Az a legnagyobb bajom, hogy olyan végtelen analfabétának érzem magam az anyaságban, meg az elég jó anyasághoz szükséges keménykedésben és következetességben. Mostanában sok gyerekblogot olvasgatok és valahogy mindenki olyan felkészültnek meg magabiztosnak tűnik, miközben én a sötétben tapogatózom, pedig nyilván nem elég csak szeretni a gyerekeket, de azt hiszem, én különösen nem értek hozzájuk. Társaságnak jó vagyok, mert az idétlenkedés meg a mesék eljátszása nagyon jól megy, de amúgy...
Sokszor elmélázom azon, hogy milyen nagyszerű lenne, ha nekem csak játszanom kéne velük, meg puszilgatnám őket, meg nevetnénk és könyveket olvasnánk, de valaki más tanítaná őket kanalazni (most épp ezt csináljuk, úgy döntöttem, hogy nem halogatom tovább, egyre beljebb a dackorszakban úgyis reménytelen lesz. Léna ügyes és nyitott, Marcika ügyes - de szeretné titkolni -, viszont mélyen felháborítja az ötlet, nem is eszik semmit, hurrá), meg bilizni, meg más fegyelmezné őket, meg alkalmazná a pókerarcot meg a figyelemelterelő trükköket, amikor halálosan idegesítőek.
Az emberiség egyébként egyértelműen megérett a pusztulásra. Hogy honnan tudom? Hát például onnan, hogy van ez a szerintem nagyon egészséges vágyam, hogy ne mindent egyedül csináljak, hát hiszen még az oroszlán is falkában neveli a kölykeit, nagyon okosan.
De az ember, az ember nem fér a bőrébe, urbanizálódik, individualizálódik, leépíti a nagycsaládot, teljesen elidegenedik és kész, itt szenvedhet hulla egyedül az égvilágon mindennel és csak egy blogon sírhatja el fájdalmát (szigorúan kommentek nélkül, mert azért egyesek még itt is zavarnak a nyavalygásban).
Kár, hogy az emberek nem segítenek már egymásnak csak úgy, kedvességből. Ugyanakkor segíteni is nehéz: én sokszor próbálok segíteni, csak úgy, kedvességből - mert szeretném, ha ez a jelenség létező dolog volna a világban, meg mert sokszor valóban átérzem más baját és mert segíteni jó -, de valahogy mindig mindenki visszautasít, meg is szoktam sértődni.
Marci elutazott, már most borzasztóan hiányzik.
Léna hajnalban egy ideje menetrendszerűen sírni kezd és olyankor be szoktam menni hozzájuk a kanapéra és ott alszom tovább...sosem aludtunk velük egy ágyban, azt hiszem ezt pótolom így. Mikor bemegyek, Léna mindig megnyugszik és visszaalszik, én meg egyszerűen imádom hallgatni a szuszogásukat, időnként meg is lesem a szép, alvó arcukat. Marci megparancsolta, hogy éjszakára sose menjek be, mert rászoknak (igaza van), de nagyon nagy a kísértés, annyira megnyugtatóak a kis hangjaik.
