Az egyetlen túlélési esélyünk, ha elrejtjük az összes Boribont...
Hát, ma éjjel megtörtént, amitől mostanában rettegtem: Léna fél háromtól fél hatig nagyjából megállás nélkül ordított.
Időnként bementem hozzá, akkor kicsit jobb lett, de végül eszkalálódott, ahogy Marci mondaná és üvöltve hörgött. Ekkor bementem, ki akartam hozni, na, Marcikának több se kellett, panaszosan rikoltani kezdett, erre én, legújabb jó szokásom szerint sírva fakadtam és 2010 novemberében éreztem magam, amikor hullafáradtan egyik kezemmel a szar mellszívó pumpát tartottam, a másikkal a hasfájás miatt hörgő Léna hátát simogattam (Léna, mindig Léna - méghogy csak a fiúk problémásak!) és közben tulajdonképpen aludtam (meg sírtam is folyton)...
Szóval végül Marci is bejött, Lénát kivettük a zsákjából, teljesen elemében volt, egy kicsit sem tűnt fáradtnak (igaz, ő kilenckor feküdt le, mi meg egykor), a nyavalyás Boribont kellett olvasni neki. Marcika állati cuki volt (és láthatóan nagyon álmos), fáradtan pislogott az ágyából és értetlenül nézte, ahogy Léna hatkor boribonozik.
Végül úgy döntöttem, hogy két órát aludni embertelen, úgyhogy a szobájukban lévő díványra hevertünk és aludtunk: Marcika láthatóan boldog volt, gyorsan el is aludt, Léna meg a döbbenettől némán bámult minket egy darabig az ágyából (utoljára négy hónapos korukban aludtak velünk egy szobában), majd feladta és elaludt.
Most épp alszanak, de mivel semmi jóra nem számítok már, ezért egyetlen hangot sem merek kiadni, úgyhogy ma sem lesz vacsora...
Kérlek titeket, hogy ne írjatok több levelet kioktatóan arról, hogy ez egy áldás és élvezzem, mert sajnos ez jelen pillanatban nem élvezhető, sőt, áldásnak sem érzem, sőt, örülnék ha végre az emberek elkezdenék a gyermekvállalást a helyiértékén kezelni: igen, jó dolog, szép dolog, igen, nagyon izgalmas embert faragni kis, buta állatkákból tényleg, de iszonyú nehéz és nagyon kemény munka és az ember nagyon sokszor a pokolba kívánja. Egyszerűen ki nem állhatom, hogy ilyen romantikus maszlagot gyártottak a gyerekek köré a nők és elvárják, hogy az igazságot egyetlen nőtársuk se mondja ki, sőt, lehetőleg fel se ismerje.
A babák nagyon aranyosak, nagyon viccesek, de azért szívesen átaludnék most mondjuk négy évet. Igen, tudom, visszatekintve majd elpárásodó tekintettel idézem fel, hogyaszongya nahát, amikor Léna három órát sírt és mi bementünk hozzájuk aludni, most viszont az őrület szélén állok.
Tegnap találkoztam a szomszéddal, aki úgy fejezte ki részvétét, hogy elmondta, hogy néha a kertben hallja, ahogy a babák (nyilván Léna) ordítanak és olyankor együtt érzően gondol rám - esküszöm, hogy szerettem volna ráordítani, hogy de ilyenkor mért nem jössz át segíteni? Persze senki ő nekem, mért is segítene, csak kész vagyok teljesen, haragszom a világra. megint. A kedvencem, a Szent Ikres Könyv szerint az ikreket szülő nők nagy része pont ennyire haragszik a világra, amikor épp nagyon nehéz neki és hogy ez így természetes.
Tudom, tudom, most fel vagytok háborodva és mingyár hívjátok a szociális munkásokat, mert milyen anya az ilyen...megmondom milyen: őszinte ember. Ha ezért utáltok, állok elébe.
