Az olyan sokatmondó, hogy ki hogyan és mitől-kitől búcsúzik, hogy mit fáj itthagyni, nekem az emberek kevéssé fájnak, olyan lettem mint egy madár, egyedül (is simán) repülök, kevés emberhez kötődöm igazán, bár Dét azér szívesen magammal vinném, mennék én, de ti úgyis folyton csak dugtok, persze a legfájóbb pont a családom a bajban, önzésem szeret; tényleg elmész? nagyon úgy néz ki. jójó, csak próbálkozom, csak a mozit, csak azt tudnám feledni, a budapesti mozik nagyon fognak hiányozni, gyorsan meg kell néznem az összes valamirevaló filmet mert egy filmbuzi vagyok, a könyveimtől is búcsúzkodom, cirógatom őket a szememmel a polcon, búcsúzom a lakásomtól, egész elhibázott életemet siratom, óigen, picire zsugorodik egészen a szívem úgy fáj, az agyammal simogatom, segítünk neki, egy szentimentális ribanc vagyok, hámost mit tegyünk, tudtuk mindig is ezt, komplex vagyok, fát nevelek, gyerekek, nincs kedvem befejezni a postot, nem volt kedvem már elkezdeni se, kiírni nem kell félnetek, kéne beszélni sokat, van miről de beszorul, beszorítom egészen, mondtam én ezt már, mondom újra, ne mondjam még egyszer!, heh na jó, ismételjük át a leckét, leírni, gyerünk, hogyaszongya (magad idéző szikár alak, olálá) igazából sosem arról beszélek, amiről szeretnék. Egyszerűen vannak dolgok, amikről nem tudok beszélni senkinek. A dolgokról, amikről nem beszélek senkinek, csak én tudok. A dolgokról, amikről csak én tudok, sosem tud meg senki semmit. Ha beszélnék róluk, akkor mindenki más tudná, hogy miről van szó. De én hallgatok. A dolgokról. Amikről beszélni szeretnék. És hiába volna egy jó barátom, akinek beszélhetnék róluk. Nem beszélnék. Nem beszélek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.