Én tudom, hogy azt gondoljátok, hogy nekem ilyen ikres felsőbbrendűségi komplexusom van, dehát most komolyan...tegnap Léna három (!) órával többet aludt Marcusnál délután, úgyhogy kettesben voltunk.
Gyerekek, hát ilyen laza délutánom rég nem volt. Senki nem csaholt meg ordított meg rángatott a háttérben, senki nem rikoltott, hogy olvassak - de ne ezt, azt, inkább mégse, inkább együnk, igyunk, ja nem, inkább olvassunk, de ne azt, ezt -, énekeljek, táncoljak, rajzoljak, vegyem fel, tegyem le, Marcikát ne, Lénát is, stbstb, végig egy gyereket kellett terelgetni, emelgetni, irányítgatni, hát esküszöm tényleg nem értem, hogy mi nehézség lehet egy gyerekkel, bocsásson meg minden egygyerekes.
A tegnap délutáni fektetésre viszont míg élek, emlékezni fogok: én ilyet még soha nem hallottam (annyira megrökönyödtem, hogy szó nélkül vetkőztettem-pelenkáztam őket), úgy visítottak körülbelül húsz percen át, ahogy a disznóvágáson a malacot képzelem, borzasztó volt, azt hiszem ez volt az eddigi legrosszabb ilyen.
Eddig persze tagadásban voltam, de éjjel - amikor öt percet aludtunk, Marcika kábé folyamatosan sírt - sajnos muszáj volt belátnom, hogy már megint azért ennyire kezelhetetlenek, mert betegek, Marcus iszonyú csúnyán köhög, kemény napjaink lesznek megint.
Amikor beletörődöm, akkor egész jól elvagyok egyébként, de ha hadakozom ez ellen, ha kicsit is belegondolok - és elkeseredem, hogy nem élet ez így -, hogy megint hetekig nem alszunk, hogy folyton üvölteni fognak és hisztisek lesznek és nem mennek bölcsibe és nem mehetünk sétálni, akkor annyira végeláthatatlan nyűg ez az egész, hogy olyankor azonnal meg akarok halni. Igen, tényleg ilyen pocsék mikor betegek.
