szombat, július 21, 2012

Feljegyzések a beszűkült anyák házából

Egy régi barátom nemrég kritizált, mondván, hogy beszűkültem, folyton csak a gyerekekről és az anyaságról írok, hát, mit lehet tenni, ez történik most és annyira be vagyok fogva, hogy még filmeket se nézek esténként, sőt, újabban olvasni is csak pár sort tudok este (rémes), nehéz lenne így a világpolitikai helyzetről elmélkedni (nem mintha régen csináltam volna ilyet). 
Persze engem is zavar, hogy megszűntem embernek lenni nagyjából (egy teniszpálya van a játszótér mellett és valamelyik nap egy teniszező fickó határozottan és lelkesen megnézett...emlékszem, olyan nagyon megdöbbentem, hogy körül is néztem, hogy van-e még valaki a közelemben, akit nézhet - ezt csak azért mondom, mert körülbelül ennyire rajzolódtam ki a világból: most egyszerűen szinte ki se látok a fejemből, csak arra vigyázok folyton, hogy a gyerekeim le ne bucskázzanak a csúszdán, vagy ilyesmi). 
Ez majd biztosan elmúlik (vagy legalább enyhül), de addig be kell érnetek a nyomorult kis eszmefuttatásaimmal a játszóteres kalandjainkról meg Marcika vega étrendjéről. El is mesélem akkor itt gyorsan, hogy a gyerekeim felszólításra puszilkodnak: összeérintik az orrukat vagy a homlokukat, reggel majdnem sírtam, annyira aranyosak voltak. Aztán az is van még, hogy Marcuska is nagyon anyás lett és a játszótéren cipelteti magát úgy, hogy mint a béka elterül rajtam és ábrándosan a vállamon pihenteti a kis fejét, elviselhetetlenül aranyos. 
És még azt is el kell mesélnem, hogy lassan-lassan javul itthon a helyzet, meggyógyultak nagyjából, sokkal jobban alszanak (ez életmentő, mert a kialvatlanság a legnagyobb ellenségünk) talán a lakást is kezdik megszokni, úgyhogy az utóbbi két napban már nem bújtam el sírni a vécébe...a kaja kérdés még mindig elég siralmas, dehát, ahogy egy eladó fogalmazott a boltban (mikor a kérdésre, hogy mit keresek, mondtam, hogy valamit, amit talán megesznek a válogatós gyerekeim): it' s part of the challenge.
Arról persze fogalmunk sincs, hogy mi lesz velünk augusztus után - mindig is döntésképtelenek voltunk -, én hajlok rá, hogy hazamenjünk, bár amikor elképzelem, hogy összecsomagolunk és száz órát utazunk a repülőn, akkor inkább soha többé nem szeretném elhagyni Amerikát.







PS.: Ja és állítólag süt a blogból az ikresek felsőbbrendűsége, nos, ha ez így van, akkor valamit nagyon rosszul csinálok, mert szó sincs felsőbbrendűségről, azt hiszem inkább azt szeretem mindig elmagyarázni mindenkinek, hogy ez az ikrezős műfaj ez valami hihetetlenül MÁS (és hát igen, sok szempontból sokkal nehezebb, de ezt félve teszem már hozzá, mert ezért mindenki utál, általam felfoghatatlan okokból egyébként), mint a nemikrezős, de valószínűleg kár törni magam, mert eddig főleg csak ikresektől kaptam egyetértő levelet, mások mindent félreértenek, amit félre lehet érteni ha jól érzékelem.
Egyébként tényleg mindenki azt gondol, amit akar, aki szeret engem, az úgyis empatikus lesz, aki meg utálkozni akar, az meg úgysem változtatja meg a véleményét. Egyszerű ez feleim...nekem tényleg nincs már energiám hülyeségekkel foglalkozni: aki kedves, azt szeretem, aki nem kedves, elkerülöm, kész, viszlát. Aki nem kedves és olvassa a blogom, annak meg lelke rajta, hogy mit gondol a blogról meg rólam...ez pont olyan mint a kurvaanyázás. Sose értettem, azon mit kell megsértődni, olyan mindegy volt nekem, hogy mit mondanak az anyámra azért, hogy engem megsértsenek...az anyám attól még pont ugyanolyan nagyszerű lény volt, hiába beszélt egy senkiházi hülyeségeket. (nem mintha valaha is szidta volna bárki az anyámat, most így konkrétan egy ilyet se tudok felidézni, de értitek, na.)