Egyébként meg nincs okotok panaszra, nem mondhatjátok, hogy egysíkú blogger vagyok: hat éve, mikor elkezdtem blogolni, azon nyavalyogtam, hogy nem szeret senki és egyedül vagyok, de nem is baj, mer tulajdonképpen én se szeretek senkit és a férfiak nyomorult állatok mind.
Aztán persze jöttek-mentek a nagyrészt fölösleges férfiak és végül elérkeztem arra a pontra, hogy mit nekem férfiak, aztán éppen ebben a pontban lett nekem nagy szerelmem, aztán férjem, kalandos életünk van, külföldre költöztünk, először Olaszországba, aztán Amerikába, sokat írtam a rettenetes ikerterhességemről, oszt most tessék, egy rakás gyerekem is lett végül, az anyaságról is filozofálhatok vidáman. Közben kihalt a családom, a gyászról is olvashattatok, feleim, egy életet leéltetek itt velem...ja, ne aggódjatok, nem halni készülök, nem azért összegzem a dolgokat (azt hiszem azért lett összegzési kényszerem, mert úgy érzem, hogy túlságosan átcsúsztam anyaság filozófiába, ami bevallom engem kicsit idegesít), bár nem volna meglepő.
Képzeljétek, ma egyszerre két Boribont olvastam (az egyik Léna, másik Marcika kedvence volt) és bevallom, csaltam, elrejtettem a Boribonok alá a saját könyvemet és lopva abba is bele-beleolvastam. Egyébként kezd a küzdelem a gyerekeimmel tényleg emberfelettivé válni: Marcika úgy döntött, hogy nem eszik. Semmit. És kész. Oldjam meg. Megoldom egyébként, keménykedek: ha Marcika nem eszik semmit, hát, az az ő baja, aggódjon az üres gyomra miatt ő, nekem erre sem időm, sem energiám nincsen.
Egy kedves blogolvasó ajánlott nekem egy könyvet a kisgyerek szelidítésről és már el is kezdtem pár trükköt alkalmazni - nagyon fárasztó, de beválik. Estére persze mindig úgy érzem magam, mint akit agyonvertek és fel nem tudom fogni miért, de még mindig szeretnék egy harmadik gyereket...
