Sokat szoktam gondolkodni azon, hogy nekem annak idején, mikor már vagy egy hónapja ismertem Marcit - és abból az egy hónapból mondjuk két hetet töltöttünk együtt -, meg sem fordult a fejemben, hogy ne menjek vele Triesztbe, tényleg, egy pillanatig se hezitáltam, annyira nagyon egyértelmű volt, hogy nekem vele kell lennem és kész.
Egyáltalán nem merült fel bennem semmi olyan aggodalom - ami mindenki másban igen -, hogy majd ő tart el, hogy nem ismerjük egymást, hogy feladom az állásom, hogy kiadom a lakásom, hogy jaj, mi lesz velem, ha nem működünk együtt...ez biztos állati vakmerő dolog, fogalmam sincs, nekem teljesen természetesnek tűnt és nem is értettem, hogy mit huhog mindenki körülöttem, mikor pont őt vártam már hosszú ideje. Nem értettem, hogy miért hiszi mindenki, hogy ez csak valami hirtelen fellángolás, ami hamar elmúlik majd, mikor annyira egyértelmű volt számomra már a Duna-parton, amikor először találkoztunk, hogy ő lesz a férjem.
*http://pov.imv.au.dk/Issue_08/section_2/artc4A.html
azt még itt gyorsan el kell mesélnem, hogy A Berlin Felett az Ég zárómondata - tudom, hogy te vagy az - teljesen az agyamba égett még 15 éves koromban (az ember akkor nagyon fogékony a romantikára, ugyebár) és szerintem egészen 34 éves koromig valaki olyat kerestem, akire ráillik a "személyleírás". Méghogy cinikus vagyok...(morogva el)
Ahh, olvadozom, végzetes, meg romantikus.
VálaszTörlésAnais
hát, muszáj volt nekem valami ilyet csinálnom, nem adhattam lejjebb:)
VálaszTörlésJóltetted, és különbenis, mi lett volna, ha nem sikerül? Azért Trieste nem a világ vége, hazavonatozol, visszaszerzed a kecód, keresel egy melót, és aztán hajkurászod tovább az IGAZI-t. Szerencsére nem így lett. :-)
VálaszTörlésszerintem sokan fenték is rám a fogukat, hogy majd ha visszakullogok, akkor mondogathassák, hogy ők megmondták...
VálaszTörlés