olaszgyalázó szikár alak

Nem akartam tegnap hisztériával elrontani a szerelmes ömlengésemet, pedig nagyon viszkettek az ujjaim, hogy újabb olasz gyalázó postot írjak. 

Persze mára csillapodtak az indulataim, de azért gyerekek, amit ez a nép művel vezetés és közlekedés címén...

Tegnap az óriás babakocsival buszra szálltunk (zuhogott az eső) - úgy kezdődött a remek utazás, hogy a buszvezető majdnem otthagyott minket a buszmegállóban, mikor próbáltam a középső ajtónál felszállni és a busz úgy állt meg, hogy az első ajtóhoz legyünk közel (biztos úgy gondolta, hogy eszembe jutott egy kicsit táncikálni az esős buszmegállóban egy ikerbabakocsival, hát nyilván nem felszállni akarok...)

Jó, oké, nagy nehezen felkászálódtunk, persze mondanom sem kell, hogy mindenki pofákat vágott, hogy nem fér el mellettünk (ebben különösen királyok az olaszok, az olasz nyelvtől is sokszor az veszi el a kedvem, hogy amikor próbálok kinyögni valamit olaszul, akkor közben fintorogva, értetlenül néznek, vagy ha elsőre nem értem, amit kérdeznek és visszakérdezek - nyilván akcentussal -, akkor egy elnéző mosoly kíséretében azt mondják, á, semmi, semmi), de oké, hát elviselem, hamarosan otthon leszünk. 

Megnyomom a gombot jóval előbb, mint mire a megállóhoz értünk volna és a kurva busz nem állt meg! Nem állt meg a megállóban, pedig a megálló nem volt feltúrva, nem volt lezárva, nem volt vele semmi baj. egyszerűen nem állt meg. Persze sejtem én, hogy miért: a sofőr baszott figyelni, mert tudjátok mit csinált? Na? Na? Telefonált, hát persze! Mi mást csinálna egy olasz...

És igen, végül  a távolabbi megállóban kellett leszállnunk - zuhogott az eső természetesen, mint immár hatodik hónapja folyamatosan -, tíz percet kutyagolhattunk, mindenki tiszta víz lett, a gyerekek sírdogáltak, fázolfázol és a legszebb a történetben, hogy a zebrán áthaladva majdnem elütött minket egy motoros. 

Remélem magyar volt - a két nép között egyébként igen sok a hasonlóság, de azt hiszem ezt mondtam már sokszor -, mert nagyon cifrán káromkodtam, örültem volna ha érti. Amúgy engem itt már kétszer elütöttek biciklivel, illetve az autókkal is mindig van valami gebasz, "a majdnem összeütközés" szinte mindennapos esemény. Ja és vígan le is fröcsköl az összes kibaszott autó, ha a járdán gyalogolsz. Iszonyat pofátlanok ezek az emberek az az igazság. Pofátlanok, tapintatlanok, udvariatlanok, figyelmetlenek, nagyon nem tetszenek nekem.

És folyton azon háborgok, hogy mindenki a korrekt, kedves, segítőkész amerikaiakra fintorog és a prosztó olaszokat isteníti, pedig baromira pont fordítva lenne igazságos. 

Szerintem egy vaskos  sztereotípia miatt hiszi a világ, hogy az olaszokkal érdemes bármit kezdeni, pedig az az igazság - ezt újfent meg kell állapítanom -, hogy az egyetlen jó bennük, hogy szép helyre születtek, meg jó a kajájuk. Ja igen, oké, ez kettő, huh.
Tudom, tudom, borzasztó dolog az általánosítás, de ha nap mint nap ugyanazok a kellemetlenségek érik az embert, akkor nagyon nehéz mosolyogva tovább bízni (az esetleg felbukkanó kedves emberekben) és nem észrevenni az országra igenis jellemző viselkedésformákat.

PS.: És a legjobb egyébként, hogy a legtöbben úgy tresselik az amerikaiakat, hogy sosem jártak Amerikában, talán még amerikaival sem találkoztak soha életükben.
Két ilyen élményem is van a közelmúltból: mindkét ember lelkesen utálkozott, hogy fúj, amerikaiak és amikor elmeséltem nekik a konkrét fantasztikus élményeimet, akkor meregették a szemüket, hogy nahát, nem így képzelték(!) őket. 

Azt hiszem egyébként országokra fokozottan igaz, hogy lakva ismeri meg az ember a helyieket.  

Na mindegy, megyek olaszt tanulni, elhatároztam, hogy nyelvvizsgázom ősszel, legalább ennyi hasznom lesz az olaszokból, úgysem ártana már megkapnom az egyetemi diplomámat (arról most inkább nem morgok, hogy mennyire abszurd, hogy még a nyomorék nyelvszakosoknak is kell plusz egy nyelv a diplomához).