"Nekem hideg nyállal kenik homlokom is"

Azt hiszem nekem egyébként rettentő jót tesz a gyerekezés, akármilyen nehéz is. 

Most nem az egyértelmű "jutalomra" gondolok, mármint, hogy nagyon szeretjük egymást és ez jó, hanem inkább a praktikus részére, ami (engem legalábbis) egyben tart és segít, hogy ne hagyjam el magam. 

Tegnap rettentő rossz kedvem támadt - iskolai dolgok miatt is, meg mert 10-én jön az apukám halálának ötödik évfordulója és az ilyen évfordulók környékén rosszkedvű leszek és nyűgös -, de amikor elmentem a gyerekekért, egyszerűen muszáj volt abbahagynom a morgást, mert egyrészt nagyon helyesek voltak, másrészt meg a dolgok praktikus része szuperül elvonja a figyelmem az irracionális és a megalapozott félelmeimről és a rosszkedvemről. (Erre alapozom egyébként azt a tézisemet is, hogy egy nő azért szül sok gyereket, hogy sose kelljen a saját életével foglalkoznia - valamiféle rosszul értelmezett önvédelemből.)

Jó, mondjuk most extra aggodalom az életembe, hogy Marci elmegy három hétre - ilyen sokat még nem volt távol soha - és hiába tudom, hogy mindent megoldok egyedül, mégis nehéz, főleg a reggeli kelésnél érzem néha ezt az ólmos fáradtságot, hogy én nem, köszönöm, erre képtelen vagyok, viszlát, csinálja valaki más. 

Mert azzal, hogy Marci elmegy, legalább egy órával előbb kell kelni mindenkinek és nagyon nehezen indulnak a reggelek, a gyerekek későn fekszenek mindig, reggel meg halálukon vannak, én idegbeteg vagyok, hogy lekésem a buszt, ami húsz percenként jár, hú, már attól fáradt vagyok, hogy ezt végiggondolom. 

Meg aztán van valami baja a lábamnak, ez halálosan nyomaszt és idegesít (én vagyok a világ legrosszabb betege, mondtam már?), a talpam oldalán olyan, mintha lenne egy csontkinövés és rohadtul fáj karácsony óta (eddig titkoltam magam előtt is, de most már muszáj lesz ortopédushoz mennem, holnapra kaptam időpontot) és a múltkor el akartam menni futni és megőrülök úgy fáj a futócipőben a lábam és ettől is rettentő rosszul érzem magam, nagyon hiányzik a mozgás, úgyhogy most kitaláltam, hogy a régi szuper tornámra fogok járni, amit zokniban is lehet csinálni (nem mintha úgy ne fájna a lábam), de persze idő arra sincs soha, főleg ha egyedül vagyok és jaj istenem, szerkesztő úr, mit tetszik szólni hozzá, hogy az ember meghal.