Voltunk dokinál, persze a bal fülük van begyulladva (mondom, mindent egyszerre és ugyanúgy csinálnak), én közben nőgyógyásznál ültem, úgyhogy csak Marci panaszkodott a dokinak, hogy szegények most elviselhetetlenek, mire a doki könnyedén azt mondta, hogy igen, igen, tudja, ez egy ilyen korszak, így lesz ez négy éves korukig...mikor hazaértünk, hirtelen apokaliptikus hangulat támadt, a földön fetrengve ordítottak, nem lehetett semmivel megnyugtatni őket, a saját taknyukat kenegették az arcukon és rikoltva hörögtek meg csapkodtak, a végén már csak röhögtünk kínunkban. Valahogy ágyba dugtam őket, most legalább csönd van...
Nagyon-nagyon becsüljétek meg anyáitokat, szerintem ennél nehezebb feladat a világon nincsen.
