ahogy a dolgok vannak

Na tessék, szuper éjszakánk volt, senki nem köhögött, nem volt éhes, nem kellett pisilnie, nem akarta közölni velem hajnali háromkor, hogy szeret (mondjuk ez cuki volt, Lénike csinálta egyszer), hanem ALUDTUNK. Isteni volt, komolyan. Ráadásul egy órával később kellett ma jönnöm, úgyhogy csak fél hétkor keltünk, Marcika magától és ki is pattant az ágyból, ügyesen felöltözött, szóval, na, jó nap volt idáig.

Az iskolában sajnos meg kellett szívatnom a versenyzők osztályfőnökét, aki szintén jön versenyezni miattam, mert én nem tudok visszajönni a verseny után a suliba, egyszerűen nem érek oda akkor az oviba és jaj, szegény kis Szépek, mi lenne akkor velük. 

Tegnap szkájpoltunk Marcival - aki szerint San Francisco és Kalifornia úgy általában maga a földi paradicsom; szó szerint azt mondta, hogy még soha életében nem járt ennyire jó helyen (pedig igazán sok helyen járt már) és hogy New York elbújhat San Francisco mellett - és szegény kis Léna teljesen betúrázta magát, telefonálás közben azt hajtogatta Marcinak, hogy azonnal haza kell jönnie, aztán sokáig sírt miután letettük és azt zokogta, hogy édesapám, édes apukám, jaj, borzasztó volt, alig lehetett megnyugtatni.

Persze Marci optimista és azzal jött, hogy dehát a fele már letelt! Én meg, a realista azt mondtam erre, hogy igen és még pont annyi hátra van, amennyi letelt; futásnál szokott ez lenni, hogy nahát, már eltelt negyed óra! Jézusom, még pont negyed órát futnom kell!