Azt hiszem elért minket minden ikresek rémálma, egész éjjel fent voltunk megint. Ha Léna épp nem üvöltött hörögve, akkor Marcika kezdett visítva sikítani és nevetni (mondjuk ez azért jobb mint a sírás, bár aludni pont úgy nem lehet tőle) - hajnalban megint átmentem hozzájuk aludni, de nem sokat használt.
Nappal aztán persze borzalmasan viselkednek, hisztisek, álmosak, sírnak, toporzékolnak, maga a rémálom az egész élet most velük.
Gyűlölöm ezt a lakást, nyilván a költözés miatt ment tönkre a jó alvásuk. Iszonyatosan fáradt vagyok és ez sokkal-sokkal rosszabb a legelejénél is, mert akkor ugye lehetett várni, hogy majd egyszer átalusszák az éjszakát. Most mit várjak? Hogy majd egyszer harminc évesek lesznek?
