És az ember mikor veszi észre, honnan tudja, hogy amit csinál a gyerekével azt jól csinálja-e? Ha a gyerek nem lesz köztörvényes bűnöző az például már sikernek számít? Vagy ha az lesz, azért minden esetben a szülő a felelős?
És hogy érjem el például azt, hogy ne örökké a sötétben tapogatózzak? Olvassak szakirodalmat? De milyet? Melyiket? Miért pont azt? És ha semmi nem jön be amit a szakirodalom ír? Akkor változtassak hirtelen nézőpontot és alkalmazzak valami tök más módszert? Vagy csak sodródjak az árral aztán majdcsak felnőnek a gyerekek (és remélhetőleg nem lesznek köztörvényes bűnözők)?
Eh, pocsék rossz a kedvem, a gyerekek ma megint zokogtak a bölcsi ajtajában (pedig már azt hittük megszokták és szeretik), Marcus a földön hentergett is egy sort, hogy még jobban érezzem magam - őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi a jó megoldás ilyenkor: dajkálgatni tovább (amitől még kevésbé akar bemenni) vagy otthagyni bömbölni a bölcsis néninek (amitől könyörtelen szemétnek érzem magam és a szívem megszakad).
Úgy szeretnék néha az anyukámmal beszélni, olyan felhábordító, hogy nem lehet.
