meg kell adnod magad, hát, hümm. Biztos mindig el kéne kergetni, de nem bírom, olyan kis (nagy) helyes gyerek. 

covid blues

 Egyébként meg aggódom, hogy ezek a barmok tényleg vissza akarnak küldeni mindenkit az iskolába 19-én, ha törik, ha szakad (ráadásul most olvasom a diadalmas híreket a nyitásról és a rengeteg oltottról, hát izé...finoman szólva kissé szkeptikus vagyok a számokat illetően, na meg még Orbán udvari virológusai szerint sem elég ennyi oltás, ha igaz egyáltalán). Iszonyat nagy baromság a mostani számok mellett, arról nem is beszélve, hogy most már gyerekek is egyre súlyosabb állapotba kerülnek. 

Marci egyébként épp most kapott Astrát (persze attól is fosok a megint megszellőztetett vérrögképződés miatt), eh, nem tudom, nagyon borúlátó vagyok, sosem lesz ennek vége. 

Mondjuk Marcival kifejezetten szeretem a mellékhatások esélyeit latolgatni, mindig annyira megnyugtat (a múltkor a darts táblán szemléltette, hogy matematikailag mennyi esélyed van agyi infarktusra az oltás után), hiába, jó egy ilyen tudós a házba. Én mondjuk nem bánnám, ha lenne még itthon állatorvos, nőgyógyász, ezermester és egy fodrász, de ne legyek telhetetlen.

háziasszonyos

 Teljesen odavagyok most magamtól, mert csontra elfogyott minden, amit húsvétra sütöttem-főztem, hát ilyen se volt még soha, mindig túl sokat csinálok, aztán már a fülünkön jön ki a sonka meg a sütik, most meg...én egyébként kb annyit ettem, mint amúgy egy év alatt, úgyhogy ma koplalónapot tartok, jól is esik, rémesek ezek a nagy zabálások. 

ahogy a dolgok vannak

 Léna hihetetlen: már teljesen rá lehet bízni az összes visszaküldendő feladatot, befotózza, küldi, levelez a tanárokkal, tök jó, hogy most már ő csinálja ezeket mindig (és még szereti is, érthetetlen); mikor lett ilyen nagylány, te jó ég?! Ráadásul múlt héten kétszer is elmentek a boltba nélkülünk (azért egyedül még nem küldeném őket), vitték a bankkártyámat tök menők. Valahogy most nekem a 'nagy gyerek, nagy baj' mondás rejtélyesnek tűnik, de majd nyilván a kamaszkorral megjönnek a nagy bajok. 

Kedden az igazgatóság bejött megnézi az órámat, nagyon kellett ez most, tényleg, végül nagyon megdicsértek, de nekem ilyenkor mindig előjön az Imposztor szindrómám, hát mit dicsérnek, semmi extrát nem csinálok, ezt egy öt éves is tudja... 

Egy ideje már bejár hozzánk a kertbe egy Maine Coon - meg egy rakás másik macska is, néha benéznek a teraszajtón, nagyon kis viccesek -, igazi jámbor óriás. Többször hívogattuk, aztán egy ilyen alkalommal Lénának sikerült megsimogatnia, mire én is felbátorodtam és másnap magamhoz hívtam a kert közepén, jött is, cukin dorombolt (és nagyon magas, panaszos hangja van mikor nyávog, irtó édes), mire egy tuja alól előpattant Balikó és mint egy féltékeny férj, fontoskodó arccal odavágtatott hozzánk, úgyhogy nem mertem tovább simogatni a kisoroszlánt (tényleg tök olyan, egyszer majdnem szívrohamot kaptam, mikor hirtelen megláttam a terasz korlátján trónolni azt az óriás macskát). 

A Pfizer utáni rosszak listája mára kiegészült masszív torokfájással, remek. Kifejezetten aggódom, hogy a brit mutánssal tértem haza a tömött oltópontról, az mekkora bénaság lenne már! Szegény kolléganőm, két hete lázas, tüdőgyulladása van, alig él (egy negyven éves, vékony, sportos, energikus valakiről beszélünk), teljesen be vagyok szarva, mióta az ő beszámolóit olvasgatom arról, hogy milyen ez az ocsmány betegség. Totál be vagyok lassulva egyébként, nesze neked húsvéti főzés-takarítás. 

A lelkünkre kötötték egyébként, hogy a második oltásig ne igyunk alkoholt - mondom, hogy ennyit a húsvétról - és ne nagyon sportoljunk az elkövetkező napokban, pedig már lehet biciklizni, na meg futni is sokkal jobb (lenne) kint, brühühű. 

Post-Pfizer

 Na tessék, ilyen se volt még semmilyen oltástól: kicsit vacakul vagyok. Na nem vészesen, de émelygek, gyenge vagyok, rossz a közérzetem. 

Amúgy elég gáz volt ezen az oltóponton, ahová behívtak: egy levegőtlen folyosón,  egymástól kb öt centire beszélgettek mindenféle tanerők az osztályaikról, olyan volt, mint valami tanügyi konferencia. Egyébként mindenki meglepően kedves és mosolygós volt, plusz bónuszként az orvos a macskáimról kérdezgetett (ezzel bárki levesz a lábamról), ráadásul az egyik kolléganőmmel is találkoztam, aki lelkendezett, hogy milyen csinos vagyok és szuper a hajam (nem). 

slave to the wage vol.673489223

 A tanári cseten olyan óriás balhé keveredett (oltásellenesek vs oltásigenlők), hogy az igazgatónő  fél órán keresztül rikácsolt nekünk mint az ovisoknak, hogy nem beszélhetünk így egymással, majd nem mellesleg megemlítette, hogy a kormányra ne utaljunk azzal, hogy 'ezek' és semmi esetre se írjuk le olyasmit, mint Ovi (aka Orbán Viktor).

Persze azonnal súlyos ingerenciám támadt egy kis kormányellenes szöveget nyomni a cseten...de amúgy meg azóta is hápogok, hogy ezt most így mégis hogy?

pandémiás szabadidős program

 Meghívtak egy Pfizerre.

A kihallgatott online órák mókás pillanatai

Ti még gyerekek vagytok és nem csináljátok, de a szüleitek igen, na mi az?

(s)iker és egyéb elmélkedések

 Mostanában úgy szoktunk futni, hogy a gyerekek kísérnek minket biciklivel. Az egyik ilyen futás alkalmával találkoztunk egy iker babakocsit toló pasival és Marci kedvesen odakiáltott neki a gyerekekre mutatva, hogy ők is ikrek. 

Emlékszem, Houstonban velem egy csomó ilyen történt, az emberek nagyon kedvesen reagáltak, mikor megláttak minket a böhöm babakocsival (eleve látványosság voltunk, hiszen senki más nem volt soha az utcán): egyszer a Krogerben odajött hozzám egy nő és mutatta a kamaszforma gyerekeit, hogy ők hármasikrek, aztán volt, hogy a Walmartban odajött hozzánk egy mexikói ikerpár, hogy jaj, hát mi is ikrek vagyunk és a Randalls-ban pedig egy másik nő nagyon kedvesen lelkendezett, hogy milyen cukik és szépek a gyerekek, majd elmesélte, hogy mostanában neki kész őrület az élete az ikreivel, mert vezetni kezdtek és halálra aggódja magát. (Azért írtam le külön a boltokat, hogy érzékeltessem, hogy velem az élelmiszerboltokban történtek a nagy dolgok Amerikában, az eladók voltak a haverjaim; ehhez képest semmi egy karantén, én mondom nektek.)

Nekem mindig nagyon jól estek ezek - remélem, hogy a babakocsis pasinak is reményt adott, ha esetleg sosem alszanak, vagy ilyesmi -, mindig arra gondoltam, hogy lám-lám, más is megcsinálta, felnevelte őket, akkor csak menni fog nekem is. 

Eh, nehéz dolog ez. Most azért gondolkodom ilyen dolgokon, mert Marci húga két héten belül szülni fog és bevallom, mindig borzongva gondolok arra, ami vár rá: éveken át akartam harmadik gyereket, de amikor belegondolok, mindig arra jutok, hogy fizikailag képtelen lennék már végigcsinálni ami egy babával jár, öreg vagyok, na meg a gyerekek első két éve annyit kivett belőlem, hogy nem maradt túl sok energiám. (A memóriám például tényleg törlődött kb a születésük előtti dolgokra vonatkozóan, állati fura, bár ha belegondolok, hogy az első időkben komolyan egy órákat aludtam és vekkerrel keltettem magam minden éjjel, mert a gyereksírásra már nem ébredtem fel, akkor végül is nem tudom, hogy mit csodálkozom...) Na meg aztán beütött a depresszió, meghalt az apukám, fú, nagyon kemény időszak volt nekem a gyerekek csecsemőkora, a mostani életem ahhoz képest vidám séta a parkban. Persze az is igaz - Marci húgára visszatérve -, hogy én mindig két gyerekben gondolkodom, ha a nehézségeket mérlegelem; nyilván van pedig különbség, hogy egyszerre egy vagy két csecsemőt kell ellátnod, de hát nekem sose volt csak egy, nem tudom, az milyen lehet. 

Ezektől függetlenül persze nagyon izgi és örömteli egy új családtag születése, mondjuk ők nem itthon laknak, szóval sokat nem fogjuk látni, de hátha egyszer megint lehet majd utazni. 

Dark

A Dark egy valóban nagyon komor sci-fi thriller időutazással, féreglyukkal, rettentő bonyolult kapcsolati viszonyokkal, hatásvadász (és nagyon ijesztő) zenével, állati helyes fiatal srác főhőssel egy kitalált (?) német városban. 

Ilyeneket sose szoktunk nézni, de most jókat borzongunk rajta esténként.

slave to the wage aka covid blues

 Szerintem nàlunk a vezetőség egy szatyorban él: tegnap elkezdték pedzegetni, hogy járjunk be megint érettségi felkészítőkre, de nem értem hogy nem tűnik fel nekik, hogy mennyire tombol most ez a szar: az egyik kolléganőnk épp súlyos tünetekkel ment be a sürgősségire, miközben ők nyájasan arról érdeklődtek, hogy akarunk-e bejárni felkészíteni. 

Hát én basszus nem akarok, amíg nem muszáj és amúgy is: ez az egy hónap már nem sokat számít az érettségizőknek szerintem. És persze totál igazságtalan, hogy azoknak, akik egy évet töltöttek online oktatásban, semmilyen kedvezményt nem akarnak adni az érettségin; de ez is nyilván politika, hiszen Ovi és barátai azt szeretik előadni, hogy ők milyen remekül megszervezték a digitális oktatást.

Nekem is baromira elegem van, de csurig vannak a covid osztályok fiatalokkal mostanra, én inkább maradok itthon, amennyit lehet.

online konferencia

 A lakás minden szeglete foglalt, mindenki egy-egy kütyün molyol valahol, nekem már csak az ágy maradt sajnos. 

Abszolút megértem egyébként a diákjaimat: én már kb öt perc után alfába kerültem, bár kétségtelen, hogy eleve fájdalmasan unalmas a téma (iskolai közösségi szolgálat).

kiskamasz különkiadás

Marci, átveszed a nadrágodat?

Ez nem szerepelt a terveim között.

Covid blues

 Én eddig remekül bírtam az állandó itthonlétet, de ma nagyon nyűgös voltam és egy mikor lehet már végre beülni sörözni valahová? is elhagyta a számat (pedig kb soha nem megyek sörözni), na meg a diákokkal is nyafogtunk egymásnak egy sort, hogy fújfúj online oktatás. 

Felvételi update

 Hát bocs, most minden erről szól: van egy ismerősöm a második kiszemelt suliban és ő biztat, hogy meglátom, Marci bekerül még, addig sakkoznak a listával, meg kiesnek, máshova mennek végül emberek, hát, legyen neki igaza, kicsit egyszerűbb volna az élet...Elvileg április végén lesz egy végleges lista és akkor értesítenek mindenkit az eredményről, úgyhogy véglegeset csak akkor tudhatunk, remek, még röpke másfél hónap izgalom, mi az nekünk, mikor vagy egy éve a felvételi bűvöletében élünk...

Felvételi

Összességében csalódottak vagyunk, de azért: Marcusnak nem sikerült egyik iskola sem, Lénát viszont felveszik a második kiszemeltbe. 

Az első kiszemeltünk nagy csalódás és értetlenség a hülye szóbeli után: durván lepontozták a gyerekeket (jó, nem mondom, hogy lehetetlen, hogy nem voltak jók, de nem hiszem, hogy ennyire). Léna az írásbeli után benne volt az első húszban és végül a hatvanötödik lett, ami fura, főleg, hogy a másik suliban csak egy pontot vesztett a szóbelin. 

Na mindegy, szeptembertől mindenképpen új élet kezdődik, hiszen Marcit is el akarjuk vinni egy Léna közelében lévő suliba, a mostani osztályuk nagyon siralmas. 

Szegény Marcus nagyon csalódott volt, eléggé bízott benne, hogy sikerül, de szerencsére hamar megvidámodik ilyen helyzetekben, főleg, ha kap csokit és simogatom a haját. 

March Meeting trollok aka a home conference szépségei

 Miközben a világ egyik legnagyobb fizikus konferenciája folyik, az egész család Marci képernyőjére mered és egy pasit vizsgálgat, akit még Houstonból ismerünk:

- De nem olyan, mintha zacskót húztak volna az arcára?

- Dehogyis, az a füle!

Ahogy a dolgok vannak

Amúgy sajnálom nagyon a gyerekeket, mert most már van napi három online órájuk, amivel ők nagyon rosszul jártak: dögletesen unalmas és lassú órákat ülnek végig, kb százszor gyorsabban dolgoznak, mint a többiek és a tanító néni deklaráltan azért nem szólítja fel őket - Léna kb. még a lábával is jelentkezni szokott -, mert akkor a többiek nem fognak dolgozni, hiszen Marci és Léna úgyis megoldja az összes feladatot. Amikor tavaly csak kiadták a feladatokat, akkor pillanatok alatt kész voltak velük. 

A leckével amúgy most szenvedünk rendesen, mert Marcus délután már úgy néz rám, mint egy sorozatgyilkosra, mikor felvetem, hogy tán csinálja meg; mondjuk ezt is megértem, szerintem a felvételi baromi sokat kivett szegényekből. 

Elvetemült módon egyébként én (még mindig) szeretem a lockdownt, mert van időnk az igazi családi életre és az egész kicsit szanatórium jellegű: többet alszunk, minden lazább, nem kell rohanni, este meg igazi kocsmahangulat van itthon: dartsozunk, kártyázunk, malacpókerezünk, a pasik néha focimeccset néznek, mi meg addig Lénával a nagy ágyban olvasunk együtt. Nyilván jó lenne, ha idén nyáron már el mernénk menni Horvátországba sátorozni, na meg tervezünk a Fertő-tó körül egy biciklitúrát, de én igazából a Balatonnal is megelégszem. 

Jaj, nem is meséltem, hogy a Nagy Bezárás előtt hirtelen felindulásból vasárnap reggel fodrászhoz rohantam, mert kitaláltam, hogy most legyen rövid hajam, de az eredmény szerintem egészen kétségbeejtő (kicsit ezért is jó, hogy nem kell dolgozni járni, haha): az agyonfodrászolt, indokolatlanul kiegyenesített, de helyenként értelmetlenül bodrosra szárított hajammal olyan voltam vasárnap, mint egy tévébemondónő a nyolcvanas évekből; mivel ezt rosszul tűrtem, ezért még aznap megmostam, hogy majd én tudom, hogy természetesen lesz jó, aztán végül vasárnap estére úgy néztem ki, mint egy pszichiátriai ápolt, aki dühében össze-vissza belevagdosott a hajába. A végső stádiumban pedig - ez még tart - (hétfő reggel) leginkább Pumuklira hasonlítottam.

Marci szerint gyönyörű és szexi vagyok; én meg közben nem értem, hogy hogyan és miért lettem ekkora mázlista, de tetszik. 

Léni különkiadás

 Környezetből a falusi iskoláról és a gyerekek szabadidős tevékenységeiről tanulunk: A fiúk kötelet húztak, Adj király katonát! játékot játszottak. A lányok inkább a körjátékokat, ugrókötelezést és az ugróiskolát kedvelték, és csutkababával játszottak.

Léna a lányos játékok említésekor felhúzza a szemöldökét és mire a csutkababához érünk, undorral forgatni kezdi a szemét, majd dühösen felkiált: ez szexizmus!

Marilyn

 Jaj és azt nem is meséltem, hogy valamelyik nap azt álmodtam, hogy Marci meghalt (igazából azt hiszem ez volt az álom legszörnyűbb része, Marylin Manson ide vagy oda) és Marilyn Manson az új pasim. El is jött hozzánk lelkesen és a fekete karmos kezével a gyerekek kis pufók arcát simogatta (álmomban csecsemők voltak még), majd engem próbált paprika spray-vel fenyegetőzve, láncokat csörgetve szexre csábítani.

Mikor felébredtem, először borzadva gondoltam erre a nyomasztó álomra, majd könnyesre röhögtem magam. 

W.T.F.

slave to the wage vol.sokezer

 És még egy olyan is történt, hogy teljes állást kaptam a suliban, pedig már annyira elszánt voltam a munkahelyváltást illetően, eh, gyáva alak lett belőlem, de asszem ezt mondtam már párszor. 

Azt hiszem a gyerekes lét legnagyobb fájdalma nekem ez a beszariság, ami egyre inkább elhatalmasodik rajtam.

Végre vége

 Ah, vége. A második, nem annyira preferált iskolában hirtelen minden jobban tetszett a gyerekeknek és csak olyat kérdeztek, amit tudnak is, de ez persze semmire nem garancia, ide is óriási a túljelentkezés.

Én igazából tök szomorú vagyok, hogy mi is részt veszünk ebben a tülekedésben, de azt látom, hogy a mezei iskolák felsőre tényleg nagyon leromlanak, plusz a gyerekek iskolán kívüli tevékenysége (jó esetben) kimerül a tiktok videók küldözgetésében (nekem leginkább a gyerekanyaggal van bajom a mostani iskolájukban is, mert lássuk be, iszonyú sokat számít, hogy az osztálytársaid nem influencerek, hanem orvosok akarnak lenni; és szerintem ebben a példában minden benne van.) 

Én egyébként titkon csodálkozom, hogy a gyerekeket még nem csúfolják az osztályban, mert könyveket olvasnak és nincs telefonjuk. Emlékszem, engem már a 90-es években, a gimiben is csodabogárnak tartottak, mert nem csak a kötelezőket olvastam.

Most persze azon cidrizünk, hogy mi lesz, ha nem sikerül, vagy csak az egyiküknek sikerül, úgyhogy egyfolytában B és C terveket gyártunk, tök fárasztó ez is, de legalább iskola után nem megy el minden időm és energiám a tanulásra.

furious anger aka felvételi

 Semmiféle növény részei nem volt, Marcust a Koppányi aga testamentumával csesztették (az aga és a testamentum szót vajon a felnőtt lakosság hány százaléka érti?), kicsit csalódtam a kiszemelt suliban. 

Persze egyik gyerek sem tudja, hogy valójában hogy sikerült, most két hétig megint rághatjuk a körmünket, na meg holnap újabb felvételi, jaj. 

Szegény gyerekek, nagy hősök, komolyan.

ahogy a dolgok vannak

A gyerekek hétfőn szóbeliznek a kiszemelt suliban, kedden a "muszájvoltmégegyetbeírni" iskolában, megbolondulok addig a tanulástól. 

Ráadásul fáj a bal térdem vagy két hete, így ki sem tudom futni magamból a rovar/növény részei és a víz körforgása miatt érzett fájdalmamat. 

covid generation

 Azt hiszem, kicsit túltoltuk a home office-t: a gyerekek Marci kollégáinak akarnak öltözni a farsangon. 

furious anger aka slave to the wage

 Hála  az égnek, minden hétre jut egy kibaszott  kibaszott értekezlet* (a mai röpke négy és fél órás volt) és ma ismét irdatlanul felhúztak és menjenek a picsába, de tényleg. Nem mondom el, mert unalmas és spontán égek, ha még egyszer végiggondolom, hogy mennyire kevés pénzért basznak ki velem folyton (és aztán emlékeztetnek, hogy az igazi pedagógus ezt nem a pénzért, hanem szerelemből csinálja és hogy képzelem, hogy felemlegetem a fizetésemet, vagy esetleg nem szeretnék nulla forintért egy csomó plusz dolgot csinálni?!), de az a lényeg, hogy most komolyan le kellett fognom a kezem, hogy ne írjak az igazgatónőnek, hogy ha ezt megcsináljátok, akkor holnap - esetleg még ma - felmondok. 

És közben meg gyűlölöm magam, mert ilyenkor már nem mondok fel, mert jaj, az érettségizők, meg jaj, akkor mit csináljak, jaj, hol dolgozzak, jaj, ez olyan kényelmes, jajjaj és nem szólok vissza, vagy csak mérsékelten (most szóltam és mondtak is valamit hihetetlen lekezelő stílusban válaszként, ami kb azt jelentette, hogy leszarjuk a panaszaidat). 

Pedig régen mekkora tökös gyerek voltam, felálltam mindenhonnan, ahol rossz volt és mennyire, mennyire igazam volt. Lehet, hogy holnap meghalok (ki tudja, ugye?) és hagyom magam nyomorítani?  Mekkora bénaság ez, szégyellem magam. 

* már a neve is valami szánalmas tevékenységet sugall; a 21.században mindenkinek meeting van, de a tanárnak maradt a szocreál értekezlet. Mondjuk elég jól tükrözi az iskolák szellemiségét ez az elnevezés...

ahogy a dolgok vannak

 Marcus tesztje szerencsére negatív lett - a tesztelés napján visszajött a szaglása, naná -, de nagyon fájt neki, kár, hogy megcsináltattuk, de most már mindegy. 

Időközben megjöttek az írásbeli* eredmények, Léni benne van az első húszban, Marcus meg jóval utána, szóval nagyon durván jó szóbelit kell csinálnia (Lénának sem ártana, csak ő elég nagy biztonságban van, magyarból egy pontot vesztett, elég menő), úgyhogy minden délután matekozunk, nyelvtanozunk, szólásokat értelmezünk és szövegeket elemzünk és mindenféle természeti jelenségről diskurálunk (remélem kapunk majd valami díjat ennek a végén, iszonyat fárasztó).

* tegnap szóbelit írtam, wishful thinking

Marcus covid különkiadás aka ezek a mai fiatalok!

 Holnap megyek tüntetn...ja, nem, tesztelni. 

omg

 Marcus ma éjszaka olyan náthás lett, hogy én ilyet még életemben nem láttam: gyakorlatilag nem aludt, mert folyamatosan fújta az orrát, aztán reggel egyszer csak azt mondta, hogy nem érez egyáltalán szagokat (ecetet is szagoltattam vele, de semmi), úgyhogy a gyerekorvos rendelt neki covid tesztet, juhéj, szóval most senki se ki, se be, egy csuda lesz. 

Feljegyzések a fogyókúrázók házából

Mostanában olyan durván fáztam már éjszakánként*, hogy egy nagy paplannal, plusz egy (néha kettő) meleg takaróval, dupla pizsama felsőben és sízokniban aludtam, de mivel a kezem is jéghideg volt, ezért nosza, vettem magamnak egy vékony futókesztyűt is az ágyba (ezen azért elég sokat hezitáltam, mondván, hogy kesztyűben aludni elég nevetséges)...a következő lépés a hálósipka lesz (ezen most eléggé röhögök). 

*igen, van fűtésünk, sőt, a házat pár éve szigetelték

Végre vége

 Ah, mostantól két hét stressz, de végignéztük a megoldásokat és úgy tűnik, elég jó pontjaik lettek, reménykedem, hogy mehetnek szóbelizni.

Azt mondták magáról a felvételiről, hogy jó élmény volt, mert szimpatikus volt a többi gyerek és nagyon jó fej a felügyelőtanár. Olyan kis okosak, tök jó lenne, ha sikerülne, nagyon megérdemlik. Annyit güriztek, folyton hulla fáradtan hallgatták Marcit, ahogy a térfogatról meg a kombinatorikáról magyaráz és csak néha protestáltak.

Szegény gyerekek, olyan nehéz tíz évesnek lenni, istenem!

Marcus a felvételiről

 Holnap dől el, hogy bankár leszek vagy istállófiú...

slave to the wage vol.45378123

Ma két dolgon is rettenetesen felhúztam magam a csodás iskolai értekezleten: az egyikről virágnyelven csak annyit mondhatok, hogy basszák meg egy bizonyos feladat koordinálásával még év elején megbíztak, erre most az egyik kollégám engem megkerülve próbált előnyöket szerezni magának (az osztályának? az egész olyan kicsinyes és érthetetlen), az igazgatóság meg - mivel ő férfi és nálunk a férfiak elképesztő előnyöket élveznek - alá is muzsikált szépen, a másik meg tulajdonképpen még vérlázítóbb: az igazgatóság velünk próbálja elvégeztetni azt a munkát, amit nagyon is neki kéne végeznie (konkrétan x tagozat bevezetése, törvény értelmezése, tagozati célok megfogalmazása). Legszívesebben még az értekezleten felmondtam volna, komolyan. 

Annyira utálok itt dolgozni, hánynom kell az egésztől. 

Marcus különkiadás

 Marci romokban hever. Marcusnak ma a kor szóval kellett a magyar felvételijében mondatot írni és az a mondat jutott eszébe, hogy koros az apám.

Ahogy a dolgok vannak

 Ma a tóhoz mentünk futni, tök jó (de iszonyat sáros) volt. Engem teljesen meglep, hogy ennyire jó együtt futni valakivel, azelőtt azt hittem, erre képtelen vagyok és ráadásul még beszélgetünk is közben, na ez végképp fikciónak tűnt azelőtt.

A gyerekeket meg nemes egyszerűséggel itthon hagytuk (!) - teljesen kiborultak az ötlettől, hogy ők is jöjjenek - matek felvételit írni (hihetetlen, hogy már ilyet is lehet csinálni).

Valamelyik nap megmutattam a gyerekeknek egy Kispál számot, azóta rajonganak, úgyhogy non-stop szól a zsákmányállat.

Feljegyzések nyomorult iskolás gyerekek nyomorult szüleinek házából

Ma kicsit berágtam Marcusra, mert hosszan kellett smúzolnom a tanító nénivel, hogy hajlandó legyen javításra lehetőséget adni ("az ötös nem 4,5, hanem 4,57"), majd utána az undorító nyelvtant kellett tanulnom vele (nem, szerencsére nem a tanító nénivel), amitől apokaliptikus migrénem támadt menten. 

A tanító néni elárulta, hogy négy hetet nem lesz suliban (hogy csinálja? Én is ilyet akarok!), szóval javítani max péntekig lehet, hogy csessze meg. Most sajnos rá vagyunk gyógyulva a felvételi miatt a jegyekre - én két napig iszom, ha ennek vége, rémes ez a stressz (és ez mekkora beteg dolog már egyébként meg; mármint az is, hogy le akarom inni magam, meg az is, hogy ennyire stresszel a negyedikesek felvételije) -, úgyhogy muszáj a tanító nénivel barátkozni. Mindenesetre annyira jólesett ez a kis beszélgetés, hogy gyorsan kiszámoltam, hogy már csak 87 napot kell  XY nénivel kihúznunk, hurrá! Két éve volt egy érettségiző csoportom, akiktől annyira rosszul voltam, hogy a téli szünet után minden nap felírtam, hogy "már csak ... nap" és rengeteg erőt adott, hogy a napok egyre fogytak. 

Amúgy meg erről az "ilyen átlagra ilyen jegyet adok" okfejtésről mindig az jut eszembe, hogy kicsinyesség, tanár a neved. Hány és hány frusztrált barom mehet tanárnak, aki végül azon élvezkedik, hogy végre ő adhatja a rosszabb jegyet, buktathat, alázhat, beszólogathat, juhúúú! 

Vágom a centit a gyerekeim összes iskolájának végéig. 

A home office csodálatossága

 Ma reggel elmentünk kettesben futni a közeli erdőbe, onnan kijutottunk egy dombra, ott is futottunk kicsit, majd visszafelé eltévedtünk, így egy közel nyolc kilométeres futó túrát nyomtunk le, isteni volt, remélem ilyen dolgok tematizálják majd az évet; ha az erdőben futnánk legalább heti kétszer, az undorító januárt is jobban viselném.