ahogy a dolgok vannak

Na, mára megvidámodtam kicsit, aludtam vagy hét órát, az kellett hozzá, el is tudtam menni lumpolni a városba délutáni lumpra (ez lefordítva annyit tesz, hogy "újabb mesekönyvet vettem" - mesekönyv junkie vagyok, mondtam már?), mert az óvó néni szitterünk eljött és vigyázott a macikra (de bevallom, a városban sokat lógattam az orrom, merthogy olyan magányos vagyok most a kedves Férj nélkül), meg aztán jót tett az is, hogy reggel szkájpoltunk Marcival - vicces, ő épp lefeküdni készült (kilenc óra az időeltolódás), a gyerekek nagyon álmélkodtak, hogy nála sötét van, itt meg verőfényes napsütés -, aki elmesélte, hogy kirándul San Franciscóba és azért nem repül végül, mert azt hajtogatták a szállásadói, hogy odáig autózni egy igazi lifetime experience lesz, hát, az biztos, mert valami nyolc óra az út, hú, irigykedem mindenesetre nagyon. 

Nagyon durva egyébként a gyerekekkel szkájpolni: mi gyakorlatilag egy szót sem tudunk váltani, mert megállás nélkül beszélnek, sokszor csak úgy, magukban, nem is értem, hogy fogtam fel mégis ezeket az információkat. Ez egyébként iszonyú nagy nehézség a "páros" életünkben: egyszerűen nem lehet beszélgetni, mikor a gyerekek itthon és ébren vannak (és bizony egyre többet vannak ébren). 

Reggel bevezettem Martine szuper ötletét, az apukaváró naptárt, tegnap rejtettem bele mindenfélét, de csak finnyogtak mert nyuszis matrica volt az első ajándék, semmi csoki. Nesze neked, kedveskedő anya. 

Majd valamikor elmesélem azt is, hogyan loholtam Lénával a szemészetre csütörtökön egy vaklárma okán és hogy milyen meglepően bunkó volt a szemész mikor telefonon beszéltünk, plusz egy kicsit kínos ügybe keveredtem az iskolában, de most asszem gyorsan lefekszem; a legjobb Marci távollétében az, hogy nem egyig vagyok fenn, hanem max 11-ig, pápá.