Nekem azt hiszem úgy lenne egy kicsit könnyebb, hogyha mindig megjelenne egy ilyen buborék a gyerekek feje fölött, mikor halálosan idegesítőek és a buborékba bele lenne írva, hogy még egy hónapot kell elviselni ebből vagy már csak öt percig ordít.
Esküszöm sokkal könnyebb lenne, mert jól tűröm a korlátokat, ha van valami behatárolható, kézzelfogható kapaszkodóm...
Különben meg folyton lelkiismeretfurdalásom van, mert folyton azt mondogatja mindenki, hogy ez milyen csodálatos időszak, engem meg egyszerűen az őrületbe kergetnek.
Nem lehet, hogy valaki olyan anya, aki jobban élvezi a közös beszélgetéseket meg sportolást meg értelmes játékokat az állandó üvöltésnél? Minden anyának kötelező halálosan élvezni amikor a gyerekek még ennyire khm...kezdetlegesen fejlettek?
Sokszor pont azért érzem rosszul magam, mert mindenhol azt olvasom meg az idősebbek azt mondogatják, hogy ez milyen nagyszerű időszak és ha ilyet látok-hallok, akaratlanul is azon gondolkozom, hogy nyilván én csinálok valamit rosszul, hogy nálunk nem csak halálos nagy boldogság meg móka és kacagás a két éves kor, hanem tényleg olyan néha, mintha az ember a pokolba tévedt volna be: sokszor annyit látni itt, hogy két kiskölök ordítva hentereg a földön érthetetlen kínoktól gyötörten, vagy mindenféle játékokat és könyveket nyújtogat feléd a nap minden percében és ha nem olvasol és játszol azonnal, akkor halál fia vagy, aznap már nem tudod megvígasztalni, követ a vécére, mindennek nekimegy, mindent lever, mindent ledob, mindent megtalál, amivel kárt tehet magában, csapkod és ordít, ordít, folyamatosan, egyetlen pillanatod sincs magadra, éjjel is üvölt, nem akar aludni, tedd le, vedd fel, stb, írtam már erről úgyis, eh, nagyon nehéz ez tényleg.
Tudom, tudom, csodálatos.
Tudom, tudom, csodálatos.
