már megint itt van

Mindenkit birtokolni kell. És mindenkinek kutya kötelessége úgy tenni, mintha nem birtokolnák. Mintha nem birtokolna. Mintha nem akarna birtokolni. Mintha nem akarná, hogy birtokolják.

Nem, nem teszem be a nagynénémtől kapott rózsakvarc (vagy milyen) köveket a szerelem sarokba. A végén még hatni kezdenek és akkor kénytelen leszek úgy tenni, mintha nem birtokolnék és nem birtokolnának és nem akarnám, hogy birtokoljanak. Egyelőre a táskámban tartom őket, a feng-shui szerint az biztos valami toxikus terület, tele van használt jegyekkel, elgörbült hajcsatokkal és rothadó dinnyés cukrokkal.
Érdekes különben megfigyelni, hogy mindenki mennyire aggódik a szerelmi életemért: meg sem kérdeznek és készpénznek veszik, hogy én mindenképp szerelmes akarok lenni. Ez az élet rendje kislányom, azt szeretnénk, ha egyenesbe jönne az életed. (Mintha bármikor egyenesben lett volna, mikor szerelmes voltam, uramisten...)
De mi van, ha én átrendezem az életet mert már rég megbuktam szerelemből?
El is mesélem nemsokára a rokonaimnak milyen vagyok szerelmesen: képzeljétek, amikor szerelmes vagyok, rendszerint öngyilkosságot kísérlek meg, non-stop sírok, féltékenységi rohamaim vannak, egyfolytában ingerült vagyok és folyamatosan borzalmasan érzem magam. Ép ésszel nem kívánhattok nekem ilyen iszonyú szenvedéseket, ugye nem?