vasárnap, július 01, 2012

vall és huh

Én rettenetesen szerelmes vagyok beléd.

Ezt még hajdanán az István mondta nekem és ez olyan szép szerelmi vallomás, mert olyan nagy ereje van és most annyiszor eszembe jut, ha Marcira nézek, mert annyira, annyira jó, hogy itt van és segít és próbál lelket önteni belém (szerintem megint enyhén depressziós vagyok, vagy legalábbis valami nagyon rossz van alakulóban, folyton bőgök és az égvilágon semmihez nincs kedvem, rémes), pedig majd megőrül ő is. 
Iszonyú most a babákkal, egyszerűen iszonyú, Léna két napig egy percet sem aludt délután, kaki gondjai vannak, meg amúgy is folyamatosan csüngeni akar és bömböl, bömböl egyfolytában, szerintem ő nem azt akarja, hogy felvegyük, hanem hogy gyömöszöljük magunkba és úgy hordozzuk egyfolytában mindketten, elképesztő.  
Marcika miatta nyűgös általában, sokszor Léna őt is behecceli valami nagy zokogásba, meg amúgy is mindkettő eszméletlen akaratos most, vegyem fel, tegyem le, énekeljek, maradjak csöndben, ez szar mondóka, mondjam a másikat, de inkább az is rossz, legyen Boribon, egyszerre huszonöt féle, olvassunk is, meg ne is, a képekről ne beszéljek, az unalmas, lapozni jó, nade azt azért mégis mondjam meg, hogy az mi? nem, nem az, hanem amaz, vagyis inkább az...és Marci nem tud dolgozni tőlünk - btw napok óta nem eszünk rendesen, mert képtelenség főzni, a két gyerek két embert kíván most valahogy folyamatosan -, időnként idegrohamot kap, türelmetlenkedik (alapvetően rettenetesen türelmetlen), de aztán szolgaian kakiltatja Lénát, meg elolvassa a lufis sztorit hatszázharmincszor és álldogál velem az esős játszótéren hosszasan és reggel hétkor már a nyavalyás Annipannit mutogatja, ahogy Boribonnal kirándul. 
Minden tiszteletem az egyedülálló anyáké - én ebbe egyedül belepusztulnék.