(s)iker vol.864589342123

Kedden volt szülőkkel játszós nap a bölcsiben és olyan büszke voltam rájuk, annnyira cukik voltak: időnként beleültek a bölcsis nénik ölébe, meg kedveskedtek nekik - egyetlen másik gyerek sem csinálta ezt, ők tűntek a legmelegszívűbbnek, tényleg -, a bölcsis nénik meg láthatóan imádják őket, jól esett ez a lelkemnek. 

Amikor jöttünk el, akkor egy kisfiú köszönt nekik, hogyaszongya ciao Marci, ciao Lena és attól aztán végképp meghatódtam, hogy ezeknek a pici embereknek már saját élete van, ismerősei - egy csomó gyereknek ők is tudják a nevét, Marcika folyton két lányt emleget, khm -, társadalmi élete, hihetetlen.






PS.: Apropó csajok és Marcika: hihetetlen figura ez a kisfiú. Mikor felveszek egy ruhát vagy szoknyát, vagy Léna teszi ugyanezt, mindig megdicsér minket: csinos és bólogat is hozzá. 

elmaradt okoskodás

Ez egy nagyon érdekes téma és a gyerekek alvásidejében (amikor olvastam), még fentem a fogam, hogy hú, micsoda magvas elmélkedést nyomok itt majd, de sajnos mostanra olyan fáradt vagyok (szünet a bölcsiben, őrület itthon), hogy csak linkelni tudok, aztán ki-ki maga elmélkedjen.

blogot írni jó

A statisztika szerint mostanában szinte naponta jön egy új olvasó, aki végigolvassa a blogot. 

Én nagyon büszke vagyok rájuk: hét, grafomániával és szüntelen morgással meg nyivákolással teli évben elmélyülni komoly dolog.

"már megint izzad a tenyerem"

Arra kell mindig rádöbbennem, hogy akkor kell gyereket csinálni, ha a pár már elhidegült egymástól, akkor ugyanis nem fog hiányozni a "közös idő". Nekem viszont piszkosul hiányzik, szinte fáj, hogy hiába vagyunk sokat együtt, mégis mindig a gyerekekkel foglalkozunk és szinte semmi időnk nincs egymásra. 

Oké, a nagyon kiterjedt, segítőkész emberekből álló kapcsolati háló is megteszi, ha az elhidegülés nem opció. Tudomtudom, micsoda marhaságokat beszélek, a gyerekeknek borzasztó egy elhidegült pár, megyek is, jóvan. 

olaszgyalázó szikár alak

Nem akartam tegnap hisztériával elrontani a szerelmes ömlengésemet, pedig nagyon viszkettek az ujjaim, hogy újabb olasz gyalázó postot írjak. 

Persze mára csillapodtak az indulataim, de azért gyerekek, amit ez a nép művel vezetés és közlekedés címén...

Tegnap az óriás babakocsival buszra szálltunk (zuhogott az eső) - úgy kezdődött a remek utazás, hogy a buszvezető majdnem otthagyott minket a buszmegállóban, mikor próbáltam a középső ajtónál felszállni és a busz úgy állt meg, hogy az első ajtóhoz legyünk közel (biztos úgy gondolta, hogy eszembe jutott egy kicsit táncikálni az esős buszmegállóban egy ikerbabakocsival, hát nyilván nem felszállni akarok...)

Jó, oké, nagy nehezen felkászálódtunk, persze mondanom sem kell, hogy mindenki pofákat vágott, hogy nem fér el mellettünk (ebben különösen királyok az olaszok, az olasz nyelvtől is sokszor az veszi el a kedvem, hogy amikor próbálok kinyögni valamit olaszul, akkor közben fintorogva, értetlenül néznek, vagy ha elsőre nem értem, amit kérdeznek és visszakérdezek - nyilván akcentussal -, akkor egy elnéző mosoly kíséretében azt mondják, á, semmi, semmi), de oké, hát elviselem, hamarosan otthon leszünk. 

Megnyomom a gombot jóval előbb, mint mire a megállóhoz értünk volna és a kurva busz nem állt meg! Nem állt meg a megállóban, pedig a megálló nem volt feltúrva, nem volt lezárva, nem volt vele semmi baj. egyszerűen nem állt meg. Persze sejtem én, hogy miért: a sofőr baszott figyelni, mert tudjátok mit csinált? Na? Na? Telefonált, hát persze! Mi mást csinálna egy olasz...

És igen, végül  a távolabbi megállóban kellett leszállnunk - zuhogott az eső természetesen, mint immár hatodik hónapja folyamatosan -, tíz percet kutyagolhattunk, mindenki tiszta víz lett, a gyerekek sírdogáltak, fázolfázol és a legszebb a történetben, hogy a zebrán áthaladva majdnem elütött minket egy motoros. 

Remélem magyar volt - a két nép között egyébként igen sok a hasonlóság, de azt hiszem ezt mondtam már sokszor -, mert nagyon cifrán káromkodtam, örültem volna ha érti. Amúgy engem itt már kétszer elütöttek biciklivel, illetve az autókkal is mindig van valami gebasz, "a majdnem összeütközés" szinte mindennapos esemény. Ja és vígan le is fröcsköl az összes kibaszott autó, ha a járdán gyalogolsz. Iszonyat pofátlanok ezek az emberek az az igazság. Pofátlanok, tapintatlanok, udvariatlanok, figyelmetlenek, nagyon nem tetszenek nekem.

És folyton azon háborgok, hogy mindenki a korrekt, kedves, segítőkész amerikaiakra fintorog és a prosztó olaszokat isteníti, pedig baromira pont fordítva lenne igazságos. 

Szerintem egy vaskos  sztereotípia miatt hiszi a világ, hogy az olaszokkal érdemes bármit kezdeni, pedig az az igazság - ezt újfent meg kell állapítanom -, hogy az egyetlen jó bennük, hogy szép helyre születtek, meg jó a kajájuk. Ja igen, oké, ez kettő, huh.
Tudom, tudom, borzasztó dolog az általánosítás, de ha nap mint nap ugyanazok a kellemetlenségek érik az embert, akkor nagyon nehéz mosolyogva tovább bízni (az esetleg felbukkanó kedves emberekben) és nem észrevenni az országra igenis jellemző viselkedésformákat.

PS.: És a legjobb egyébként, hogy a legtöbben úgy tresselik az amerikaiakat, hogy sosem jártak Amerikában, talán még amerikaival sem találkoztak soha életükben.
Két ilyen élményem is van a közelmúltból: mindkét ember lelkesen utálkozott, hogy fúj, amerikaiak és amikor elmeséltem nekik a konkrét fantasztikus élményeimet, akkor meregették a szemüket, hogy nahát, nem így képzelték(!) őket. 

Azt hiszem egyébként országokra fokozottan igaz, hogy lakva ismeri meg az ember a helyieket.  

Na mindegy, megyek olaszt tanulni, elhatároztam, hogy nyelvvizsgázom ősszel, legalább ennyi hasznom lesz az olaszokból, úgysem ártana már megkapnom az egyetemi diplomámat (arról most inkább nem morgok, hogy mennyire abszurd, hogy még a nyomorék nyelvszakosoknak is kell plusz egy nyelv a diplomához).

A férj dicsérete

Olvasva a csakazolvassa blogot, nekem nem is kérdés, hogy az én pasim a legjobb a világon. Komolyan. 

Egyszerűen fel sem merül, hogy ne segítsen itthon, söpröget, felmos, mosogat, porszívózik, bevásárol, csinál mindent amit kell,  soha nem volt semmi ilyenről szó, hogy én keresem a pénzt, neked kuss legyen, a gyerekekkel mindenben segít, bölcsibe hurcolja őket, a bölcsis rendezvényekre mindig eljön ő is, hősiesen szívja az orrukat (ez sajnos már a napi rutin része), felkel hozzájuk éjjel, eteti, öltözteti őket, amikor itthon van mindig együtt megyünk a játszótérre vagy kirándulni, olvas nekik (igaz, néha elalszik közben), amikor terhes voltam az összes vizsgálatra eljött, takarította a hányásomat, feladta a szandálomat mikor már nagyon nagy volt a hasam, a szüléskor nem is volt kérdés, hogy ott lesz, a kórházból hazarohant megetetni a macskát (ezt csak azért mondom, mert a macskaszerelmet azt ugye én hoztam a családba, de ő még ebben is támogat és nem cseszeget miatta), amikor fejnem kellett, masszírozta a mellemet ha fájós sziklák keletkeztek benne (már pardon, hogy erről beszélek, de sokkal profibb volt, mint a kórházi tejnénik). 

Mindig csak dicsér mindenért, mindent amit főzök lelkesen befal és ha én leszarozom magam, amiért "csak" itthon vagyok a gyerekekkel, akkor nem győzi hangsúlyozni, hogy de mennyire jól csinálok itthon mindent és milyen jól bírom egyedül a brutálisan nehéz dolgokat is. 

Amúgy meg tök jókat röhögünk, szeretünk együtt lenni, jó a szex, minden klappol, tehát az egész nem ilyen fanyalgós kompromisszum, hogy "hát rendes, kedves, de valami hiányzik..." - egyetlen hibája, hogy hirtelen haragú és baromi türelmetlen, de most, hogy az erényeit összeszedtem, ez valahogy eltörpülni látszik. 

Olyan jó ezt így leírva látni, azelőtt minden kapcsolatomban csúnyán el voltam nyomva és szenvedtem és minden egyes pillanatban kompromisszumok egész sorát kötöttem meg. 

Ugyeugye, kedves nagymamám, meg kellett várni, amíg jött pont egy ilyen pasi. (A nagymamám évekig zaklatott, hogy most már menjek férjhez éppen ahhoz, akivel akkoriban jártam. Igazból neki mindegy volt kihez, azt hiszem, Amikor terhes voltam, még akkor is azzal cseszegetett, hogy miért ilyen későn szülök, miért nem hamarabb.)

És tudom, hogy az ilyesmi dicsekvésnek hat, mert illőbb rosszul érezni magunkat (mert a legtöbb embernek az adatik, ami egyébként nagyon szomorú) és ha valami jól működik, arról jobb hallgatni (bár pontosan nem értem miért kéne sunnyogni ha boldogok vagyunk), de hát az a helyzet, hogy simán csak ez az igazság, azt meg szeretem, tudjátok. 

spooky

Éljenek az újépítésű lakások! Kezdtem magam az X-Aktákban, de sokkal inkább egy David Lynch filmben érezni, amikor Léna a vacsoránál arról kezdett beszélni, hogy fél a bácsitól, aki a szobában van - Marcika közbevetette, hogy a bácsi énekelni és táncolni is szokott és épp most is ezt csinálja...ez tényleg tiszta Lynch, nem? -, majd szerencsére azonosítottuk is rögtön a szomszédot, mint ijesztő bácsit, aki valóban olyan, mintha velünk lakna - ha jobban tudnék olaszul, akkor mindig tökéletesen érteném, hogy miről beszél a nővel, aki szintén vele lakik (ő nem került bele a hátborzongató történetbe valamiért).  Mondjuk ez az énekes-táncos szál, ez még nem került kibogozásra...

on and off romance

Persze másnap aztán szerelmesen néztük, ahogy a fűben ugrálnak és arról beszélgettünk, hogy milyen szomorú lenne az élet nélkülük. így megy ez.

a hard day's night

A dackorszaknak van vége valamikor? Iszonyú napunk volt - ráadásul öt percet aludtam megint, Léna tök beteg -, Marci annyira bedühödött, hogy azt mondta, hogy ki kéne plakátolni mindenhol egy felhívást, hogy soha, semmilyen körülmények között ne vállaljunk gyereket... 

Most az a legdurvább egyébként, hogy aljasul bántják egymást: lökdösődnek, pofozkodnak, utálatoskodnak, ordítva vitatkoznak, őrjítő.

ateo o credente

Ma olasz órán az volt a téma, hogy hiszünk-e Istenben és kiszaladt egy ilyen - nekem utólag is nagyon tetsző - mondat a számon, hogyaszongya én a saját erőmben hiszek.

"I love the rain. It washes away the memories on the sidewalk of life"*

Vajon minden pisai gyerek olyan, mint az enyémek? Ők ugyanis hihetetlen árnyaltan képesek már kifejezni, hogy esik az eső...




*remélem tudjátok, miből idéztem...

think negative

A csak pozitívan gondolkodj felszólítás az ugye a fojtsd el a teljesen természetes és zsigeri negatív érzéseidet píszí változata?


A buddhisták után szabadon létre fogom hozni a Ne csimpaszkodj bele! mozgalmat.
Ha negatív, ha pozitív az az érzés, ne törődj vele, engedd el. Ki mondta, hogy a pozitív gondolatokon, érzéseken rugózni kell?
Persze a buddhisták kapcsán ez a pozitív-negatív osztályozás eleve marhaság, ők ugye pont ez ellen dolgoznak, meg mindennek nyilván attól van előjele, hogy te csinálsz neki: ha én egy macskára gondolok, akkor kifejezetten boldognak érzem magam, ellentétben azokkal, akik teljesen rosszul vannak ugyanettől.
Egyébként mindig azt gondoltam magamról, hogy a buddhizmus a zsigereimben van, nem tudom ugyan elmagyarázni, de például a dolgok üresség természetét is tökéletesen értem, bár nem intellektuálisan. Persze sosem akarnék buddhista lenni, mert egyrészt lehetetlennek tartom ezt európai keretek között, másrészt egy csomó tanítását - pl újjászületés - nem fogadom el, ugyanakkor azt gondolom, hogy Buddha adta a legtöbb - és legpraktikusabb! - bölcs tanácsot, gondolatot a világnak.

"beteg, beteg"

Elég sokat elárul a családunkban felmerülő betegségek mennyiségéről, hogy a gyerekeim esténként kórusban kántálják fenistil, fenistil...

America the Beautiful

Hú, nem is tudom mi hiányzik legjobban Amerikából. 

A sushi. A guacamole. A mexikói kaja. A jó kis szottyos gofri. A csokis mogyoróvajas kedvencem. 

A brutálisan csípős csilis babkonzerv. A sült édes krumpli és a töktorta. Az áfonya. Meg az óriási adagok és kiszerelések. 

Mondtam már, hogy piszok éhes vagyok?

"hello mom, hi mom"

Nekem egyébként mindenképpen az anyám a példaképem anyaságból, egyszerűen úgy kell anyának lenni, ahogy ő csinálta, egy dolgot kivéve: szerintem túl erős volt, már-már olyan nem emberi módon  és ez engem akkor kezdett zavarni, mikor már úgy igazán eszméltem. 

Egész életemben egyszer láttam sírni - meg is döbbentem és igen, ijesztő volt -, soha, de soha, de tényleg soha nem panaszkodott, szó nélkül segített nekünk bármilyen baj volt (és bizony voltak nagy bajok velem is, a tesómmal is, az apámmal meg pláne) és egy pillanatra sem engedte meg magának, hogy gyenge vagy önző legyen - és ez szerintem nem jó, a gyerekeknek igenis látni kell, hogy az anyjukkal sem lehet bármit megtenni, hogy neki is fájnak és rosszul esnek dolgok, hogy ő is fáradt és esendő.

Taszilók és Kate Middleton

Most, hogy Kate Middleton már nem hányja el magát minden utcasarkon, végképp nincs bennünk semmi közös, ráadásul valamelyik nap olvastam, hogy születendő gyermekét (a Velvet fordításában) szőlőszemecskének nevezi, ami szintén igen távol áll az én gyerekeim hajdani munkanevétől, amire biztos emlékeztek páran: bizony, ők voltak a taszilók...

Monday's blue

És az ember mikor veszi észre, honnan tudja, hogy amit csinál a gyerekével azt jól csinálja-e? Ha a gyerek nem lesz köztörvényes bűnöző az például már sikernek számít? Vagy ha az lesz, azért minden esetben a szülő a felelős? 

És hogy érjem el például azt, hogy ne örökké a sötétben tapogatózzak? Olvassak szakirodalmat? De milyet? Melyiket? Miért pont azt? És ha semmi nem jön be amit a szakirodalom ír? Akkor változtassak hirtelen nézőpontot és alkalmazzak valami tök más módszert? Vagy csak sodródjak az árral aztán majdcsak felnőnek a gyerekek (és remélhetőleg nem lesznek köztörvényes bűnözők)? 

Eh, pocsék rossz a kedvem, a gyerekek ma megint zokogtak a bölcsi ajtajában (pedig már azt hittük megszokták és szeretik), Marcus a földön hentergett is egy sort, hogy még jobban érezzem magam - őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi a jó megoldás ilyenkor: dajkálgatni tovább (amitől még kevésbé akar bemenni) vagy otthagyni bömbölni a bölcsis néninek (amitől könyörtelen szemétnek érzem magam és a szívem megszakad). 

Úgy szeretnék néha az anyukámmal beszélni, olyan felhábordító, hogy nem lehet.

kieg. az előzőhöz

Amíg a bölcsibe mentem a gyerekekért, megbeszéltem magammal, hogy legfőbb ellenségem az álszentség és pont ugyanaz idegesít például a vallásokban, mint a mézes-mázosan prüntyögő anyukákban. Szeretem tisztázni a dolgokat, úgyhogy most örülök. 

Ez más téma, de nagyon aktuális és számomra érthetetlen: ha mindenhonnan azt nyomják, hogy a nagy hó miatt ne üljön senki kocsiba - én Pisába lakom, de több helyen olvastam már két napja is -, akkor az emberek mégis miért rekednek gyerekekkel az utakon?
Emlékszem a 86-os brutális télre, a legdurvább napon elindultunk az iskolába és az anyám a kapuból visszafordult, hogy na akkor nem megyünk sehová, volt is egy hét hószünet az iskolában. 


update: ma legalább kiderült, hogy milyen sok jó fej ember van, ennek nagyon örülök.

"hát, kettő"*

Vicces amúgy, hogy gyerek-témában a gyermektelen, hajadon nagynéném a legőszintébb (mondjuk logikus, ő minek tegyen úgy, mintha a gyereknevelés tényleg rózsaszín vattacukor volna): valamikor írtam neki még Houstonból, hogy most nagyon idegesítőek a gyerekek - nem tudtam még milyen lesz később, haha -, erre visszaírta, hogy még nagyon sokáig nagyon idegesítőek lesznek...**

Marcus aggasztó tendenciákat mutat alvás terén: délután újabban percre pontosan egy órát hajlandó aludni, éjjel meg fél tíz-tíztől (egy ordítós intermezzóval éjszaka, ami annyira durván el szokott fajulni, hogy be kell menni és náluk aludni) alszik fél hétig (!) - fél hétkor kipattan a szeme, mondván, hogy fekelünk, fekelünk (néha képesek vagyunk visszaaltatni fél nyolcig).  

Elég egyértelmű, hogy ez a szeparációs szorongás jele nála, egyszerűen retteg, hogy nem lehet velünk, meg észrevettem, hogy nagyon szeret kicsit egyedül lenni velem, mikor Léna délután alszik még, hiába, sok szempontból nem lehet könnyű ikernek lenni.

*a nőgyógyász sóhajtozott így borzongva minden egyes vizsgálatkor.
 ** még mielőtt aggódnátok, hogy szaranya vagyok, mert igazat ilyeneket mondok és nem szeretem a gyerekeimet, hozzáteszem (de csak a(z) nem őszinték aggódók kedvéért), hogy rettentő aranyosak is egyben, igen, így megy ez a gyerekekkel is, mint bármi mással a világon.

Feljegyzések a dagadtak házából (posztmodern verzió)

É
                                                                                                                                                              H
E
                                                                                                                                                               S

V
                                                                                                                                                               A
G
                                                                                                                                                               Y
O
                                                                                                                                                                K
                                                                        !







PS.: Mosmitnéztek, reményeim szerint halálom után (vagy már most is lehet persze, ha van érdeklődő) sok ezer dollárért fogják adni-venni ezt a kis postot, na.                                                              

napi morgás

 A gyerekeknek a zuhogó esőben kellett hintáznia ma is. Méghogy napsütötte Toszkána! (morogva el)

PS.: Egy újépítésű házban lakunk, a falak papírvékonyak. Fölöttünk egy süket nő lakik (neki szerencse, nekünk átok) és ordíttatja a tévét esténként (egyszer már szóltunk neki és egy ideig csend volt, de most megint elkezdte). 

Mellettünk valami párocska folyton üvöltve beszélget (mint az olaszok általában), illetve ebédidőben - a gyerekek alvásidejében - hazajön ordítva  telefonálni (az olaszok mindig, mindenhol telefonálnak). Most éppen vendégeik vannak - nagy nehezen lefektettem a gyerekeket, de nyilván egy perc múlva ébrednek a kurva vendégség miatt - délután négykor (!) és halálra idegesít engem is az állandó zaj (én ugye eleve üvöltésben élek). 

Mi a búbánatért nem lehet néha csendben maradni? Mégiscsak igaza van az amerikaiaknak: ki kell menni a nagy pusztaságba, ahol egy darab szomszéd sincs.

esti nyaff

Tudom, hogy nem szabad személyesen venni, de egyszerűen mindig sírok, ha kiborítják - véletlenül szokták, hát persze - vagy ledobálják a kaját, amivel sok órát bajlódtam.

Egyébként is rossz napom volt, mert a bölcsis néni megkérdezte, hogy Léna beszél-e itthon, "a mi nyelvünkön", merthogy a bölcsiben nem (Marcus állítólag minden olasz szót ismétel) és persze több se kell nekem, kiborulok az ilyesmitől, mondván, akkor biztos van valami baja mégiscsak, nem hiába aggódtam, az ikreknél nem ritka, hogy valamelyik nem hajlandó megszólalni mások előtt, stbstb, egészen belepörgettem magam ebbe megint, pedig ha józanul végiggondolom, akkor mindig arra jutok, hogy Léna zárkózott kislány és mit beszélgessen ő olaszul egyébként is, na.

ask me about my blog

Muszáj volt megvennem Lénának ezt a pólót.

"Semmi, Róbert Gida. Szóra sem érdemes. Nem fontos."

Tudom, tudom, egy utolsó rohadék vagyok, egy tiszteletlen bunkó, stbstb. de mikor már a hatszázhuszonötödik Cipő-sirató postot látom a Facebookon, akkor olyan szívesen odakommentelném, hogy az anyukámat sirassátok ilyen vehemenciával. 

Tudom, nem kell elmagyarázni, hogy mit képzelek, meg ez miért nem lehetséges, meg a híres ember halála az nem olyan, stb, mindennel tisztában vagyok, mégis ez a zsigeri reakcióm. 

Nem szeretem, hogy tökmindegy, ha a nemhíres ember meghal (márpedig mindegyik nemhíres is meghal, akár tetszik, akár nem), hát most mit csináljak. 

Mondjuk azt sem szeretem, mikor valaki sírós emotikon segítségével tájékoztat a Facebook-on valamelyik szerette haláláról, egyáltalán, a Facebook-tól minden olyan ízléstelen lesz, a nagy bölcsességek, meg a szép idézetek, az egész olyan olcsó locsogás, eh, ne, inkább tényleg ne gyászolja senki az anyámat a neten, elég lesz, ha én beszélek róla itt.

slave to the wage

Rájöttem, hogy nekem egyáltalán nincs olyanom, hogy szakmai ambíció. 

Semmiféle különösebb vágyam nincsen, ami a karrieremet illeti: 10 év angoltanítás után - ami inkább száznak tűnt a heti hatvan (!) órákkal - tudom, hogy sokkal jobb tanár ha akarnék se tudnék lenni, de amúgy is halálra unom már a tanítást (bár néha tényleg hiányzik), huszonötödik aktatologató nem akarok lenni semmilyen cégnél, nevetségesnek tartom amúgy is ezt a sok csapatépítő bolhacirkuszt; vezető végképp nem akarnék lenni sehol, az ilyesmit aztán teljesen röhejesnek és fölöslegesnek tartom, a bolhacirkusz csúcsán okoskodni és komolyan venni magad meg a pozíciódat, meg ugráltatni másokat valami láthatatlan és életidegen dolog nevében, jézusom. (Ne aggódjatok, ti, akik szerint ez jó: mindenki más csinálja nyugodtan, csak én nem értem ezt nekem miért kéne akarni.)

Az egyetlen, amit nem tartok hülyeségnek az a kétkezi munka (szerintem a segédmunka a legjobb, viccen kívül, csak keveset fizetnek érte), illetve egy saját vállakozás, dehát sajnos ebben az életemben már biztosan nem leszek asztalos, vállalkozni meg Magyarországon pokoli mulatság - úgyhogy nyilván lesz majd valami teljesen fölösleges aktatologató munkám, kilenctől ötig, jó az nekem, csak ne kelljen sokat gondolni rá. Nem, tényleg nem érdekel a világnak ez a szférája egy kicsit sem. Én olvasni szeretek, meg filmet nézni - a munkában önmegvalósítás számomra végtelenül nevetséges egy olyan korban, amiben a raktárost logisztikai menedzsernek hívják. 

Egyébként de, van egy ambícióm, valamelyik reggel rájöttem, mikor a bölcsi előtt megállt egy teherautó és elkezdték kipakolni a friss péksüteményt, meg az ebédet. Szóval, igen, nagyon szívesen lennék konyhásnéni egy bölcsiben. Boldogan mérném a kakaót a nagy kondérokból kifliszagban hajnalok hajnalán, hú, ez egy jó kép, szeretem. 

Tudom, ez az ambíciótlanság sekélyes, meg kell, hogy célja legyen az embernek, blablabla, hát, nekem ilyen céljaim nincsenek, én született hedonista vagyok, úgy tűnik, mondjuk szeretek gondolkodni is. Egyébként nem a szüléstől változtam meg, ilyen voltam én mindig, csak valamelyik reggel megvilágosodtam és megfogalmaztam magamnak, hogy dolgozni csak pénzért dolgozom, nem a szakmai elismerésért, meg a feljebb jutásért, meg a nemtommiért kell mostanában.

"I read a book about the self"

Azért szerintem kár, hogy a legtöbben csak krízishelyzetben néznek szembe önmagukkal.

vidám htb pillanatok

Ma reggel fél órán át sminkeltem a paradicsomos húsgombóc megfőzése előtt. Csupa móka és kacagás az életem, láthatjátok.

"ciao mamma, ciao papá"

Marcika igazi olasz kisfiú lett: elalvás előtt az ágyban egy olasz dalt énekelgetett (jó, hát kicsit belekeveredett valami olyan is magyarul, hogy éhes vagyok), Lénának valamikor azt mondta a reggelinél, hogy grazie, illetve délben időnként rikoltani kezd, hogy pizza, pizza.

"We walked 'round Leicester Square and sat through being there and every moment of it, I replay"

Amikor a toronynál sétálunk, mindig ezer japán turista akar a gyerekekkel fotózkodni, vagy simán csak egy képért könyörögnek a menekülő és szégyenlős Marcusnak vagy Lénának.

Amikor Londonban laktam és sokat sétáltam (az esőben, mert pénzem nem volt, hogy beüljek bárhová), a Leicester Square- en lévő vidámparknál mindig japán turisták fotózták az aranyszínű ringlispílt, úgyhogy annak idején megállapítottam magamban, hogy nyilvánvalóan nagyon vonzódnak a csillogó dolgokhoz. Meglep, hogy az európai gyerekekre pont ennyire beizgulnak...

És most a Leicester Square miatt meg kell hallgatnotok a leglondonabb zenét.*

* én mindig is szerettem az Everything but the Girlt, de mosmár különösen érdekelnek: a zenekar két tagjának ugyanis ikrei vannak.

"A békásmegyeri rabszolgatelepen lakok. Nagyon nyugodt az idegrendszerem. A hétvégéket kiheverem. A tévé be van kapcsolva. Azt nézi minden rabszolga"

Azért az milyen menő már, hogy a toronyhoz járunk sétálni...
Jaja, ki kell élveznünk ezt nagyon, brutális váltás lesz ezután Békásmegyeren lakni... (jézusom)

(s)iker vol.56498213657

Amúgy meg mintha megérezték volna, hogy most nem szabad nagyon betegnek lenniük - mert kedves édesanyjuk a pszichiátrián végzi, ha túl sokat nyaggatják mostanában -, mert nem nagyon betegek és nem nagyon hisztisek, ma például kifejezetten jó napunk volt. 

Mondjuk tény, hogy a jó nap is nagyjából miniháborúkból tevődik össze: felkelünk, nem kelünk fel, felöltözünk, nem öltözünk fel, kell tiszta pelenka, nem kell tiszta pelenka, kell köpeny a reggelihez, nem kell köpeny a reggelihez, kekszet, sütit, tortát, csokit kérünk reggelire (sose ettek még csokit, nem tudom honnan veszik, hogy szeretnék), még kérünk reggelit, nem, nem kérünk, rajzolunk, nem, nem rajzolunk, focizunk, nem, nem focizunk, sárga labda, nem, narancssárga labda, stbstb...ezeken általában így vitatkoznak egymással, meg párhuzamosan velünk is, nagyon fárasztó, ugyanakkor meg folyamatosan nagyon kedvesek, puszilgatnak, simogatnak, szerelmi vallomásokat rikoltanak (Léna mostanában percenként) és persze állati jó szövegük van, meg tudják kívülről az összes mesekönyvet.

Feljegyzések a dagadtak házából vol.76854932123

Van ez a közhelynek számító mondás, hogy a sportot mindig könnyű újrakezdeni, mert emlékeznek az izmok...hát, az enyémek ugyan nem emlékeznek semmire. 

Míg fél éve vígan futottam negyven percet, most öt perc után majd megpusztulok.

"Semmi, Róbert Gida. Szóra sem érdemes. Nem fontos."

Egyébként valamelyik nulla percet alvós éjszakán produkáltam egy komplett idegösszeroppanást és zokogva közöltem Marcival, hogy sajnos most már elköltözöm, mert nem bírom tovább, nevelje ő a gyerekeket. 

Szegény úgy megrémült, hogy beküldött aludni és ő éjszakázott meg másnap elvitt kajálni, míg a gyerekek bölcsiben voltak (számolós munkájának hála, mi mehetünk akár reggel is moziba - persze nem tesszük, mert azért folyton dolgozni kell).

Én egyébként mindig megnyugszom a nagy összeomlásoktól, csak néha kicsit aggódom, hogy mi lesz, ha végképp elfogynak a tartalékaim. 

Most megint azt érzem, hogy nemigen van honnan töltekezni; mondjuk ha pár napot aludhatnék, az asszem jót tenne.

"beteg, beteg"

Én tudom, hogy azt gondoljátok, hogy nekem ilyen ikres felsőbbrendűségi komplexusom van, dehát most komolyan...tegnap Léna három (!) órával többet aludt Marcusnál délután, úgyhogy kettesben voltunk. 

Gyerekek, hát ilyen laza délutánom rég nem volt. Senki nem csaholt meg ordított meg rángatott a háttérben, senki nem rikoltott, hogy olvassak - de ne ezt, azt, inkább mégse, inkább együnk, igyunk, ja nem, inkább olvassunk, de ne azt, ezt -, énekeljek, táncoljak, rajzoljak, vegyem fel, tegyem le, Marcikát ne, Lénát is, stbstb, végig egy gyereket kellett terelgetni, emelgetni, irányítgatni, hát esküszöm tényleg nem értem, hogy mi nehézség lehet egy gyerekkel, bocsásson meg minden egygyerekes.

A tegnap délutáni fektetésre viszont míg élek, emlékezni fogok: én ilyet még soha nem hallottam (annyira megrökönyödtem, hogy szó nélkül vetkőztettem-pelenkáztam őket), úgy visítottak körülbelül húsz percen át, ahogy a disznóvágáson a malacot képzelem, borzasztó volt, azt hiszem ez volt az eddigi legrosszabb ilyen. 

Eddig persze tagadásban voltam, de éjjel - amikor öt percet aludtunk, Marcika kábé folyamatosan sírt - sajnos muszáj volt belátnom, hogy már megint azért ennyire kezelhetetlenek, mert betegek, Marcus iszonyú csúnyán köhög, kemény napjaink lesznek megint. 

Amikor beletörődöm, akkor egész jól elvagyok egyébként, de ha hadakozom ez ellen, ha kicsit is belegondolok - és elkeseredem, hogy nem élet ez így -, hogy megint hetekig nem alszunk, hogy folyton üvölteni fognak és hisztisek lesznek és nem mennek bölcsibe és nem mehetünk sétálni, akkor annyira végeláthatatlan nyűg ez az egész, hogy olyankor azonnal meg akarok halni. Igen, tényleg ilyen pocsék mikor betegek.

huh

Újabb apokaliptikus délutánon vagyunk túl, valami eszméletlen amit művelnek, fel kéne venni rejtett kamerával, mert nyilván nem hisz nekem senki, mert jaj, olyan aranyosak... 

És esküszöm, hogy próbálok pozitív maradni, meg nem kiabálni, meg nem agyvérzést és infarktust kapni, folyamatosan próbálkozom a testelhagyással is, hogy kibírjam, hogy két kicsi ember órákon keresztül egy centi távolságból ordít az arcomba, de néha azt érzem, hogy kész, nem megy, én erre alkalmatlan vagyok.

Most mindenesetre úgy érzem magam, mint egy eltaposott szardarab.

"Nem dógozik. Számol."

Papa dógozik. Dóga van.

Nem. Nem dógozik. Számol.

Marci mesélte, hogy az én elképzelésemmel ellentétben egy csomó fizikusnak kifejezetten sok gyereke van (három-négy is akár) és mesélt egy olyat is egy magyar fizikusról (akinek a felesége is fizikus), hogy az ovis gyerekük feladata az volt, hogy lerajzolja az anyukáját és míg minden gyerek olyat rajzolt, hogy főznek, játszanak, stb, addig a kutatónő gyereke lerajzolta, ahogy az anyukája az asztalnál számol...

American Tragedy & A Good Enough Parent

Elovastam a könyvem - a háborús helyzetet jól mutatja, hogy fél év alatt sikerült, míg Amerikában hetente egy könyv volt az átlagom. 

A végén ríttam mint a záporeső, az anya elveszti a fiát, brühühü, jajistenem, a kisfiát, brühühü, ó, drága kisfiam, ugye sose lesz semmi bajod, brühühü, stbstb. 

Félelmetesen szentimentális lény lett belőlem (brühühü). Jó könyv, olvassátok el, ahogy az egyik irodalom tanárom mondaná, benne van a lényeg: szex és halál. 

Amikor a világ legjobb irodalom tanára - aki sajnos csak egy évig tanított, de imádtuk egymást -  a gimnáziumban leadott minket év végén, akkor kiosztott egy százas könyv listát, majd azt mondta: ha ezeket nem olvassák el, hülyék maradnak - ezután elköszönt és kiment. 

Én is fogok egyszer ilyen listát írni asszem. Elkezdtem olvasni a Good Enough Parentet, már most rosszul vagyok: úgy az ötödik oldalon azt írja, hogy az elég jó szülőnek sosincs bűntudata semmiért - na tessék, nekem most már a bűntudat miatt is bűntudatom van. 

Brühühü.

Feljegyzések a dagadtak házából vol.6750348293

Tegnap voltam futni. Szégyenteli az erőnlétem, mondanom sem kell. 

Bár olyan kitartással sportolnék és ennék egészségesen, mint ahogy ezt a blogot írom vagy hét éve...azt hiszem ez az egyetlen dolog, amit állhatatosan csinálok és mind közül ez a leghaszontalanabb. Szomorú.

soulmates dry your eye

Tegnap azon gondolkodtam, hogy írok a hűtlen "barátnőmnek", hogy mi van vele. 

Ezt a barátságot úgy kell elképzelni, hogy csak és kizárólag akkor működik, amikor a lánynak valami baja van, a leggyakrabban valaki elhagyta, vagy el fogja hagyni, vagy boldogtalan, mert nem talál senkit, aki pofára ejthetné és én vagyok neki ilyenkor a bölcs megmondó (szerintem inkább pofozó) ember. 

Nem írtam neki végül, inkább elgondolkodtam rajta, hogy milyen érzelmi nyereségem van az ilyen típusú kapcsolatokból. Valami biztosan van, mert folyton ilyen barátokkal (jobb híján használom ezt a szót) veszem körül magam és arra jutottam, hogy az ilyen kapcsolatok kicsit a függőkkel fenntartott kapcsolatokhoz hasonlítanak: az ilyenekkel egyszerre érzem magam fontosnak és fölöslegesnek, megmentőnek és áldozatnak, egy csomó drámát át tudok élni, de nem túl hosszú ideig és kellő távolságban a problémától, én lehetek a bölcs segítő, aki megmenti a másikat, ugyanakkor ott van a mártíromság eleme is, hogy velem itt senki nem törődik, én nem vagyok fontos, de nem is baj. 

Érdekes lelepelezni a saját játszmáinkat, be is kéne szüntetni őket egy életre.

one of those days

 De legalább Léna most hajlandó volt bejönni és nem állt az ajtóban tíz percig az üveget nyalogatva...

 

Iszonyatosan kemény délutánunk volt, egy adott ponton elbújtam sírni a vécébe. 

Tök cukik, mikor érzik, hogy nagyon odavagyok, akkor békén hagynak (két percig) - egyébként megint a vitatkozásuk készített ki, teljesen idegtépő állandóan hallgatni, meg van hozzá ez a vonyítós bömbölés is aláfestésként, énnemtom a Pampers reklámba miért nem tesznek a ruháját tépő, földön hempergő kisgyereket, az a korszak sokkal tovább tart, mint a mosolygós puttó időszak.




PS.: Egyébként meg igazságtalan vagyok, mert a párhuzamos vonulatról - Léna szerelmesen nézeget, meg minden második mondata, hogy szejetem mamát; Marcus nagyon apás, de azért sokszor ő is kedvesen bújik, meg mondja, hogy szejemama - keveset beszélek, pedig ezek a cukiságok tartanak életben.

women, cry

Engem mindig megdöbbent, mikor egy nő kinyilatkoztatja, hogy ő csakis fiút szeretne szülni, mert a lányok hisztérikák, idegesítőek, nyávogósak, blablabla...szerintem csak a nők képesek arra, hogy utálják a saját nemüket: ti hallottatok már olyan férfiról, aki arról beszélt, hogy a férfiak milyen borzasztóan idegesítőek? Na ugye.

még mindig ketyeg

Én tudom, hogy ez most teljesen irracionális, de akarok még egy gyereket. Nem az eszemmel, természetesen. Az eszemre hallgatva aludni akarok egy hétig. Nem értem hogy történhet ez éppen velem, de annyira irigylem azokat, akik most szülnek, meg terhesek, meg majd lesz cuki kis Ernőkéjük (ez a harmadik gyerekem munkaneve)...

Ők meg téged irigyelnek, hogy nem kell testvért szülnöd és újra elkezdened éjszakázni...

Hát igen, nyilván. Tiszta hülye vagyok, de olyan érzés ez, mint amikor rettentően akarsz egy kis csokit enni, de nem lehet...

És ha megint ikrek lennének? Van rá esély, nem?

Hú, tényleg. Na az durva lenne.

PS: Vagy ennek vajon semmi köze a biológiai órához, csak ilyen negyvenhez közelítő női kapuzárási pánik?

vasárnap esti nyaff

Úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger. 

A hétvégék a legkeményebbek, mert olyankor még Marcit is csititgatnom kell (látjátok, az valóban a sors iróniája, hogy a világ legtürelmetlenebb emberének születnek ikrei), ő nagyon nehezen viseli az állandó hisztit meg vitatkozást (persze én is majd megőrülök, eszelős, hogy mit művelnek mostanában: nem kell kabát. de kell. nem kell. de kell. nem kell. annapeti. boribon. annapeti. boribon. felöltözünk. nem öltözünk fel. de. nem. de. nem. Na ilyen szópingpong megy egész nap és általában az összes vita bömbölésbe fullad, rettenet.)

Igazából azt hiszem, hogy két dackorszakos (meg testvérféltékenységes) gyerekkel az a legdurvább, hogy nemcsak velünk, de egymással - és persze önmagukkal - is egyfolytában harcban állnak, verekednek az ölünkben, ellökik egymás kezét, mindent elvesznek a másiktól, ellentmondanak egymásnak, önmaguknak, úristen. 

Én nem hiszem el, hogy a kamaszkor ennél rosszabb, bár... a kamasz már sosem kedveskedik, csak pokróckodik, hú, az tényleg utálatos lehet, mert most a nagy balhék közepette azért vannak ezek a nagy szerelmi vallomások (Léna az ölemben ülve, az arcomat a két tenyere közé fogva tanulmányoz, majd nagyon kedvesen azt mondja szép mama. szejetem mamát, hát ezektől tényleg meg kell halni, meg eleve annyira gyönyörűek és cukik, hogy az ember mindent megbocsát nekik. Meg mikor úgy igazán sírdogálnak és nem hisztiznek vagy balhéznak (az inkább rettentő dühítő), hát majd megszakad a szívem.

Ami viszont rettenetesen gyűlöletes és halálosan zavar - és ez is része a gyerekezésnek, de még milyen komoly része -, az a tömérdek házimunka: hogy hiába csináljuk, csináljuk, csináljuk egyfolytában (szerencsére Marci nagyon sokat segít, meg is pusztulnék, ha vadmacsó módra a kanapén üldögélne, míg én gürcölök), soha nincs vége, még ez van, még az, még este tízkor tűzhelyet sikálok, teregetek, főzök (most is főznöm kéne, de lógok) őrjítő és annyira felőrli az embert.







PS: Majdnem elfelejtettem (és ezt főleg öreg napjaimra akarom ide feljegyezni): voltunk megint a tengerparton és Léna azt mondogatta, hogy a homokból építsünk malacot. 

bocsánat

Madarat tolláról, embert Facebook postjáról.

"egy leszedált ország tapsolgat a szarnak"

Ha egy Nádasdyt kirúgnak az egyetemről, akkor nekem hogy a búbánatba lesz valaha munkám?

"inhale, inhale, you're the victim"

Ápolgatom a vadhajtásaimat. Amikor délután a gyerekekért mentem a bölcsibe, ezt hallgattam. Szeretem a kontrasztos dolgokat.

mindenféle ilyen izék

Most olvastam Kate Middletonról, hogy már jól van és bolognai spagettit kíván: hát, ezek szerint mégsem igazi sorstársam, én bármilyen paradicsomos-hagymás-húsos szószt megláttam akár üvegben nyolc hónapon át, menten lehánytam a cipőmet. 

Annak idején vásárolni is egy csomó zacskóval jártam, mert például ha megláttam a zöldséges pultot, azonnal okádnom kellett, nagyon fura volt, különösen a fokhagymával gyűlt meg a bajom, pedig amúgy imádom, de akkor ki lehetett üldözni vele a világból.

Úgy emlékszem, a második trimeszterben volt összesen négy nap, amikor nem hánytam és rengeteget zabáltam: sajtos melegszendvicset, körülbelül napi harminc kilót. Emlékszem, akkor lett hirtelen döbbenetesen nagy a hasam, biztos a sok melegszendvicstől, igen.

És hogy miért beszélek most erről? Nemtom, gyereket akarok, meg terhes lenni, meg szülni - mostanában mindenki szül, igazságtalan, hogy nekem már nem lehet. 

Jó, jó, tudom, így is folyton nyavalygok, hogy milyen nehéz, de mosmicsináljak, ketyeg a biológiai órám. Kicsit megzavarodott, két gyerek után kezdte, biztos van ilyen jelenség. 

Amúgy meg gyűlölöm, hogy megint híztam egy csomót és nem mozgok és a frusztrációmat mindig evéssel kezelem (vajon hol végződik a mohóság és hol kezdődik a táplálkozási zavar?) és utálom, hogy olyan vagyok a kajával, mint az alkoholisták a piával: mindig csak még most az egyszer egy kis pizza, egy kis csoki, egy kis keksz, csak még egyszer, utoljára, aztán holnaptól már nem, dehogy...dehogynem. Eh, utálom ezt a hízékonyságot, következő életemben Nagyon Sovány Ember akarok lenni.

kieg. az előzőhöz

A gyerekek azért gondoskodnak róla, hogy ne vigyem túlzásba az áhitatot irántuk: ma úgy viselkedtek, mint akik megőrültek, eddig az idegeimet reszelték. 

A kiszámíthatatlanságuk meg a csapongó hangulataik egyébként a legfárasztóbbak, leszívják minden energiámat.