"és élni, újra élni, élni, élni. Aztán pihenni, és jóllakni, enni, majd inni bort, rumot, vörös rumot, könnyezni is tán a veszély letűntén, álszent könnyekkel, és imát susogni, megáldani a biztos tudományt és a kezet, amely reá vigyázott, himnuszt jajgatni, vígságot riadni, s végül lerogyva, láztól elcsigázva, megrészegülten és egész betelten, kimondhatatlan, állati örömmel üvölteni."

Most beszéltem Marcival, elég aggasztó, azt mondja óránként valami hatalmas orvoscsoport vizsgálgatja Marcikát, ebből nem tudom, hogy arra kell-e következtetni, hogy ez valami rettenetes dolog, amit még senki nem látott soha (és az orvosok hülyék is), vagy arra, hogy az orvosok szimplán hülyék (és még sosem láttak ilyet) - bocsánat, sajnos az orvosok hülyék tézist most nem tudom nem számításba venni annak alapján, amit Marci mesélt az ügyeleten történtekről. (Pedig általában szoktam bízni az orvosokban, úgy látszik, ha a kisfiamról van szó, akkor ez rosszabbul megy.)

Persze ezt az orvosok hülyéket egyik orvos olvasóm se vegye magára, szigorúan a Marcust kezelő orvosokról van szó, mert egyelőre nem térek magamhoz a döbbenettől, ugyanis senki nem kérdezte, hogy Marcus szedett-e valamilyen gyógyszert, mielőtt ez történt, majd, nagyon okosan, elkezdték neki adni éppen azt, amit kapott a fülgyulladására és amire talán allergiás...csudajó, gratulálok. (Természetesen megint minden orvos mást mond: az egyik szerint lehet gyógyszerallergia, a másik szerint kizárt, örülök.)

Persze Marci sem elég erélyes, meg nem gondol ezekre, ó, istenem, bár tudnék normálisan olaszul (Marci most azt mondja, hogy van egy orvos, aki baromi jól beszél angolul, na majd őt nyúzom, Marci is ezt teszi). Az előbb jól összevesztünk a telefonban - én azonnal haza akartam hozni Marcust és elvinni Magyarországra, hogy legalább értsem, amit beszélnek az orvosok -, na erre Marci végre kicsit erélyesebben mondta, hogy tán azt a gyógyszert ne adják, amire esetleg allergiás, erre mondták, hogy jójó, tényleg, ebben lehet valami...

Szóval jelenleg az van, hogy senki nem tud semmit, majd hamarosan mondanak valamit, hát csodás. Feküdnie kéne - vigyázállásban, ha jól értem -, mert valami véredények blablabla, dehát most komolyan, hogyan érik el ezt egy három évesnél? Nekem kell valahogy kitalálnom, mert nemsokára megyek be hozzájuk és Marci jön haza Lénával (naná, hogy most az egyszer nem ér rá a bébiszitter). 

Szívem szerint egyébként sírva hánynék az idegtől, de Léna miatt nem lehet: elmentünk boltba az óriás babakocsival és rémes volt Marcus helyére szatyrokat pakolni, meg végig azon imádkoztam, hogy nehogy jöjjön egy lakó, aki ismer minket és kérdezgessen, hogy hol a másik gyerek, mert menten elsírom magam.

update: Marci most írt, hogy azt a gyógyszert kapja, amit a kedves doktor néni ismerősünk már tegnap mondott, hogy adniuk kéne. Na mindegy, nem utálom tovább az orvosokat, megyek inkább sírok kicsit, az megnyugtat.

PS.: Mondjuk még azt is ki kell találnom valahogy, hogy hogyan fogom bírni majd, hogy Marcustól percenként vért vesznek, ugyanis súlyos tűfóbiám van (de olyan súlyos, hogy attól is elájulok kábé, ha valaki hozzáér a könyökhajlatomhoz), ráadásul szegény mindig zokog és lefogják, jézusom, én ebbe belehalok majd. Miért, miért, minek vannak betegségek a világon?