"What you share with the world is what it keeps of you"

Reggel a még sötét konyhában állva érzékeltem a szemem sarkából, hogy egy csótány iparkodik a konyharuha mögé elbújni előlem a kamra ajtófélfáján. Sírok, komolyan. 

Kicsit vonakodva írom ugyan le (mert a csótányok borzasztóak), de tényleg ez legyen a legnagyobb problémám: tegnap az iskola kapott egy nagy adag könyvet egy szülőtől, akinek, mint kiderült, meghalt rákban a nyolc éves kisfia, ezért elajándékozta a mesekönyveit. Ez már önmagában is iszonyú, de a helyzet az, hogy a nőnek összesen három gyereke született és ez a második, akit rákban elveszít. Én ennél szörnyűbbet nem tudok elképzelni. 

Azóta azon gondolkodom, hogy tulajdonképpen sokkal biztonságosabb egyedül maradni: mennyivel kevesebb vesztenivalója van az embernek, mennyire sok fájdalmat megspórolhat magának. 

Igaz ugyan, hogy összességében biztosan kevesebb szeretetben van része, de az egyedüllét sokszor nagyon kellemes és könnyű rászokni, ha az ember viszonylag kiegyensúlyozott személyiség. 

Amikor viszont a gondolatmenetben arra a pontra jutok, hogy mérleget kell vonni a társtalan, kellemes, nyugis, hétvégi munkatábor nélküli, CSENDES, 'aztcsinálokamitakarok' életem és a Marcis-gyerekes, színes, szagos, zajos, fárasztó, nagyonnagyon fárasztó életem között, akkor mindig az a végső konklúzióm, hogy sokkal jobb a nagyon fárasztó családi életem, mint a nyugis társtalan. (Volt sok nyugtalan társtalan időszak is, na azok borzasztóak voltak, azokat az ellenségemnek se kívánom.)

Nem mondom, hogy ezt üzenem a világnak és ezt gondolom egyetlen útnak mindenki számára (jézus, hogy is mondanám: mikor egyedül voltam, gyűlöltem hallgatni a sok nagyokost, aki férjhez akart adni, hogy mihamarabb szülhessek egy foci csapatot), de azt hiszem, nekem ez a nem annyira biztonsági játék sokkal több örömet tartogat - és ez már csak azért is nagyon vicces az én számból, mert szilárd meggyőződésem volt hosszú éveken át, hogy soha, de soha nem akarok se gyereket, se férjet. Mondjuk tanár se akartam lenni egészen addig, amíg tanítani nem kezdtem... 



PS.: Ja és egy fontos a végére: ezúton szeretném Isolde Fiúját megéljenezni (sajnos az e-mail címe visszadobta a levelem).