Léna ma ötkor kezdte az ordítós bulit és fél hétre már teljesen ki is verte az álmot a szemünkből. Mire felkeltünk (megint vagy négy órát aludtunk), ők visszaaludtak, csodás.
Eh, a buddhista szerzetesek nem tudnak semmit az önfeladásról, de ezt már írtam, nem baj, írom újra. Majd ha egy kolostorlakó öt gyereket felnevel, na akkor, akkor elhiszek neki bármit, elhiszem, hogy levetkőzte énességét, addig nem nagyon .
Egyébként nem ezt akartam mondani természetesen, hanem azt, hogy azért valahogy mégis az motoszkál a fejemben, hogy nem cserélnék a magányosan élő jó negyvenes szomszéd nővel és nem cserélnék az alattunk lakó egyetemistákkal sem, akik a fene nagy szabadságukat nagyjából arra pazarolják, hogy szívnak és ettől kimeredt szemmel bámulnak a semmibe.
Ezeken már túl vagyok (szívni sose szívtam mondjuk) és tényleg nem hiányoznak. Hiányzik a szabadságom, meg az "addig alszom amíg akarok", meg a csend (a gyereknevelésben a zajártalom az egyik legdurvább, gyerektelenek, legyetek erre felkészülve, a zajról sose beszélt senki nekem azelőtt. Semmi másra nem vágyom közel két éve csak arra, hogy ne sikítsanak és csapkodjanak és ordítsanak és böfögjenek és nyögjenek és dobáljanak a közelemben legalább egy percig), de ez az emberfaragás azért az összes brutalitásával nemesebb és kellemesebb (és azért nehezebb, ezt nem vonom vissza) feladat, mint bármi, amit eddig csináltam életemben.
Tegnap, ahogy a július negyedikei grillezés közben a gyerekeimet tologattam ide-oda Marci barátainak a lakásában, míg a többiek nyilvánvalóan a fenébe kívántak minket a zajos kölkeinkkel és a semmiről beszélgettek inkább, minthogy akár csak egy pillantást vessenek ránk - Lénára, ahogy boldogan kergeti a kutyákat és Marcikára, ahogy műanyag poharakkal játszik viccesen -, komolyan mondom, sajnáltam őket, pedig máskor ilyen helyzetben inkább magamat szoktam sajnálni, de most nem.
Hirtelen valahogy az én életem tűnt értelmesebbnek és az övék olyan kis nyavalyásnak, pedig eddig sokszor irigykedtem ilyen helyzetekben rájuk, elvégre ők akkor ülnek le, amikor akarnak és nem kell "nem szabad"-gépekké változniuk minden helyzetben.
De valahogy hirtelen a gyerekeim olyan más megvilágításba helyezték ezt a bulizós-felnőttesdit, valahogy a kis jelenlétükkel mintha kigúnyolták volna ezeket az embereket, valahogy annyival több értelem és boldogság volt bennük, ahogy a kis buta játékaikat űzték, mint az összes többi emberben aki jelen volt, hogy hirtelen én magam is sikeresen kirajzolódtam a helyzetből és már nem fájt a szívem a szabad élet után, inkább csak bölcsen mosolyogtam...hát, egészen hajnali ötig, amíg Léna el nem kezdett rikoltani.
