Már vagy a huszonötödik postot hagyom félbe, halálosan unalmas a gyermeknevelési filozófiám azt hiszem. Engem legalábbis untat, úgyhogy ti se olvassátok. Na.
Az élet egyébként döbbenetesen nehéz, de egyszerűen nincs se kedvem, se erőm nyafogni róla. Amikor kívülről nézem magam, akkor sokszor felteszem a kérdést, hogy ez csak két gyerek, mi ezen a nehéz? És pontosan kétségtelenül nem tudom elmondani, meg hát igen: egy bányász nyilván a fél karját odaadná, ha egész nap Boribon betegségéről kéne mesélnie két gyereknek.
Persze a gyerekezés nemcsak Boribonból áll, de nem ám (mondjuk ma egyszerre három Boribon sztorit kellett mesélnem és közben a képekről is kiselőadást tartottam, ilyenkor szuperlénynek érzem magam, úgyhogy nem csodálkoznék rajta, ha végül valahogy mégis nőne harmadik és negyedik szem a hátamon, vagy ilyesmi). Az egész olyan, mint valami brutális háborúban életben maradni úgy, hogy közben még szereted is az ellenséget (Stockholm szindróma?)...
Ma egyébként - a budapesti óvodai helyzetet tanulmányozva - rájöttem, hogy engem nyilván csak és kizárólag anyának teremtettek és a sorsom az, hogy a gyerekeimet szórakoztatom még hosszú-hosszú éveken át reggeltől estig: szerintem a büdös életben nem tudjuk majd őket óvodába adni, ha igaz, amit olvasok. Akinek vannak erről komolyabb ismeretei, az írjon már nekem, én Budapesten eddig főleg a romkocsmákkal és a mozikkal ismerkedtem behatóbban, khm.
Marci hétfőn Brazíliába utazik, egyedül hagy a háborúban - az utóbbi két hétben szinte semmit nem dolgozott, mert nem volt szíve itthon hagyni velük egyedül; gondolhatjátok mi lehet itt -, akkor majd biztos sokat fogok nyavalyogni.
Már csak azért is nyavalyognom kell, mert tegnap este megint egy embernagyságú csótány mosolygott rám a zuhanyfüggönyről (egy rakás pénzért írtották őket nemrég), úgyhogy lélekben már készülök a magányos harcra Godzilla méretű barátaival, egy csuda lesz. Ráadásul félek is ebben a lakásban, ja, meg utálom is (a változatosság kedvéért), de ezt majd egy másik hasonlóan vidám hangvételű szösszenetben fejtem ki, csókjaim mindenkinek.
