Kedves Garas Dezső!

Nem szép dolog.

Boldogujjatok!

"Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit."vol.97431760

Nem vagyok különösebben szentimentális alkat, de azért sokszor elszorul a torkom, mikor rájövök, hogy az a kevés új ismerős, akit itt szerzünk, pár év múlva már a nevünkre sem emlékszik majd, mert szépen mindenki megy a maga útjára - isten tudja például mi hová -, el innen.

Jól hangzik, hogy az ember éveken át utazgat és kénytelen a pillanatnak élni, mert nem tervezhet, de én egy kicsit kezdek "belefacsarodni" ebbe: minden egyes elhagyott helyért - még ha utáltam is - fáj a szívem.

És a szívemen kívül persze egyéb aggódnivaló is van: ha másfél év múlva (ekkor jár le Marci szerződése és olyankor nincs mese, menni kell tovább) véletlenül visszamennénk Európába - és most tényleg fogalmam sincs, hogy van-e erre esély -, akkor az végtelenül sok pénzbe kerülne (nincsen nekünk annyi), mert egyrészt a babáknak akkor már felnőtt jegyet kell venni, másrészt meg berendeztünk itt egy komplett lakást és nem vagyok hajlandó mindent eladni két-három évenként, szóval a cuccokat valahogy valahova szállíttatni kéne, te jó isten...eh, inkább élek a mának, a jövő túl ijesztő.

Ma elmeséltük valakinek a megismerkedésünk történetét, abszolút leesett az álla, én megértem: tényleg a legromantikusabb sztori evör és abszolút csak ikrek illettek ebbe a képbe - egy gyerek, az olyan banális lett volna...

Marcika különkiadás

Az elmúlt napokban rájöttünk, hogy Marcikának már nagyon régóta van egy (több változatos) standard szava: te, áte, tete - és ezek mind-mind a tesséket jelentik az ő kis szótárában.

Nagyon udvarias kisfiú ugyanis: amikor láthatatlan morzsákat ajándékoz nekem amiket az etetőszék tálkájáról szed össze, akkor kedvesen mindig hozzáteszi, hogy áte meg te(te).

"You know, a long time ago being crazy meant something. Nowadays everybody is crazy."*

Még mindig a gyilkosos könyvemet olvasom és fontos megállapításokra jutottam: ha kisfiatok van, soha, még véletlenül se öltöztessétek kislánynak: tíz sorozatgyilkosból mondjuk úgy nyolcat az anyja időnként kislánynak maszkírozott (állítólag nagyjából innen eredeztethető a sorozatgyilkosok nőgyűlölete - igen, szokott nekik ilyen lenni és az anya ebben kulcsfigura: ha ő elcseszi a dolgokat, akkor nagyon nagy bajok történhetnek később.)

Aztán még arra a megállapításra jutottam, hogy Amerikában azért van egy rakás sorozatgyilkos, mert a munkamorál miatt korán sérülnek az anya-gyerek kapcsolatok: itt a nők hat hétig vannak otthon a csecsemőikkel, utána rohannak vissza dolgozni és a könyvem írója szerint a korai anya-gyerek kapcsolat sérülése kritikus meghibbanás szempontjából, márpedig a bölcsi miatti elszakadás komoly traumákat okozhat, ebben biztos vagyok. (Én például gyűlöltem a bölcsit, majdnem ki is rúgtak, olyan balhét csináltam egyszer - pont két éves voltam akkor.)

Nem, ne aggódjatok, nem lesz mindenki sorozatgyilkos, aki korán bölcsibe megy, illetve aki bármilyen módon sérül gyerekkorában, nyilván kell ehhez egy rakás más (későbbi) probléma, (szexuális) abúzus (no meg genetikai eltérések) is, ugyanakkor szerintem az anya munkájának überfontossága igenis nagy rombolást okozhat a gyerekek lelkében.

*Charles Manson

"Az életnek semmi értelme sincs"

Azt hiszem az emberek beépített cinizmusa lép működésbe, amikor kipécéznek egy-egy ünnepet vagy hagyományt és vehemensen utálják - én az esküvőktől és a nemzeti ünnepektől vagyok rosszul.

Pedig ha jobban végiggondolnánk a napi rutinunkat, azt, hogy valójában mivel is töltjük az életünket, akkor bizony mindenre ráhúzhatnánk, hogy uramisten, mekkora baromság, semmi értelme.

America the Beautiful

Nekem sokat segít az otthoni politikai helyzet: azonnal elmúlik a honvágyam, ha Orbán Viktorra gondolok.

Léna különkiadás

Lecsóka szörfözik

"Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit."

Olyanok vagyunk ezzel a blogolással meg Facebookon mindenfélét mondással, mint a bolondok az utcán, mikor hangosan beszélnek és néha hozzánk szólnak, vagy kérdeznek valamit: általában meghallgatjuk őket, de senki nem szól semmit, fülét-farkát behúzva menekül, jóvan, mondjad csak, te szegény bolond, gondolja magában.

Néha meg, ha olyan kedvünk van, akkor reagálunk, válaszolunk, elgondolkodunk, nevetünk, szörnyülködünk.

Időnként megijeszt a gondolat, hogy manapság az ember már nem célzatosan beszélget valakivel, valakikkel, hanem csak úgy beszél. Magában. Valakinek. Bárkinek.

karika

Szóval az úgy volt, hogy sütöttem mézes sütit, bejglit, csináltam keksz szalámit, rántott gombát, rántott karfiolt, rántott halat - most úgy nagyjából két hétre elegendő meleg kaja van a lakásban -, a babákat elkápráztattuk az ajándékaikkal és állati nagy sikerünk volt: annyira örültek mindennek, hogy hiába ültek a fa alatt, eszükbe sem jutott a díszeket letépni és megrágni.

Igazán nagyon szép karácsony este volt, csak ne hiányoznának a szüleim olyan nagyon-nagyon.

(s)iker vol.93287175

Csak, hogy dokumentáljam a fejlődésüket: Marcika is lelkesen mutogat mostanában, sőt, kelletlenül képeskönyveket is nézeget velem meg Lénával (Léna teljesen megszállott a könyvekkel, tök jó) - Marci szerint Marcika a lelke mélyén pökhendien azt gondolja, hogy pictures are for pussies -, azonkívül felszólításra mindketten megmutogatják bizonyos testrészeiket, Léna persze ebben is jobb kicsit - a lányok mindig mindenben előrébb tartanak, bocs fiúk.

Szóval okosak, szépek, járni még nem járnak, de Marcika lelkesen gyakorolja az egyedül állást - néha lép egyet, majd vihogva elesik -, szerintem lassan el is indul majd, úristen.

PS.: És imádják a hagymalevest meg a frittatát.

hangosan ketyegő biológiai óra

Napok óta fáj a bal mellem, szerintem valami premenstruális izé, de Marci állati ideges, merhogy az egész családom rákos (volt), orvoshoz akar cipelni, de közben azér kiderült az is, hogy még a ráknál is jobban fél attól, hogy terhes vagyok.

Nem vagyok, de azér titokban mindig szomorkodom ezen...kéne még egy kisfiú. Nem, inkább egy kislány. Kisfiú. Kislány. Ikrek? Na nem. Nem, nem. Még egy ikerpár, na nem, azt már nem, még egy ikerterhesség helyett én asszem inkább...nem is tudom...meghalnék, esetleg. Nem, nem kell több gyerek. De tényleg, hülyeség ez a gyerekvágy. Elég két gyerek. Na jó, esetleg egy kisfiú... Na de egy kislány, az milyen aranyos már. Jójó, de egy kisfiú, az meg még cukibb...

KKK (karácsonyi kiborulós klasszik)

És akkor megvettük a fát és a fa nem ment bele a talpba és fűrészeltük és nyeszeteltük és Marci szentségelt és üvöltött és rángatta és dobálta és csapkodta és végül már mindketten sírtunk - a babák boldog délutáni álmukat aludták -, de azóta megnyugodtunk, a fa már majdnem feldíszítve a talpban áll, csináltam nonentity (íztelen) mézest és megsütöttem életem első bejglijét is, aminek a tésztáját Marci puttyogtatta - egész finom, bár bizonyára identitászavaros, mer úgy néz ki mint egy nagy bukta...A babákat is beizzítottam, úgyhogy most piros ruhában mutogatnak a csillogós díszekre.

x

És ha már karácsony: rettenetesen hiányoznak a szüleim.

kari aji

Kénytelen leszek lefogyni jövőre - kaptam egy futógépet, yea.

Erről álmodozom vagy száz éve és most itt van, csodás. Persze rettegünk, hogy pillanatok alatt elromlik majd, mert ez egy olcsóbb darab - dermesztő árai vannak a jobbaknak -, de egyelőre jónak tűnik.

Szerelmes vagyok belé.

kieg. az előzőhöz

Hú, ezek a kattant nők iszonyúak, már kínomban sem röhögök - megyek, olvasok inkább egy kis Cini-Cini Muzsikát.

ahogy a dolgok vannak

Olvasgatom a kattant gyilkos nőkről szóló könyvet (időnként felröhögök, mert annyira elképesztő gyilkosságokat követtek el, hogy nem lehet mást tenni, csak röhögni) és azt kell megállapítanom, hogy ahhoz, hogy egy kislányból ne legyen pszichopata, csak egy nagyon közhelyes dolgot kell csinálni: nagyon kell őt szeretni. (Na meg persze nem árt, ha nem erőszakoljuk meg öt évesen; de ez úgy érzem szorosan kapcsolódik a szeretethez)

Persze szeretni nagyon rosszul is lehet (az apám például jó példája volt ennek), szóval a szeretet mértéke és milyensége sem mindegy és igen, nyilván ez a szülőség művészete.

agyal

Amikor figyelem a gyerekeim fejlődését, óhatatlanul is mindig eszembe jut, hogy még a legdurvábban agyhalott (hajdani) tanítványaim agyában is hihetetlenül összetett folyamatok mennek végbe.

mártírjelmez

Direkt letöröltem a hülye Facebookon a születésnapomat, mondván, hogy ne azért kívánjon valaki boldog születésnapot, mert oda van írva, hogy születésnapom van - aztán meg megsértődtem, mikor senki nem kívánt semmit.

(s)iker vol.93287175

Nem is meséltem, hogy mióta nem nyaggatom őket, azóta megtáltosodtak és a húrelméletről beszélgetünk naphosszat egy csomó mindent tök jól értenek, felszólításra integetnek, Léna tapsol, mutogatnak a könyvekben állatokat, Léna néha mondja, hogy gágá, meg beee, egy csomó mondókát felismernek és már előre vigyorognak, egészen megokosodtak, na.

Ezenkívül az ízlésükre is nagyon büszke vagyok: legújabb kedvencük a halas-fokhagymás avokádókrém, de nemrég lelkesen betolták az enchiladát is...még régebben próbálkoztam a spenótos quiche-sel, ami isteni finom, de akkor még nem voltak ínyencek, borzadva kapirgálták a tálkájukban, most viszont már nagyon merészek a kajával...talán meg kéne próbálni újból.

Egyébként meg iszonyú hülyeségnek tartom, amit folyton hangoztatnak mindenféle gyerekorvosok, meg táplálkozási szakemberek, hogyaszongya most kell megalapoznunk gyermekeink helyes táplálkozását, na persze...szerintem én 30 éves korom előtt nem voltam hajlandó pl brokkolit enni és nem rémlik, hogy kamaszként bármilyen zöldséget megettem volna, aztán most meg már egész sok kedvenc zöldséges ételem van...úgyhogy szerintem nem kell aggódni, ha egy gyerek most válogatós; majd később megjön az esze, meg a kísérletező kedve...

bday

Más nők egy gyémánt nyakéknek örülnek annyira, mint én ennek a könyvnek...

Hú, emlékszem, tavaly a születésnapom alkalmából átaludtak egy hajnali etetést, isteni volt.

Idén tíz után keltek és ébredés után ügyesen megkenték a vajas kenyereiket...na jó, igazából nem, de nem bánnám ha már itt tartanánk.

obsessed

Azon gondolkodtam tegnap, hogy vajon a házasságfób/kapcsolatfób/gyerekfób/nőfób férfiak húsz-harminc év múlva is vadul veregetik majd a saját vállukat és a tükörbe nézve minden reggel imigyen ujjonganak majd igen, éljen, megcsináltam: tökéletesen egyedül vagyok...

recognishun

Minden problémámmal együtt szerencsésebbnek érzem magam Kate Middletonnál.

"...kisült-e már..."

Tudom, hogy manapság illik utálni a karácsonyt, nos, én vagyok a(z üdítő) kivétel: én nagyon szeretem és pont annyira várom mindig, mint gyerekkoromban. Az ajándékok most már nem érdekelnek, de a hangulat, na az nálunk mindig isteni jó (volt) ilyenkor.

Mondjuk itt a 25 fokban van valami nagyon szürreális a karácsonyfában, meg a havas-szánkós dekorációban, de akkor is...Különben meg vasárnap lesz a születésnapom, mindenfelé kirándulni akartam volna, de szobafogságban vagyunk, fertőzünk, úgyhogy nem lesz kirándulás, csak itthon köhögés. Klassz.

bizonytalan üzemmód

Hajnalban felébredtem és nem tudtam visszaaludni, mert azon gondolkodtam, hogy ha elválunk, akkor majd öregen nem tudok miből élni, mert nem lesz nyugdíjam.

Jézusom, de nem válunk el, én téged szeretlek és veled akarok élni.

ahogy a dolgok vannak

Olyan nagyon nyűgösek és csüngenek egész nap, valaki jöjjön már és vegyen ki egy gyereket a kezemből/ölemből, fejtse le a nyakamról/hátamról, főleg, hogy nekem is fáj a torkom, dögrováson vagyunk mind, jaj.

Tegnap a gyerekorvos egy nőről mesélt nekünk, aki pont úgy a 35. héten szült ikreket mint én, de teljesen egyedül van, mert a pasija, amint megtudta, hogy ikrei lesznek, lelépett szépen gyorsan (bár nekem kétségeim vannak, hogy az ikrek miatt: aki ilyenkor elmenekül, az nyilván egy gyerekkel is ugyanezt tette volna). Annyira azért nem csodálkozom ezen...na jó, szóval komolyan: szerintem lehetetlen egyedül ikrezni, vagy ha lehetséges is, hát pokoli, én nem csinálnám, sőt, én egy gyereket se vállalnék egyedül.

Az eleje például szinte teljesen kivitelezhetetlen, mert még így, hogy ketten voltunk, így is két órákat aludtam hónapokig, később meg annyira szomorú lehet egyedül gyerekezni - mert hiába, hogy Marci általában nincs itthon késő estig, már az is sokat jelent, ha megjön és filmet nézünk, vagy beszélgetünk, vagy akármi mást csinálunk (na jó, mondjuk Marci általában hajnalig dolgozik itthon is, szóval ritkaság a felhőtlen filmnézés); meg persze nagyon jó róluk is beszélgetni, meg nevetni a kis idétlenségeiken és aztán azért a legjobb látni őket együtt, meg hallgatni, ahogy Marci Lénát drágaságomnak szólítja, Marcikával meg férfiasan labdázik.

(s)iker vol.93287174

Sokszor annyira idegesít ez a nagy hype az ikrek körül, hogy arra gondoltam, ezentúl én az egygyerekeseknek kezdek majd sápítozni, hogyaszongya nahát, csak egy?! még ilyet! én nem is tudom mit csinálnék egy gyerekkel (egyszer egy néni szóról-szóra ezt mondta nekem a boltban, csak persze két gyerekkel)...single trouble, single duty, oh, you don't have your hands full (ezek a sápítozások csak angolul értelmesek), stbstb.

nyavalyás

Úgy tűnik itt az első komoly betegség: középfülgyulladásuk meg valami légúti nyavalyájuk van, lázasak, köhögnek, tüsszögnek, rikoltanak, taknyuk-nyáluk egybe, rémes, jaj; ráadásul Marcika lábát reggelre megcsípte valami - a doki szerint pók, be van dagadva, kapott rá antibiotikumot szegény.

Tegnap délután már megint csak egy gyereket akartam hirtelen: akkor még Marcika nem tűnt betegnek, Léna viszont megállás nélkül üvöltött vagy egy órán át (az orvos szerint fájt a füle) és felvettem, hogy vigasztaljam, de ekkor már Marcikának is görbült le a szája - mostanában elkezdtek féltékenykedni egymásra -, őt is dajkálni kellett, miért nincs két fejem és négy kezem és két szívem...?

Az viszont, hogy még ilyenkor is csodálatosan jól alszanak, na az lenyűgöző.

Egyébként már megint 25 fok van, el is vagyunk kényeztetve rendesen: én 10 fokban már majd elpusztulok úgy fázom...

"Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsuzás!"

Azt olvastam egy blogban, hogy sokan meglepődnek, mennyire szenvtelenül tudok beszélni apa haláláról.

Igen, lehet, hogy sokan meglepődnek, én mégis úgy tartom pontosabbnak ezt a gondolatot, hogy sokszor meglepődöm, mennyire szenvtelenül tudok beszélni apa haláláról; mert szerintem az ember elsősorban magán döbben meg, amikor szép sorban meghalnak a szülei és ő nem roppan össze, nem pusztul bele, nem lesz súlyosan depressziós, hanem él tovább úgy, ahogy addig.

helyzetjelentés

Szerintem tuti, hogy egy háziasszony találta ki azt, hogy több életünk van: olyan végtelenül kiábrándító arra gondolni, hogy főzünk, mosunk, takarítunk, gyereket terelünk, aztán huss, meghalunk.

Jaja, pocsék napom volt, ne is kérdezzétek. De nem mesélem el, mert nemcsak pocsék volt, de közhelyesen unalmas is.

"Semmi, Róbert Gida. Szóra sem érdemes. Nem fontos."

Megnézegettem az állatkák egy hónapos fotóit és borzadva konstatáltam, hogy mennyire csúnyák voltak - Marci szerint mindketten úgy néztek ki, mint Szörényi Levente -: nem volt semmi zsír a testükön, mert valahogy még pont abban az időszakban születtek, amikor már nem volt idejük hízni, ha később jönnek, akkor gondolom hurkásabbak lettek volna.

Mondjuk szerintem a nem koraszülöttek se túl szépek, én például pont úgy néztem ki, mint a nagymamám 82 éves korában. De nem hibáztatom szegény újszülötteket: biztos fájdalmas és kellemetlen megszületni, plusz sok-sok hónapnyi vízben ázás után az ember kevéssé lehet csinos, úgy érzem...

Egyébként most azért nosztalgiáztam, mert már a sokadik magyar újszülött képeit látom és olyan érdekes megfigyelni a különbségeket például a kiságyat illetően: mivel Amerikában rettegnek a fulladástól meg a bölcsőhaláltól (naná, itt mindentől rettegnek és ráadásul Amerikában állítólag nagyon gyakori a bölcsőhalál, mondjuk gonosz énem azt suttogja, hogy azért, mert az összes gyerekgyilkos anya a bölcsőhalált teszi felelőssé miután párnával megfojtotta a csecsemőjét), úgyhogy semmit nem szabad az ágyba tenni, a gyerekekre nem szabad takarót rakni, nem szabad a járóka köré tekerni semmilyen textilt (fogalmam sincs hogy van ez magyarul, angolul bumper), szóval nagyjából csak a gyerek lehet a járókában nagyon szorosan bepólyázva - na igen és a pólyázás, az sincs otthon, pedig az mondjuk tényleg jó, eleinte nagyon megnyugtatja őket.

Btw mindentől rettegés: Marcival azon röhögtünk a múltkor, hogy az amerikaiak minden átlagostól való eltérést betegségnek hisznek - így aztán míg a gyerekorvosra vártunk, Marcinál BND-t, azaz Big Nose Disordert diagnosztizáltunk.

"...benne gyerek, kicsi, kerek"

Franc tudja, miért van az, hogy rosszul esik, ha a Facebookon olvasgatom a gyerekellenes megjegyzéseket...tényleg nem tudom miért, mert én pont ugyanígy gondoltam annak idején, megértőnek kéne lennem.

Nem, nem igaz, valójában pontosan tudom miért sértő ilyesmit olvasni, hogyne tudnám: mert ilyenkor úgy érzem, hogy az én élethelyzetemen gúnyolódnak (ami egyébként valamennyire így is van nyilván) és hát az ember hiú és nehezen viseli, ha kigúnyolják; boldog lennék, ha már minden leperegne rólam.

És igen, bizony, én is nagyon csúnyákat gondoltam a gyerekekről annak idején, azt gondoltam, hogy a gyerek csak nyűg lehet, hogy a gyerek teher, hogy a gyerek akadályoz, hogy a gyerek buta, hogy a gyerekkel csak a baj van, hogy a gyerek ezért aztán fölösleges; azt már mondtam szerintem, hogy aki ezeket tudta rólam, az nyilván a teherbeesésem óta betegre röhögi magát azon, hogy éppen nekem születtek ikreim (a nagyon ezoterikusok meg biztos most azt mondják, hogy ez nem lehet véletlen).

És sokszor azt gondolom, hogy aki ennyire rosszul van a gyerek gondolatától is, az valószínűleg soha nem is látott közelről gyereket két másodpercnél tovább - velem legalábbis ez volt a helyzet.

Most meg, hogy itt van a két nagyon aranyos gyerekem 24/7, hát azt kell mondjam, hogy bizony valami kimarad az életéből annak, aki sosem él együtt kisgyerekkel.

Nem, soha nem gondoltam, hogy egyszer majd ez lesz a véleményem és lehet ezen gúnyolódni, lehet ezzel vitázni és lehet ezt máshogy gondolni (én mondjuk szerintem sosem fogom cikizni az egyedülálló gyermekteleneket, mert megértem és nagyjából tudom, hogy ez milyen és az ember miért választja) és igen, a gyerek sokszor tényleg teher és nyűg és akadályoz és sok baj van vele és nem, nem gondolom, hogy ezek egyáltalán nem igazak, mert bizony, egy csomószor valóban iszonyú nehéz ez az egész (és az élet gyerek nélkül is iszonyú nehéz (volt) nem egyszer, de megingathatatlanul azt gondoltam mindig is, hogy élni jó) és olyankor mindig el akarok költözni Kamcsatkára, hogy sose találjanak meg többet, de be kell vallanom, hogy mindezek ellenére most már tudom, hogy a gyerek egyáltalán nem fölösleges.

Mert a gyerek vicces, a gyerek sok mindenre megtanítja az embert, a gyerek megfiatalít, a gyerek megható, a gyerek érdekes, a gyerek őszinte, a gyerek ragaszkodó, a gyereket az ember őszintén, csak önmagáért szereti, a gyerek nagyon impulzív és türelmet követel (türelmet tanulni pedig nagyszerű dolog), a gyerek mozgékony és ezáltal megmozgat, a gyereket tanítani kell és ezzel tanítjuk saját magunkat is és nem is tudom, igen...hiába csűröm-csavarom és hiába próbálok cinikusan felülkerekedni a (titokban már végiggondolt) konklúziómon, csak az jön ki az egészből, hogy a gyerek..a gyerek fejleszti (és ezáltal jobbá teszi) az embert ésés...igen.

A gyerek egyszerűen csak...boldoggá tesz.

(s)iker vol.93287174

Iszonyú vicces volt Marcika feje, mikor a játszóházban az volt a feladat, hogy a szülők körbehuzigálják a gyerekeket egy nagy színes ejtőernyőn.

Egy adott ponton szomorkásan elmosolyodott és az volt az arcára írva, hogy hát, ha szerintetek ez jó, ám legyen...

"tanultam én is, hogy kicsi. de mindig élen járt a sportban"vol.97420965

Vicces volt tegnap a gyilkosos sorozatomban a tettes leírása: valószínűleg gyalogosan közlekedik és feltehetően csak nagyon keveset, vagy egyáltalán nem beszél angolul - azaz kelet-európai.

Én tudom, hogy mi, szegény magyarok szeretnénk azt hinni, hogy számítunk a világban - mit számítunk, jobbak vagyunk mindenki másnál! -, hogy különlegesek vagyunk, hogy egyedi a nyelvünk, a hozzáállásunk (az mondjuk elég egyedien negatív, az tény), a sikereink(?), de az az igazság, hogy a világ szimplán csak ilyen kis egyszerű, fura lényeknek lát bennünket, akik nem használják a technika (nem is annyira) új vívmányait és nem beszélik azt a nyelvet, amit nagyjából mindenki más igen...

"I don't wanna live in America no more"

A legújabb borzalom itt, hogy egy georgiai hét éves kislányt elraboltak, megerőszakoltak, órákon át kínoztak, majd miután meghalt, a kukába dobták - és az a baj, hogy az ilyen rémes esetek nem elszigeteltek, minden napra jut belőlük néhány. Be is vagyok szarva mindig, mikor a babákat egyesével hozom fel a babkocsiból (máshogy képtelenség, próbáltam már egyszerre felhozni őket, Lénát majdnem elejtettem, ijesztő volt) és valamelyiküket pár pillanatra egyedül kell hagynom.

Nem tudom mi baj van az amerikaiakkal, lehet, hogy semmi különös és simán lehet, hogy csak azért van itt ezekből ennyi, mert ez egy óriási ország, de abban pl biztos vagyok, hogy Triesztben még sosem öltek meg senkit, ott a nyugdíjasok vidáman kártyáznak a tengerparton, meg menetelnek a konditeremben a futópadon, talán mégis jobb volna ott élni, hümm.

kieg. az előzőhöz

...és a gyógyszertárban lehet cigit kapni.

PS.:...meg sört is.

"America Is Officially the Fattest Developed Country in the World" vol.9653287015

A gyerekorvos azt állította, hogy a gyerekorvosi kamara (vagy mittomén mi ez) legújabb rendelkezése az, hogy ne magas, hanem alacsony zsírtartalmú tejet adjunk a gyerekeknek - eddig azt állították, hogy az agyfejlődéshez szükség van a tejben található zsírra, de úgy látszik, ez már nem számít -, mondván, hogy az elhízás ilyen fiatalon kezdődik.

Na most tehát azért érezzük, hogy az amerikaiak mekkora barmok, ugye? A gyerek táplálkozásáról szóló hírlevélben nekem arról írnak, hogy hogyan tegyem egészségesebbé a pizzát, a sütit meg a sült krumplit és akkor hát persze, hogy az elhízásról a tej tehet.

Mellesleg mókás, hogy ugyanez a gyerekorvos, mikor elkezdtünk joghurtot adni a babáknak, azt tanácsolta, hogy a joghurtot édesítsük lekvárral (dehogy édesítem lekvárral, természetesen gyümölcsöt teszek bele) - aha, hát persze, összefoglalnám akkor: tehát lekvárral édesítünk, pizzát eszünk, de a tej, az legyen zsírszegény...nevetséges.

Esetleg gyerekorvost kéne váltani.

olvass is, meg ne is

Továbbra is a blogoddal ébredek, nagyon jó olvasni amiket írsz. Ritka ilyen őszinte gondolatokat olvasni. Annyira egyetértek veled mindenben, amit a babákról írsz, meg a párkapcsolatról. Irtó nehéz a helyzeted, de olyan jól kezeled. Kevesen csinálnák utánad, hogy egyedül két gyerekkel egy idegen országban otthon vannak egész nap. Legyél nagyon büszke magadra, minden elismerésem a tied, csak így tovább!

Továbbra is lelkes olvasód vagyok! Még mindig imádom az őszinte, nem nyáladzó, de nagy szeretettel írt beszámolókat, gondolatokat. Nagyon jó anya vagy! Bevallod a nehézségeket, a "nemszeretem" dolgokat és minden apró örömöt, nagy aggódást.

Ezt a két levelet szinte egyszerre kaptam, nagyon meghatódtam, köszönöm (remélem nem baj, hogy idéztem belőlük). Azért örülök, hogy a sértődésen kívül mást is képes vagyok generálni. Különben azon is mindig meghatódom, mikor a statisztikában látom, hogy valaki rákeresett a blogra.

Igazából a pozitív visszajelzések annyira már nem is a hiúságom miatt érdekelnek (persze nyilván az is benne van, ezt nem tagadom azért), hanem mert mostanában a blogom a legfőbb kapcsolatom a világgal. Erre persze nyilván jön az adekvát válasz, hogyaszongya jaj, de beteg, de franc tudja.

Amióta blogot írok, sokkal egészségesebbnek érzem a lelkem, ráadásul én az a típus vagyok, akinek nincs szüksége nagy beszélgetésekre (igen, a klasszikus magányos farkas), aki szeret egyedül lenni, olvasni, filmet nézni, gondolkodni és mindezekről írni.

Régen a kommentekkel együtt más érzéseim voltak a bloggal kapcsolatban, akkor az egész egy nagy ring volt, folyton jöttek az emberek beszólogatni (biztos voltak néha kedves kommentek is, de nekem az maradt meg a négy év komment terméséből, hogy folyton védekeznem meg magyarázkodnom kellett) jobb nélkülük, éppen azért, mert nem párbeszédet, meg kérdéseket és akadékoskodást akarok, hanem egy helyet, ahol írhatok - közönség nélkül, de mégis közönséggel.

Persze mondhatnátok, hogy írjak egy füzetbe, de mindenki tudja, hogy hiába a kevés vagy nulla visszajelzés, az ember egyszerűen már attól inspirált az írásra és a gondolkodásra, hogy tudja, hogy mások is olvassák; ebből viszont nagyjából az következik, hogy valamennyire nyilván mégis szükségem van társaságra/hallgatóságra, még ha ilyen láthatatlan is az a társaság, mint ennek a blognak az olvasói.

És hát az egyedüllét már amúgy sem megoldható, mert van nekem két kis állatkám (a macska ilyen szempontból nem számít, mert boldogan alszik egész nap) meg egy gyerekem (őőő ez a Marci) és az állatkák egyre inkább valódi személyiségekké válnak majd és vidáman mondogatják a békára, hogy baba, kizökkentve engem az elmélyült, magányos gondolkodásból.

PS.: ja, én is pont akartam írni, hogy szuperanya vagy szerintem, de látom megelőztek a többiek

(s)iker vol.93287173

Tegnap kaptak oltást az állatkák, meg vért is vettek tőlük, így volt alkalmam megfigyelni más szülők viselkedését és bevallom, nagyon büszke vagyok magunkra.

Míg vártunk a vérvételre, egy horror gonosz anyuka (HGA) rángatott mellettünk egy szerencsétlen, nyivákoló, úgy mondjuk 15 hónapos kisfiút.

HGA egyszer sem nézett a gyerekre, nem szólt hozzá és amikor az már nagyon üvöltött, akkor vagy a nővére (négy éves forma kislány, akihez szintén nem szólt az anyja egy büdös szót sem), vagy ő maga egy nyalókát dugott a szájába (bevallom, ezen a ponton teljesen felháborodtam).

Ezzel szemben én banánnal etettem és vízzel itattam őket, énekeltem meg mondókát mondogattam nekik, mikor épp hisztériás rohamot kaptak (egész könnyen meg lehet őket nyugtatni), Marcikával kukucsoztam (ez a mániája), Lénának mindent részletesen leírtam, amire mutogatott (ez meg az ő mániája)*.

Eddig aggódtam, hogy nem vagyok elég jó anya, de tegnap kicsit megnyugodtam; az biztos, hogy nem vagyok tökéletes, de azér na...

Egyébként meg egyre jobb vagyok a párhuzamos gyerekszórakoztatásban: már tudok egyszerre kukucsozni, kockát elfogadni és visszaadni, énekelni és Lénával mesekönyvet nézegetni, menő, nem?

*ne aggódjatok, nem gondolom, hogy ettől különleges vagyok, nagyon sokan nyilván pont ugyanígy csinálják

"brummom, brummom tizenhárom"

Mostanában új aggodalmat fejlesztettem ki.

Jaj, ne.

De, de, képzeld, mikor látom a volt osztálytársaim képeit a wiwen, akkor azon szoktam nyafogni magamban, hogy jó, jó, most már van gyerekem, na de a többieknek már legalább tíz éves, van akié érettségizik...

Jézusom, kit érdekel?!

Hú, teljesen megdöbbentem, az előbb láttam egy volt osztálytársam képét a kamasz lányával, a csaj annak idején nagyon kicsi, nagyon sovány és nagyon halk szavú volt, most meg egy ilyen gyöngysoros, kifestett, szőkített, kosztümös asszony, hát, nemtom, gyerek ide vagy oda, én szerintem a büdös életben nem fogok gyöngysort hordani, meg látványosan asszonyosodni - trapéznadrágban és batikolt pólóban is felneveltek már gyerekeket, ugye?

parole, parole

Gyorsan írok, mert nem érek rá, de muszáj dokumentálni, hogy megvan az első szó: baba. Igaz, hogy Léna ezzel a békát jelöli, de sebaj, díjazzuk az erőfeszítést, mert nagyon szépen, tisztán ejti és valami iszonyú édes hangja van. És asszem Marcika is tud már egy értelmes szót, bár egyelőre nagyon elmosódva, részeg hanglejtéssel mondogatja. Nagyon pozitív a kisfiú, mert ez a szó az igen...

"csika csika csika lú, ne légy Molly szomorú"

Hajnalban már megint arra ébredtem, hogy olyan érzésem van, mintha kitépték volna a szívemet a mellkasomból: már megint a szülőkre gondoltam, a lakásra, a közös életünkre, a nyaralásokra, a karácsonyra, a nevetésekre, egyszóval mindenre, aminek örökre vége van.

Kedves tévénéző gyerekek!

Tudom, sokan utáltok, mert babablogot csináltam ebből az amúgy hát izé, na...azelőtt másmilyen blogból, de hát ez van, ez történik mostanában, bár tény, hogy én sem vagyok igazán babablog barát, mert hát na...a babák azért eléggé egyformán fejlődnek, nagyon hasonló dolgokat csinálnak és a tevékenységeiket ragozni háttőőő...annyira nem izgalmas, kivéve, ha valaki izgalmasan tud írni róluk, na persze.

Ez persze kiterjeszthető úgy általában a blogokra: az emberek eléggé hasonlóan cselekszenek, éreznek, gondolkodnak (tudom, tudom, mindenki rettentően különbözik, de ha mélyen magunkba nézünk, hát annyira azért nem is; ezt persze csak nagyon kevesen szeretik elismerni), úgyhogy blogot írni a tevékenységeikről tiszta időpocsékolás, kivéve, ha valaki izgalmasan tud írni az amúgy átlagos napjairól (a felnőttek azért kicsit jobban különböznek egymástól az élettörténetüket tekintve mint a babák, úgyhogy tény, hogy nem átlagos életű bloggerek nem átlagos sztorijait is olvasgathatjuk)

Most már biztos egy csomóan megsértődtek a fenti állításokon (kezdem megszokni, hogy mindenki mindenen megsértődik), úgyhogy akkor tehát folytatnám a babablogomat: ma a gyerekeim végleg emberré váltak (dobpergés): fokhagymás avokádókrémet vacsoráztak.

Ez azért nagy dolog, mert csak rettegve, fokozatosan vezettem be ezt a csodás ételt az életükbe (főleg a fokhagyma erős íze miatt féltem): sokáig csak avokádót kaptak, aztán banános avokádót, aztán tojásos avokádót, aztán ma elérkezettnek láttam az időt, hogy tojásos-tejszínes-fokhagymás avokádót szolgáljak fel nekik vacsorára. Befalták, majd Léna, az úrinő, fokhagyma szagúakat böfögött. Én drága kislányom.

(s)iker vol.93287172

Kicsit elkiabáltam én azt, hogy nincs saját nyelvük: tegnap álltak egymással szemben és halandzsázva ordítoztak - határozottan beszélgetésnek tűnt...

ahogy a dolgok vannak

Én tudom, hogy a tények hangoztatása egyeseket sérthet, bosszanthat, illetve felháboríthat, ilyen például a houstoni 27 fok november végén (ne aggódjatok, most csak 12 fok van), meg az a tény, hogy a gyerekeim most, délelőtt 10.22-kor még mindig alszanak (igen, tegnap este 9 óta) - énnemtom mivel érdemeltük ki, hogy ennyire mázlisták vagyunk: két gyerek, akinek jön a foga, két gyerek, aki éppen náthás és két gyerek, aki mindezek ellenére alszik mint a bunda, wow. Pedig az első négy hónapban még vízszintesben sem voltak hajlandóak tartózkodni, nemhogy aludtak volna...

A kajálás, na az kicsit bonyolultabb mostanában: Marcika kitalálta, hogy vacsorára csak bolti babakaját eszik és mély undorral, rikoltva elfordítja a fejét, ha valami sk főzelékkel kínálgatom - eleinte megsértődtem, most már legyintek: mindegy, csak egyen. És eszik is, lelkesen, reggelire-ebédre azt, amit én csinálok, vacsorára meg az undorító bio boltit (tényleg undorító, sokkal jobb az enyém, nem értem én ezt a Marcikát).

Pár napja mondtam Marcinak, hogy milyen furcsa, hogy nem szoktam a babákkal álmodni; a még furcsább ezután következett: azóta folyton ők szerepelnek az álmaimban.

Mielőtt elalszom viszont, mindig az apámra gondolok, egész pontosan arra, hogy milyen lehet kiugrani az ablakon. Hogy milyen pózban, milyen testtartásban teszel ilyet. Tudom, semmi értelme ezen gondolkodni, de nem tudok mit tenni: ha lehunyom a szemem, egyből látom az erkélyünket és elképzelem az apámat, ahogy ugrik...nyilván valahogy így próbálom megérteni, meg feldolgozni ezt az egészet, csak az a baj, hogy úgy érzem, ez feldolgozhatatlan, egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele.

(s)iker vol.93287172

Méghogy a gyerekek két éves korukig nem játszanak egymással! Na jó, nem tudom, lehet, hogy ez csak valami ikres-ügy, de ők igenis szoktak játszani egymással. Tegnap meglestem őket: hangosan nevetve kukucsoztak.

És egyébként meg végre hideg van, csodás.

idegesítő Carrie Bradshaw elmélkedés

Valamelyik nap, mikor aludtak az állatkák, megint néztem egy kis Szex és New Yorkot és bár nem elemzendő darabról van szó, én mégis elemeztem egy kicsit és érdekes felfedezést tettem: a négy nőből kettő* évekig ugyanazokkal a fickókkal vergődik, kezdi újra, csak barátkozik, szakítanak, egymásra találnak, szakítanak, egymásra találnak és ez megy vég nélkül...és igen, ez van tényleg a legtöbb ismerősömmel is: egy csomó ember él majdnem-kapcsolatban - és persze én is ezt csináltam sokakkal, sok éven át.

Mintha az emberek elfelejtettek volna szakítani, mintha nem tudnák hogy kell ezt csinálni - a könnyes búcsú mindig csak majdnem-búcsú (de könnyes, mert a majdnem-szenvedélyt könnyekkel lehet a legjobban eljátszani), az utolsó telefonbeszélgetést követi még hatszázhuszonöt búcsúszex és pár közös "baráti" év...de miért?

Az anyám korában az emberek még el merték engedni egymást, ma már nem. Tényleg ilyen nehéz akár csak barátot is találni, hogy ha találunk valakit akivel (viszonylag) jól érezzük magunkat, akit így vagy úgy (barátként vagy szexpartnerként vagy szerelmesünkként) nagyon szeretünk, azt bármi áron magunk mellett kell tartanunk? Igen, valószínűleg.

Egyszer azt olvastam valahol, hogy aki az egyetemen (vagy akármilyen iskolában, közösségben) nem találja meg a párját, annak később már nagyon nehéz dolga lesz - és tényleg.

Mert hiába van iwiw, facebook és lovebox, ezek úgy látom inkább csak az ismerkedési-kapcsolati zűrzavart fokozzák, inkább csak a majdnem-kapcsolatok kialakítását könnyítik meg, de valamiért szinte soha nem teremtenek tiszta helyzetet.

Tiszta helyzet alatt értem mondjuk a miénket (az nagyon tiszta volt, nem is értem, hogy lehetséges, hogy nekem megadatott egy ilyen): megismerkedtünk, egymásba szerettünk, együtt élünk, összeházasodtunk, gyereket csináltunk, vidámkodunk, hej.

Vagy a tiszta helyzetek valamiért már egyre ritkábbak? Manapság már nem szeretjük eléggé egymást ehhez? Manapság már annyi alkalom és lehetőség van majdnem-kapcsolatra - ami sok szempontból kényelmesebb a tiszta helyzetnél -, hogy azzal mindig megelégszünk? Vagy ha nem is elégszünk meg, de elfogadjuk, mert nincs jobb?

*egyébként ez még egész jó arány, a valóságban inkább négyből négy nő csinálja ezt

lakásos

És emlékszel, Triesztben, a második lakásban már nem is fértél be a zuhanyozóba? Vagy ha be is fértél, folyton összehánytad...

Hát igen, a szép emlékek - elképesztő, hogy 2010-et gyakorlatilag végighánytam...

De a lényeg: már többször megbeszéltük, hogy nem szeretjük ezt a lakást. Gyönyörű és nagy, de mi nem szeretjük. És egyébként is, mi nem itt szeretnénk lakni, hanem a liberális-buzi negyedben, tudjátok, már mondtam, de úgy tűnik mindenki ott szeretne lakni, drága is, meg nehéz is bármi jót találni, de akkor is, igenis, mi ott akarunk lakni és kész.

Úgyhogy mit csinálunk tavasszal? Na mit? Hát persze, hogy költözünk...

munkát, kenyeret

A CIA még szerbhorvát fordítót és tolmácsot is keres, de magyart, nos, azt nem. Lassan be kéne látnunk, hogy nem vagyunk különösebben jelentős nép, Puskás ide vagy oda...

És igen, azt hiszem mondhatjuk, hogy munkát keresek. Munkavállalási engedély, meg bölcsi, na az még nincs (és gondolom nem is lesz, csak ábrándozom, tájékozódom...igen, például az FBI és CIA weboldalán.)

helyzetjelentés

Egyébként meg Marci szépen megöregedett vasárnap - öt évvel fiatalabb nálam, viszont az egyik ismerősünk egy évvel idősebbnek nézte, yessss - , meg is ünnepeltük, volt ajándék, Sacher-torta és mexikói étterem Marci újdonsült barátaival, a babák pedig addig itthon játszottak a szitterrel, akit változatlanul nagyon szeretek, megbízható és cuki, ráadásul szerinte a babák nagyon okosak (!!!), Léna különösen, el is nevezte Miss Smartynak - tény, hogy kezdettől hihetetlen okos szeme van.

Marcika borzalmasan taknyos és ömlik a nyála, meg nyűgös mert jön a foga, viszont ennek ellenére alszik rendületlenül nappal, éjjel; hiába, no, isteni jó fejek a gyerekeim.

Molly pökhendi és irigy, azaz roppant szimpatikus

Szombaton a játszóházban a szülők, akiknek épp egy éves lett a gyereke, megtapsolták egymást és ujjongtak, hogyaszongya we made it és akkor én már megint nem bírtam a pökhendi gondolataimmal - igen? megcsináltátok? húha, de nehéz lehetett, tényleg, jaj, szegények, egy gyereket ketten ugráltok körbe... -, de mielőtt nagyon utálni kezdenétek, gyorsan bevallom, hogy a pökhendiségem sokszor irigységből fakad (nem mintha ez olyan szimpatikus volna), merhogy elnézegettem a szülőket, akik vadul terelgették gyermeküket, az egyik fotózott, a másik meg húzta-vonta a kölköt át a kis színes alagúton, nekünk meg ugye mindkettőnknek van egy-egy gyerek, akit terelget, senki nem fotózik és csak arra az egyre tudunk figyelni, úgyhogy sajnos el is mulasztottam pár izgalmas fel- és lemászást.

Thanksgiving

Szerintem az amerikaiak azért találták ki a Hálaadást, hogy legyen nekik plusz egy karácsonyuk, mindegy, megtartottuk, csináltam pulykát, undormány édes krumplit marshmallow-val (én rosszul vagyok tőle), meg az anyám karácsonyi sütijét és volt vendégünk is, az első hivatalos vendég itt minálunk és boroztunk és gyertyát is gyújtottunk, vasárnap Marci születésnapja lesz, aztán három hét múlva az én születésnapom, aztán karácsony, aztán szilveszter, ünnepelünk mosmár ezentúl mindig, na.

"I really fell in love with them but at the same time I felt anger and resentment at having this double burden"

I couldn't help feeling sometimes as I stood knee-deep in diapers and bottles - why did this happen to me?*

Elég nevetséges, de nekem szerintem most kezdett el ketyegni a biológiai órám - már megint akarok még egy gyereket.

Valószínűleg ez azért van, mert öregszem - a halálon is sokat gondolkozom mostanában, ez meg nyilván azért van, mert kihalt a fél családom - és félek, hogy később már nem lehet, illetve szerintem lehetne, ha akarnám (azt hiszem az a típus vagyok, akire csak rá kell nézni és terhes lesz), de rizikós.

Ettől függetlenül ma azért mindenkit elátkoztam, hogy ikreim születtek: ja, nem történt semmi különös, csak kitaláltam, hogy holnap csinálok Hálaadás napi vacsorát és vásárolni mentünk a böhöm nagy sportkocsival, amit újabban használunk és sehol nem fértünk át és folyton mindent leejtettem és a babák felváltva rágták le a lábukról a zoknit és nekem egy kosarat kellett csurig pakolnom, mert nem tudok egy babkocsit meg egy bevásárlókocsit is navigálni és a szembejövő anyukák az egy szem gyerekükkel mind üdvözült mosollyal tologatták a bevásárlókocsit (a gyereküket ugye simán beleültetik) és aztán jöttünk hazafelé és a kocsiktól sehol nem fértünk el, a rohadt sok vásárolt holmi lehúzta hátrafelé a kocsit és majdnem felborult, aztán fel kellett hozni ölben az egyik gyereket, aztán a másikat, aztán a vásárolt cuccokat, aztán le kellett lakatolni a babakocsit, aztán visszajönni és dühöngeni, elpusztulni - ja, nem, bocsánat, előbb etetni, fürdetni, öltöztetni, pelenkázni, utolsó tejet adni, ágyba dugni...na jó, bevallom, kicsit nevetgéltem is, mert Marcika úgy tűnik megtanult tapsolni meg integetni és lelkesen gyakorolta mindkettőt hazafelé, elviselhetetlenül aranyos, az az igazság.

*Elizabeth Friedrich and Cherry Rowland: The Parents' Guide to Raising Twins

(nem post

és hát igen, eljött az az idő, hogy mérlegelem, hogy ki olvas és ezek közül ki, min fog megsértődni és akkor inkább egy csomó dolgot titkosítok vagy meg sem írok.

atta bloggere.)

kieg. az előzőhöz

Biztos amikor annyit hánytam, akkor összeráztam az agyukat, azért nem tudnak semmit...

De olyan szépek azért...

Meg olyan okos szemük van...

Hátha még megjön az eszük...

már megint a beszédtéma

Szia, persze, nem tanítanom kell őket egyfolytában (bár azért az embert miért is ne taníthatnák a szülei? a játék is tanítja őket, te mondtad:)) és a blogban sokszor nyilván túlzok, túloztam most is: nem "tanítom" őket dolgokra egész nap, sokat játszunk, idétlenkedünk, hangokat utánzunk, bábozok nekik, puszilkodunk, énekelünk, mutogatjuk egymás orrát, száját, stb, tükör előtt állunk, kapcsolgatjuk a villanyt, nézegetjük a macskát, kinézünk az ablakon, sétálunk, hintázunk, vagy csak ülünk és kedvesen nézzük egymást, meg aztán állni tanulunk, kukucsozunk, szóval egész normálisnak tűnünk:)

az aggaszt eléggé, hogy úgy nagyjából egyáltalán nem értik, amit akarok tőlük és nem tudom, hogy ez normális-e - lassan tizennégy hónaposak, ilyenkorra már érteniük kéne ilyen "add ide" - "add oda" utasításokat, de ők csak nagy ritkán, nagy szenvedés árán értik meg, ha egyáltalán, ráadásul a kis tárgyaik neveit is sokszor eltévesztik (napjában nagyjából ezerszer mondom el nekik a dolgok nevét), összekeverik és fogalmam sincs, hogy ez az én hibám-e, vagy ők ennyire éretlenek, buták, betegek.

Jó, tehát sorra kapom a leveleket, hogy ne legyek már ennyire kattant, ne tanítsam a gyerekeimet, játsszak velük, nos, a válasz mindenkinek a fenti és nem hiszem, hogy kattant lennék - ezt nem sértetten mondtam, hanem semlegesen -, szerintem egy csomóan pont ennyit aggódnak, csak a) nem írnak blogot b) írnak blogot, de csak a rózsaszín dolgokról c) írnak blogot, de maguknak se vallják be, ha valami rosszat sejtenek a gyerekükkel kapcsolatban, úgyhogy nem írnak az aggodalmaikról...biztos van még lehetőség, de meguntam felsorolni őket. Ja és persze vannak még a nagyon szerencsés, halálosan nyugodtak, ezúton üdvözlöm őket.

Szóval a lényeg: nem, nem egy tábla előtt kell elképzelni engem, amint egész nap ostort csattogtatva okítom a gyerekeket, csak azért úgy gondolom, hogy minimális elvárás, hogy ha egy nap háromszázszor elmondtam, hogy az a kék maci, akkor Marcika ne a kibaszott barna majmot adja a kezembe a nap végén az add ide a kék macit felszólításra; vagy énnemtom, lehet, hogy én vagyok a hülye tényleg, majd ráér az a gyerek 30 évesen megkülönböztetni egymástól a kék macit és a barna majmot, igaz is. (morogva el)

visible darkness

Anyai ágon nagyjából mindenki rákban halt meg.

És apai ágon?

Apai ágon nem nagyon voltak rákosok.

Na, hát akkor talán azt örökölted.

Hát, nem olyan jó az...Ott vannak az öngyilkosok meg a depressziósok. Talán mégsem kellett volna szaporodnom, szegény babák, milyen géneket örököltek, rémes.

A depresszión, meg az ehhez kapcsolódó dolgokon gondolkodtam ma reggel.

Ezt biztos meséltem már, de ma valamiért hirtelen újra eszembe jutott: amikor 97-ben hazamentem Londonból, rémes depresszióba zuhantam és elmentem valami random pszichológushoz és próbáltam neki eldadogni a problémáimat, meg hogy olyan rosszul vagyok, hogy mingyár meghalok, erre elküldött azzal, hogy jaj, hát ez csak lila bölcsészköd.

Aztán az is eszembe jutott, hogy az apámat már sok évvel ezelőtt mániás-depressziósként diagnosztizálták és elment valami pszichológushoz (bezzeg, mikor nagyon kellett volna neki, akkor nem volt hajlandó), aki kerek-perec megmondta neki, hogy ő itt nem fogja magyarázgatni, hogy az élet szép, meg hogy az apámnak van esélye a boldogságra, hiszen ennek semmi értelme, az apám úgyis átlát a szitán...én pontosan nem tudom, hogy egy pszichológusnak mit és hogyan kéne csinálnia, de hogy ez a két példány biztosan nagyon alkalmatlan volt, az tuti.

Aztán volt nekem egy másik pszichológusom hosszabb ideig, ő rettenetes rombolást végzett, azt hiszem: még csak a terápia kezdetén jártunk, de én már az összes családtagomat utáltam - valami olyan módszert alkalmazott, amivel tételesen bebizonyította, hogy én zseniális és csodálatos vagyok, ámde a családom összes tagja szörnyeteg, akik mind csak ártottak nekem...

Persze lehetne ezt még ragozni, próbálkoztam többféle pszichológussal, de nincs nagyon kedvem belemenni, a lényeg inkább az, hogy tanuljanak már az emberek inkább asztalosnak, meg lakatosnak, francért lesz bárkiből pszichológus.

"tanultam én is, hogy kicsi. de mindig élen járt a sportban"

Én sokszor tényleg meglepődöm, hogy Magyarországon élnek még emberek.

Igen, tényleg pocsék eljönni, otthagyni az emlékeinket, a barátainkat, a családunkat és idegenben, gyökértelenként, egy idegen nyelvet beszélve, mindig idegenként élni, de ha jól értelmezem az otthonról jövő híreket, akkor otthon már egyszerűen szinte lehetetlen létezni.

túl késő

Egyébként meg azt is utálom ebben az árvaságban, hogy nincs kitől megkérdezni, hogy én meg a tesóm mit mikor csináltunk, mikor kezdtünk járni, beszélni, ilyenek. Túl sokat nem tudok erről - csak pár viccesebb sztorit -, mert azelőtt egy kicsit sem érdekeltek ezek a dolgok...

"csika csika csika lú, ne légy Molly szomorú"

Mikor elkezdek beparázni és elkeseredni és dühöngeni, hogy az én gyerekeim gyengeelméjűek - mert hiába mondom el háromszázszor, hogy tedd bele a könyvet a piros vödörbe, percekig csak tátott szájjal bambán merednek rám, majd végül elrohannak és diadalmasan odaadják a labdát -, olyankor gyorsan beleolvasok a legújabb kedvenc oldalamba és kicsit megnyugszom: twins are typically six to eight months behind the general population with first words.

Nem, most már nem igazán autizmus-parám van, inkább sima megkésett beszédre gyanakszom - ami a fenti idézet fényében úgy tűnik, normális -, de nem biztos ám, hogy az olyan jó, később, az iskolában ez rossz lehet nekik, nyilván nehéz behozni ilyen nagy lemaradást. Az meg szerintem tévedés, hogy az ikrek azért beszélnek később, mert saját nyelvük van, a túróst van saját nyelvük, semmilyen nyelvük sincs (ez különben is inkább az egypetéjűekre jellemző és rájuk is ritkán, ez inkább csak mítosz*), viszont boldogan elmesélném a kutatóknak, hogy szerintem a legnagyobb gond és hátráltató az ikrek beszédtanulásában a káosz és a zűrzavar: hogy az egyik gyereknek megnevezek valamilyen tárgyat és meg akarom mutatni, de addigra a másik már felkapja azt a bizonyos tárgyat és elrohan vele; hogy az egyik gyerektől kérek valamit, de mire odaadná, a másik már ki is kapja a kezéből és nyújtja felém - tehát a kommunikációs szituációk folyton összezavarodnak, nem csoda, ha végül nem kerül semmi a fejükbe...na mindegy, hát én igyekszem, sokszor azzal biztatom magam, hogy az egyenes EEG-görbéjű tanítványaim is tudtak magyarul (úgy ahogy), akkor hátha az én gyerekeim is megtanulnak majd.

Gondolkodtam azon is, hogy milyen lenne beszédterápiára járatni őket, de rájöttem, hogy tök simán tudom őket én is beszédterápiázni (meg aztán itt a nyelvi probléma már megint; az angol beszédterápia csak még jobban összezavarná őket; nekem egyébként gyanús, hogy kicsit a bébiszitter tehet a mostani bambaságról, mert megzavarta őket az angollal), nem hiszem, hogy egy beszédterapeuta annyival különlegesebb dolgokat csinál, mint egy szimpla nyelvtanár - nyilván megpróbálja a legtöbbet kicsikarni a beszédképtelenből; na, hát nekem ez a szakmám, elég sok módszerem van erre.

Úgyhogy tanítom őket egész nap, csak egy a baj: míg a tanítványoknál nagyjából hidegen hagyott, hogy négy éven át sem értik a do-t (volt ilyen, nem is egy) és mindig minden órán hatvanháromszor el kell magyaráznom, addig a gyerekeim egyszerűen halálra idegesítenek, mikor már kilencvenedjére mondom el ugyanazt és láthatóan még mindig nem értik (ez mondjuk azért is idegesít és aggaszt, mert eddig mintha jobb lett volna a beszédértésük) - szóval az érzelmi érintettség nem jó dolog, nyilván ezért nem is lehet rokont meg barátot tanítani, nekem legalábbis sose ment.

Egyébként meg beteg vagyok, elöntötte az agyamat a takony, nyomott vagyok, hörgök, megfulladok, jaj.

*saját nyelv helyett inkább a tekintetükkel meg az egész testükkel kommunikálnak egymással, azt nagyon érdekes megfigyelni, bár nem könnyű, mert ha észrevesznek, akkor rám rontanak és nyivákolnak, hogy vegyem fel őket.

Marcika különkiadás

Hihetetlen figura: tegnap este röhögőgörcsöt kapott, de sajnos csak a szolidabb vihogást sikerült megörökíteni...

nyelvelő

Amíg a kis tavunkban a kacsákat mutogattam a babáknak, addig egy párhuzamos síkon azon elmélkedtem, hogy nem lehetséges, hogy a ragozó anyanyelvű gyerekek később kezdenek beszélni a nyelv bonyolultsága miatt? Iszonyú hátrányban vannak szerintem, mert kapásból sokkal több (nyelvtani) információt kell befogadniuk, mint mondjuk egy angol anyanyelvű kisgyereknek.

Vizsgáljuk meg csak a kacsa szót, eszméletlen sok alakja van: kacsa, kacsát, kacsának, kacsák, kacsákat, kacsáknak, kacsákkal, kacsával, kacsához, stbstb, ellenben egy angol anyanyelvű gyereknek maximum a többes számot és a birtokost kell megtanulnia, plusz néha odabiggyeszteni valami elöljárószót - na de a nyavalyás duck, az mindig úgy marad, mindig ugyanúgy hangzik, ellenben a kacsát, az egy, a nyelvet nem beszélő számára simán egy másik szónak tűnhet, honnan tudná szegény, hogy köze van a kacsa szóhoz...? Tudom, tudom, kontextus, de akkor is...

Eh, már agyamra megy a párhuzamos nyelvóra, amit nyomatok nekik: Lénával könyvet kell nézegetni, képeket mutogatni, mesét olvasni, Marcika ellenben főleg mozogni szeret, meg odaadogatni nekem a kis kockáit, meg persze bepakolni, kipakolni, felmutatni nekem, ilyenek, vele ezekről kell beszélni - állati nehéz két teljesen különböző érdeklődésű gyereket magyarul tanítani, időnként úgy érzem, megőrülök, de az ikres könyvek egyértelműen azt tanácsolják, hogy ne egy csoportként szóljunk hozzájuk, mert arra úgysem figyelnek, hanem próbáljunk meg külön-külön beszélni mindkettőhöz. El nem tudom képzelni, hogy ezt hármasikrekkel hogy lehet megcsinálni, én már ezt is elég nehezen kivitelezhetőnek tartom.

Nem baj, ma a boltban superwoman-nek neveztek, na tessék, akkor szuperkedjek is, ugye.

dolgok

Fú, most belegondoltam, hogy ha csak egy gyerekünk lenne, akkor biztos lassan elkezdenénk megcsinálni a másikat, mert szerintem testvér kell az embernek, a testvérség intézménye nagyon jó, ha testvére van az embernek, akkor sosem lehet magányos, mindig van egy régi barátja, akihez fordulhat - tudom, tudom, vannak rossz testvérek is, de én azt el sem tudom képzelni, úgyhogy arról nem nyilatkozom.

Visszatérve a gyerekcsinálósdira: rémes lenne újrakezdeni a terhes hányást, az éjszakázást, az egész hercehurcát, jobb ez így, le van tudva - az ikres könyvemben egy csomó nő azt mondja, hogy a "le van tudva" kifejezésen halálra sértődnek, én nem, mit kell ezen megsértődni?

Jó, tudom, a legtöbb ember csak az alkalomra vár, hogy megsértődhessen valamin, azonkívül bizonyos dolgokat olyan szentségként kezelnek, amit nem lehet praktikus szemmel nézni...jaj, ugyan már. Bezzeg régen, mikor száz gyerek volt a családban - a gyerekek csak úgy voltak, a család természetes részeiként, nem ajnározták halálra őket; mennyivel természetesebb az a hozzáállás ehhez az egészhez.

Egyébként volt pár vicces megint: például Marcikát lánynak nézték, aszonták olyan pretty ez a két gyerek, olyan nagyon lányosan szép (Marcika annyira feltűnően férfias, nem is értem az ilyet), azt hitték, hogy két lány az ott a babakocsiban.

Aztán volt egy idióta fickó, aki a boltban odajött hozzánk, nagyon közel hajolt Lénához és úgy ordította az arcába, hogy ugyulibugyuli, mire Léna rémülten zokogni kezdett, a fickó meg még hangosabban üvöltötte, hogyaszongya engem szeretni szoktak a gyerekek...jézusmária.

Egyébként meg vettem nekik bábokat és ma reggel megrészegülve figyelték, ahogy a malac (én) az Egy kis malac című, méltán népszerű dalt énekli - hát feleim, gondoltátok volna ezt öt évvel ezelőtt?

Egyébként meg állati jót tesz nekem az az egy szabad délután: mióta van bébiszitterünk, már nem kapok idegrohamot mindentől, nem kezdek rikácsolni mindenen, magyarul nem vagyok már sárkány (igen, kezdtem nagyon durván idegroncs lenni), isteni.

hinta-palinta, cukros palacsinta

Mindig ideges leszek, mikor magyar babás tanácsadó blogokat olvasok.

Legutóbb a kaján idegesítettem fel magam: az egyik blog szerint nyugodtan adjunk a gyereknek sonkát, virslit, párizsit, meg akármilyen kenyeret - az amerikai blogok pedig nagyjából megtiltják, hogy ilyesmivel tömje az ember a gyereket (kivéve azok, amik a pizzát akarják kicsit egészségesebbé tenni, na az mondjuk mókás), asszem ezzel egyet is értek: szerintem ezeket nyilván senkinek se kéne enni, nemhogy szerencsétlen kölköknek; azon túl, hogy agyon vannak sózva, az égvilágon senki nem tudja pontosan, hogy mi van bennük, nem is értem, hogy írhatja le jó szívvel egy védőnő (valami ilyesmi nőci írta), hogy ez jó a gyereknek. Ezzel az erővel igyon kólát minden reggel...Mondjuk azért az is bosszant, hogy én próbálok mindent nagyon bio alapanyagokból magam csinálni nekik (még a kenyeret is), de az isten tudja azért, hogy mennyire lehet elhinni ezt a nagyon bio-dolgot.

Előbb-utóbb biztos eljön majd az az idő, amikor lesz organic organicja, meg még sokkal bióbb, a különböző márkák már most is biztosan versengenek a bióbb titulusért...Egyébként ez is egy érdekes kérdés, hogy annak, aki nem biót eszik, annak borítékolható valami rákféleség nemsokára, vagy azért kicsit a nem-bio, olcsóbb ételek is ehetők?

Most, hogy a gyerekek miatt sokat foglalkozom az evéssel, meg az ételek összetevőivel, kezdem megérteni a kattant (de amúgy nagyon jó fej) kollégámat, aki nagyjából semmit sem evett és mindenféle magokon meg bogyókon élt, mert rettegett a bolti kajáktól.

távirati

bridget-aka bébiszitter-szerint léna ma azt mondta, hogy pig.stop.bridget egyébként csodálatos ember.stop.amíg ezt néztük, addig nemcsak a babákat trenírozta angolul, hanem el is mosogatott.stop.

a szörnyek fölöttünk még mindig pakolnak.stop.nem örülök.stop.

ahogy a dolgok vannak

Amióta tudom, hogy kit kéne felhívni ahhoz, hogy Marcikát ingyen megvizsgálják autizmus ügyben, azóta még véletlenül se jut eszembe tárcsázni a számot - nem bízom senkiben és nem akarom, hogy esetleg valami olyan diagnózist rásüssenek, ami nyilvánvalóan hülyeség, viszont egy rakás pénzt le lehet gombolni a fejlesztésért.

Persze aki ezzel foglalkozik, meg hallja az aggodalmaimat és érintett, az mind azt mondja, hogy ne várjak, hanem mutassam meg szakembernek, már csak azért is, hogy megnyugodjak...hát nemtom.

Most már kicsit jobban mutogat egyébként, gondolom tényleg csak le van maradva, meg annyira nagyon szociális figura: voltunk szombaton zeneórán, Léna megint nagyon bamba meg félős volt, szerintem ő állati zárkózott kislány lesz, de Marcika...hihetetlen figura, mindenki rajta nevetett. Végig mászkált, vigyorgott, barátkozott gyerekekkel, felnőttekkel, állati lelkes mindentől, nagyon eleven.

Egyébként meg örülnék, ha nem kéne egyfolytában az anyámról álmodnom - a legutóbbi álmomban megoperálták és jól volt, míg az apám viszont meghalt és az anyámnak ottmaradt a dilemma, hogy mit csináljon a lakással. Nagyjából így volt minden, csak fordítva...

Egyébként meg nyilvánvalóan van isten: a fölöttünk lakó szörnyetegek _e_l_k_ö_l_t_ö_z_t_e_k_.

Ja, azt nem is meséltem még, hogy rasszista leszek lassan: egyszerűen rosszul vagyok a feketéktől - most állati nagy dózist kapunk belőlük, itt a fehérek a kisebbség és és és tényleg rémesek...kulturálatlanok, nagyon zajosak, tapintatlanok, udvariatlanok, nem lehet érteni amit mondanak - ráadásul rémesen öltözködnek -, borzalom. Igen, igen, vannak jó fejek, kedvesek, csendesek, jól öltözöttek, választékosak, tudom én, de a legtöbb tényleg valami horror.

http://www.youtube.com/watch?v=jzjUjNPYzLg

Olvasgattam kicsit ezt a blogot tegnap - mert az autizmus parámtól függetlenül nagyon érdekel ez a téma - és arra jutottam, hogy fríknek lenni csak és kizárólag férfiaknak szabad.

Ha jól értem ugyanis a blogot, az aspergeresek általában viszonylag jól funkcionálnak - sőt, sokszor intelligensebbek az átlagnál, bár éppen ennek a cáfolatát olvastam valamikor nemtomhol, mondván, hogy csak nagyon kis százalék a kiemelkedően intelligens -, viszont ők azok, akik olyan nagyon furcsák, olyan bizarr módon egyediek, olyan...fríkek, na.

A fríkség viszont egy nőben taszító - világ életemben frík voltam, én már csak tudom; nem, az aspergerhez nincs közöm, nade ki mondta, hogy csak aspergerrel lehetsz bizarr - és lehetsz te a legcsinosabb, legszebb, legérdekesebb, legizgalmasabb nő, valahogy sosem téged választanak majd a férfiak; na jó, egy éjszakára, meg havernak, meg inni, meg furcsaságokat csinálni jó leszel, sőt, még szerelmesek is lesznek beléd, merhogy van benned valami állati furcsa és olyan taszítóan-vonzó (ez az érzelmi kavalkád már elég egy olyan végtelenül irracionális érzés kialakulásához, mint a szerelem), nade hogy veled éljenek, azt már nem... Egy nő ne okozzon meglepetéseket, ne legyen furcsa, ne legyen különc. Egy férfi viszont bármi furcsaságot megengedhet magának, fürtökben lógnak majd rajta a csajok.

Figyeljétek csak meg a bulikban a különc, sarokban némán köldöknézegető fiúkat: tuti, hogy van barátnőjük és a buliban épp most próbálkozik náluk még 2-3 nő. Nézzetek meg egy ugyanilyet nőben: az életben nem volt még pasija nyilván és a buliban inkább nem szól hozzá senki, mert...hát...olyan furcsa és szomorú.

Hogy mit akarok ebből kihozni? Fene tudja...talán azt, hogy a nők őrültek. Vagy azt, hogy bármilyen férfinak lenni mennyivel egyszerűbb mint bármilyen nőnek. Esetleg azt, hogy szeresd a frík nőt.

PS.: Többször használtam a bizarr szót, amiről eszembe jutott, hogy amikor kiderült, hogy az anyámnak agydaganata van, akkor megkérdezték az apámat, hogy mostanában nem csinált vagy mondott-e bizarr dolgokat. Az apám elgondolkodott, majd azt mondta, hogy ő nem vett észre ilyesmit, de nálunk nehéz lenne bármi furcsát észrevenni, mert ez egy ilyen bizarr család. Heh.

"Használd a lábadat mozgalom"vol.7593217

Beszóltam egy pénztárosnak a Randall's-ben, mikor megkérdezte, hogy gyalog vagyok-e és el tudom-e vinni úgy ezt a sok cuccot. Aszontam neki, hogy we are Europeans, we don't understand this car thing. We walk.

Röhögött.

"mások álmainál már csak mások problémái unalmasabbak"

Hát nagyszerű. Ma éjjel álmomban az apámmal bicikliztem és ő egy adott pillanatban nekiment a falnak és hirtelen eltűnt. Szerintem ijesztően szimbolikusak az álmaim, én mondom nektek feleim, tanítani kéne az őket.

Egyébként érdekes, hogy az égvilágon mindennel kapcsolatban kapok leveleket, de a szüleim halálát szinte soha senki nem említi, hát igen. Ez a téma marha ijesztő. Emlékszem, mikor az anyám meghalt, a nagymamám csak "szörnyű tragédiaként" emlegette a halálát.

Próbáltam ugyan mondani neki, hogy ez nem tragédia, hanem simán csak az élet velejárója, hiszen egyszer mindannyian betegek leszünk és meghalunk, de nem hallgatott rám, sőt, teljesen fel volt háborodva az ötlettől, hogy ő egyszer meghal (85 éves, teszem hozzá halkan).

Nem értem minek misztifikálni a halált, meg tragédiának nevezni: tényleg mindannyian meghalunk egyszer, háló. Sőt, azt se értem, hogy miért kell szemérmesen félrenézni és nem beszélni róla. Igen, nagyon szomorú és minden halott hiányzik valakinek, de hogy a fenébe lehet erről a közös sorsról ennyire rémülten kussolni? Ettől jobb? Vagy ettől azt hisszük, hogy mindig a másik hal meg, mi meg sose?

Btw halál: ezt a könyvet olvasom és már megint nagyon szeretnék AIDS counselor lenni. Érdekes, Európában vannak ilyen tanfolyamok, itt csak annyit mondanak, hogy ha tenni akarsz valamit a HIV pozitívokért, akkor menj el önkéntesnek, aztán majd egyszer szerezz szociális munkás diplomát. Simán lennék önkéntes, ha volna elég pénzünk és megtehetnénk, hogy a babákat bölcsibe adjuk, míg én ingyen dolgozom, de sajnos ez asszem sose lesz így, szomorú vagyok.

Maradhatok örökre nyavalyás angol tanár, ez olyan, olyan rémesen, hát...banális.

"Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit."

Már körülbelül az ötödik postot mentem piszkozatként arra gondolva, hogy de most komolyan, ezt ki nem szarja le?*

* persze ezt is teljesen felesleges közzétenni. Mégis ki a fenét érdekel egy blogger blogjával kapcsolatos dilemmája?

"They fuck you up, your mum and dad"

Azt álmodtam, hogy az anyám nem akarja kezeltetni az agydaganatát. Furcsa, már rég nem álmodtam róla úgy, hogy életben volt és amíg életben volt, az álmaimban mindig halottként jelent meg - vagy egyszerűen csak hiányzott: ott volt az egész családom, de az anyám nem.

Sokat gondolkodom azon, hogy vajon mekkora a felelőssége egy szülőnek abban, hogy a gyereke öngyilkos lesz. Szerencsétlen nagymamám mondogatja, hogy ő biztos rossz anya volt (egyébként ez valószínű, bár igazából nem tudom milyen a rossz anya - csak gyanítom, hogy olyan, akinek fontosabb a saját élete, mint a gyereké és ezért nincs ideje a gyereket eléggé szeretni) és azért halt meg így az apám.

Igen, könnyen lehet, hogy egy szülő felelős azért, mert nem tanított a gyerekének megfelelő túlélési stratégiákat, nem tanította meg neki, hogy hogyan álljon fel nehéz helyzetekből és nem tanította meg neki, hogy szeresse és értékelje az életét.

"s méhednek áldott gyümölcse legyen"

Hú, emlékszel, hogy mennyire kívántam a gyümölcsöket és folyton kihánytam az isteni dinnyét is?

Szegény...

Egy csomó flashbackem van azóta is a szagokról, meg arról az iszonyú hányingerről...de jó, hogy már megszülettek, életem legborzalmasabb nyolc hónapja volt a terhesség, olyan volt, mintha nagyon súlyos beteg lennék.

Olvasom a buta újságomban, hogy ez a starlet is terhes, meg amaz is és hogy milyen nagyon örülnek, hogy végre azt és annyit ehetnek, amennyit csak akarnak.

Na, hát ezt nagyon irigylem minden terhestől, nekem semmi ilyen csodálatos zabálás nem jutott: az első négy hónapban volt ugye a hiperszaglás, meg az, hogy olyan rosszul voltam, hogy felkelni sem tudtam, akkor így nagyjából semmi nem maradt bennem, az okádás bizonyos pontján a víz sem, fogytam is, később meg, a negyedik hónap után, jött az undorító reflux, akkor meg bármit ettem, egyrészt iszonyú savam lett tőle - édességet egyáltalán nem bírtam enni, attól különösen durva volt a savhelyzet -, másrészt a torkomban brutál nagy gombóc keletkezett és csak akkor éreztem kicsit jobban magam, ha kihánytam a kaját, csodás volt, elhihetitek.

Jó, lehet, hogy ez védett meg attól, hogy terhességi cukorbetegségem vagy magas vérnyomásom legyen, vagy más ilyen rémség, ami az ikerterheseket gyakran sújtja.

A kellemes, zabálós terhességet azért állatira irigylem mindenkitől, de ezért nem leszek újra terhes, pedig a gyerekorvos folyton agitál, hogy ugyan szüljek még, milyen nagyszerű az a sok gyerek...

date night

És akkor a Léna...ja, most nem szabad a gyerekekről beszélgetni...

Beszéljük inkább a perverz szexről...

De arról amúgy is sokat beszélünk...

ahogy a dolgok vannak

Tavaly november 7-én kellett volna születniük, de Léna ugye öt héttel előbb már türemkedett kifelé, úgyhogy most viselheti a következményeket: beteg*, roseolás, magyarul valami háromnapos lázként emlegetik a neten. Szegény kismajom, voltunk szombaton játszóházban (kitaláltam, hogy ez milyen jó lesz nekik, mert legalább találkoznak emberekkel) és már ott is állati lassú, álmos és nyűgös volt - Marcika rettentően élvezte, mászott ide-oda, vigyorgott mindenkire, nem, egyáltalán nem tűnt autistának -, most meg tiszta kiütés lett szegény.

A bébiszitterrel minden oké, voltunk mexikói étteremben, ittunk Margaritát, kirúgtunk a hámból - igen, újabban ez jelenti a hámból kirúgást, hát istenem.

Autizmusról jut eszembe: Marci egy tök érdekes elméletet olvasott róla a Newsweekben, hogyaszongya azért nőtt meg az autista esetek száma, mert megváltoztak a párválasztási szokások és mára már a nagyon kockák, azaz gíkek is kelendőek, sőt, gyakran a nagyon kockák más nagyon kockákkal házasodnak és így a két kocka már meglévő aspergerei összeadódnak, felnagyulnak és lesz nekik szép, jól kifejlett autista gyerekük. Az elmélet persze nagyon vitatott, pedig nagyon sok párt vizsgáltak, szóval akár el is fogadhatnák, mint érdekes, új teóriát.

Amúgy ha ez így van, megnyugodhatunk: igaz, hogy Marci fizikus - bár nem túl kocka, szerintem a bal agyféltekéje például túlfejlett, értsd: rengeteget beszél -,de én nagyjából ott tartok matematikából, hogy ha jó napom van, akkor képes vagyok összeadni két számot...

*az élet, nem a koraszülöttség következményeire gondolok

veszélyesen élünk

Húha, úgy néz ki van bébiszitterünk, húha, hamarosan elmegyünk valahova kettesben, húha. Fogalmam sincs, hogy viselem majd eleinte; mivel nekem semmi sem jó, ezért azon is kiborulok, ha folyton itt kell ülnöm velük, na de azt is kétségbeejtő elképzelni, hogy valaki mással vannak együtt, valaki másra mosolyognak, valaki más eteti, vigasztalja őket, valaki mással játszanak, jézusom, nem is akarok belegondolni.

Az viszont azért tetszik, hogy tanulnak majd egy kis angolt, úristen, ha Amerikában maradunk, mennyivel jobban fognak majd angolul beszélni mint mi...a magyar mondjuk más kérdés, az nehéz ügy lesz.

"A pillanatok zörögve elvonulnak"

Szerencsére azért van sok tökéletes pillanat: amikor Léna sírva ébred és be kell menni megnyugtatni, olyankor kiveszem az ágyából és a kis hüppögő testét magamhoz szorítom, a kis könnyes puha arcát puszilgatom és így álldogálunk sokáig és az egész olyan megnyugtató és meghitt, olyankor tényleg megáll az idő; meg aztán amikor Marcikával birkózunk és valahogy mindketten felborulunk és hanyatt fekve, nevetgélve nézzük a plafont.

ahogy a dolgok vannak

az előző leveledhez: nem amiatt aggódom, hogy nem beszélnek, csak az orvos felidegesített ezzel az 1-5 szóval, meg azzal, hogy aztán hozzáteszik, hogy "de csak fejlődjenek a maguk ritmusában" - utálom, hogy az orvosok folyton össze-vissza beszélnek. szóval inkább van pár dolog Marcikával kapcsolatban, ami kicsit zavar - az, hogy nem utánoz minket, ahogy Léna (nem nyújtja ki a nyelvét pl, amikor mi csináljuk, Léna mindig), illetve, hogy nem mutogat (Léna igen), vagy ha rámutatok valamire, akkor a kezemet nézi és nem azt a dolgot, amire mutatok (Léna mindig azt nézi, amire mutatok). pusztán ennyiről van szó, de ezeket is "jelként" értékelik a szakemberek, amikre oda kell figyelni, mert lehet, hogy szimpla lemaradás (erre tippelek igazából), de az is lehet, hogy valami problémára utal. én sem hiszem ezt komolyan, de azért kicsit aggaszt a dolog. és persze azt is mindig mondják, hogy ne hasonlítgassuk a két gyereket, de ember legyen a talpán, aki ezt meg tudja csinálni...

Na, a fenti idézet csak azért kell, mert már megint nem figyeltek és nem akarom mindenkinek külön leírni, hogy n_e_m_a_z_a_b_a_j_o_m_h_o_g_y_n_e_m_b_e_s_z_é_l_n_e_k.

Egyébként meg már megint undorító 28 fok van, rémes párás a levegő, utálom. Tudom, ez mindenki szerint nagyszerű, aki nem Houstonban lakik, de szerintem igenis kellenek az évszakok. Novemberben legyen ősz, a fenébe is. Nem kell nagyon hideg, de ne legyen már augusztusi meleg, könyörgök.

Találtam egy Bridget nevű wannabe nagymamát - holnap találkozunk vele, jó lenne, ha volna végre pesztránk (az egyetemista csaj, akivel anno egyezkedtünk, felszívódott), már csak azért is, mert lassan végkimerülök. Utoljára akkor éreztem magam ennyire fáradtnak, amikor a szar módszertantörténet vizsgára készültem és napi nyolc órában magoltam, mert az idióta Bárdos (akit titokban én egyedül imádtam) már akkor kirúgta az embert, ha nem a jegyzetben leírt sorrendben sorolt fel valamit.

Na de ott egyszer levizsgáztam, abbahagytam a tanulást, kialudtam magam...a babarabszolgaság viszont vég nélküli. Na jó nem, egyszer vidám nyugdíjasok leszünk Floridában - Marci kicsit aggódik, hogy Florida dögunalom - kézen fogva nézzük a naplementét és hajkurásszuk a házba tévedő aligátorokat, egy csuda lesz.

Mindig eszembe jut, hogy régen több konzervatív ismerősöm undorral ostorozott, mondván hogy önző, lusta szingli vagyok, aki csak magára gondol és ezért nincs senkije, haha. Hát, most aztán megnyugodhatnak - bár lélekben még mindig lusta vagyok, boldogan heverésznék naphosszat. Az anyám ugyan meg volt döbbenve, mikor mondtam neki, hogy szerintem én állati lusta vagyok: azt mondta, őt elképeszti, hogy ilyen iszonyú szorgalommal halálra dolgozom magam.

Mondjuk tény, hogy hosszú éveken át héttől-fél nyolctól sokszor este kilencig-tízig tanítottam, fel-alá rohangáltam a városban harminc kiló tankönyvvel a hátamon, aztán pluszban néha fordítottam, bérszakdolgozatot írtam, nem, látszólag nem voltam lusta, de lélekben...lélekben mindig az leszek.

"Kicsinyke ő még, rövid költemény. Egyéves lesz november elsején"

Nekem teljesen új, hogy babablogok közé vagyok belinkelve és ez a dolog különösen szürreális a tegnapi "szülök magamnak egy nagymamát" gondolatmenet fényében.

Az anyámnak holnap lenne a 61. születésnapja. Még mindig nagyon hiányzik.

Marcika különkiadás

Szóval ez megy egész nap.

kieg. az előzőhöz

Mivel utálom, mikor ilyen nyűgös vagyok (biztos ti is, bár a mindig vidám blogger baromi idegesítő), ezért próbáltam feltenni egy Marcika magyaráz videót, de a blogger nagyon vacak, az istennek nem töltötte fel, majd próbálkozom újra, mindenesetre azér az elmondható, hogy minden kínlódás és nyűglődés és nehézség és nyavalygás ellenére azért elég jól szórakozom - majd egyszer meghalljátok, hogy min...

"A lámpában ecet égett, az egylábú kettőt lépett"

Jó, oké, a rabszolgatartás csúnya dolog, de mér nem lehet legalább egy nyavalyás nagymamát venni az ebayen?

Egy olyan igazi kis dolgos, derék nagymamát, aki egész nap szorgoskodik, süt-főz (nyilván nem lenne annyira jó humora, mint az anyámnak volt, de ezt nem is várhatom el senkitől, az anyám egészen valószínűtlen figura volt, de tényleg, nem a gyász szépíti meg az emlékeket, trust me), takarít, vidáman dalolászik a gyerekeknek, míg én elmegyek valahová egyedül, meg ilyesmire gondoltam...Aztán persze rájöttem, hogy az ebayen nem árulnak nagymamát, szóval eszembe jutott, hogy esetleg szülök magamnak egyet. Tudjátok, egy ilyen jó karban lévő derék ötvenes asszonyt, akinek minden vágya, hogy engem, meg a gyerekeket szolgálja...eh, fáradt vagyok, elegem van.

Persze, persze, nagyon szerencsések vagyunk, alszanak, esznek mint a katonatiszt (bár ma valami borzalom hisztit csináltak a vacsoránál, asszem azért van ilyen rossz kedvem), csak azért ennek ára is van ám, merhogy valakinek idomítani kell őket: nem elég, hogy egyfolytában főzök, de minden nap rongyosra pofázom a számat (egyszer be fogok kattanni a mondókáktól, én mondom), mindent mindkettejüknek külön is elmondok, iszonyú kimerítő ennyit beszélni, főleg, hogy én némán szeretek szemlélődni (igen, a nyelvtanárság valami tévedés volt), cuki vagyok, labdázunk, játékokat pakolunk, játszunk, énekelünk, tapsolunk, pelenkázok, öltöztetek, minden nap lecipelem az istenverte óriás babakocsit és sétálunk, bevásárolunk, aztán a bevásárolt cuccokat felrángatom a babakocsival együtt, borzalmas, ilyenkor mindenem fáj és ez még hagyján, nem is fizikailag vagyok igazán fáradt, hanem lelkileg, egyszerűen kikészít, hogy egy perc nyugtom sincsen, hogy nem mehetek soha sehová és hogy nincs mire várni...nem tudom azt mondani, hogy ó, majd szabadságra megyek vagy nem tudom azt mondani, hogy ó, majd segítenek a rokonok/barátok hétvégén, egyszerűen semmit se tudok mondani, fásult vagyok, fáradt vagyok, nincs honnan töltődnöm, rémes az egész. Tudom, tudom, mindenkinek ilyen (volt), nem is akarok senkivel vetélkedni, egyszerűen csak elegem van és leírom, mert ettől jobb.

(s)iker vol.93287171

Hú, olvastam néhány babablogot, azt azért tudod, hogy mi állati szerencsések vagyunk? Nagyjából mindent megesznek (na jó, Marcika időnként rikoltva csapkod egy-egy kaját megízlelve, Léna viszont a szöget is megenné), napközben átlag négy órát alszanak, éjjel van, hogy 13-at is, ráadásul hajlandóak mindent egyszerre csinálni, illetve igazából nemtom, hogy mire hajlandóak, egyszerre csinálunk mindent és kész. Jó, persze tény, hogy idomítva vannak, szigorú napirendjük van, máshogy belehalnék az egészbe szerintem.

Hihetetlen, hogy ennyit alszanak...biztos az én nagyalvó génem összeadódott a te nagyalvó géneddel, aztán lett belőle az extrém nagyalvó gén.

ahogy a dolgok vannak

Ó kéj, ó mámor! 19 fok van - és nem feels like 30, hanem feels like 1, isteni, imádom. Persze hétvégére állítólag megint 28 lesz, de erre nem gondolunk, a jelennek élünk.

Marci elvitte Lénát orvoshoz és furcsán üres lett a lakás - Marcikával csak őgyelegtünk.

Én nem akarok senkit megbántani, de egy gyerekkel olyan...olyan unalmas. Pedig állítólag az egyre vágyás az ikres anyák kínzó titka - ó, én hányszor kívánom, hogy bárcsak egy született volna, mert úgy érzem, hogy megőrülök kettőtől -, én mondjuk nem titkolom, szerintem tök normális ilyeneket gondolni, ahogy tök normális kiborulni szülés után, meg haragudni a halottainkra, meg arra vágyni, hogy úgy eltűnhessünk, hogy sose találjon meg senki.

(s)iker vol.93287171

Egy kis cukiság, hogy ne csak a nyavalygást olvassátok.

no komment

Ja, ha már blogolás, gyorsan a kommentekről: sokan kérdeztétek, hogy miért nem lehet már kommentelni. Nos, azért nem lehet, mert belefáradtam a magyarázkodásba, a vitázásba, a fikázásba, hogy minden szavadat félreértik, belefáradtam, hogy a kommentelők mindig, mindent jobban tudnak. Nem kell jobban tudni, nem kell megmondani, majd én tudom, majd én megmondom. Lehet, hogy később újra lesz kedvem harcolni, magyarázkodni, vitázni, lehet. A mostani élethelyzetemben viszont ez olyan távoli és fölösleges és mindenekelőtt annyira végtelenül fárasztó.

Mivel megint sokan kérdeztek erről, ezért azt hiszem újra aktuális elmondanom, hogy mi is a baj szerintem a kommentekkel. A fenti idézet egy tavaly nyári postból való és még mindig teljesen igaz, kiegészítve még azzal, hogy mindenkinek a kommentnélküliség az érdeke: ti nem beszéltek hozzám fölöslegesen, én meg nem pazarlok sok energiát fölösleges megjegyzésekre.

Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy ti, úgy általában fölöslegesen beszéltek, inkább azt mondom, hogy az ember hajlamos fölöslegesen megszólalni, ha lehet valahol kommentelni. Aki tényleg mondani akar valamit, az úgyis ír nekem.

Meg mittomén: valahogy kifejezetten ízléstelennek tartanám, ha mondjuk a szüleim halálával kapcsolatban bárki kommentelne. Nem is tudom, ez valahogy nekem olyan, mint...mintőőő zsíros kenyeret enni karácsonykor. Na jó, ez meg aztán végképp idétlen (és ízléstelen) hasonlat, ha már, de értitek, na.

recognishun

Tegnap este nagyon alattomosan megint rám ugrott a gyász: hirtelen olyan iszonyú szomorúságot éreztem a szüleim és a nagybátyám halála miatt, hogy majd megfulladtam a könnyektől.

Újabban az fáj a legjobban, hogy nem ismerhették meg a babákat. Mondjuk azért annyiban jót is tesznek ezek a hirtelen jövő nagy sírások, hogy legalább felismerem, hogy nemcsak a bezártság, meg az idegen ország és a babák miatti új élethelyzet borít ki, hanem az összes depressziómban és nemalvásomban és bánatomban vastagon benne van a gyász.

PS.: Az is mindig kiborít, hogy a gyerekorvos folyton azt mondogatja, hogy kérdezzem meg az anyámat erről, meg arról, meg hogy az anyám biztos megmutatta, elmondta ezt meg azt...ilyenkor olyan szívesen szájon vágnám, végül persze csak kedvesen mosolygok, hogy ahaaha.

morog, háborog, monologizál

Na hát azért mégse vagyok én olyan elmebeteg a rettegéseimmel: Lénát borzadva nézte az orvos, majd antibiotikumot adott neki és közölte, hogy vissza kell mennünk két nap múlva, mert az egyik csípéstől bedagadt a jobb szeme alatti terület és lilás színe van és ez szörnyű dolgokat is okozhat (szerencsére nem fejtette ki, hogy mit) és egyébként is, ő még sose látott egyetlen gyereket sem, akit ennyire durván megcsíptek volna, jézusmária. Aztán borzadva elmesélte, hogy ő maga kesztyűben jár az utcán és mindenét takargatja, mert retteg, hogy ezek a szúnyogok a West Nile vírust terjesztik, amibe mostanában bele szokás halni itt Texasban...a hosszú monológ után bátorítóan rám mosolygott, hát fasza.

Voltunk aztán még autizmus ügyben is dokinál, az ilyenektől én mindig viszketni kezdek, mert nyilván azt is felméri, hogy milyen az én eye contact-em és egyáltalán: ezek nyilván olyanok, mint a tejnénik, akik mindenhol mellet keresnek, amit megfejhetnek; ezek a terapeuták meg biztos mindenhol mindenben autizmust sejtenek, egy-egy lagymatag kézfogás, egy elkapott tekintet, egy dadogva megismételt szó és huhú, kész is a diagnózis...persze kiderült, hogy csak a diagnosztizáló vizsgálat eszméletlen drága (maga a felmérés akár 3000(!!) dollár is lehet) és egy éves(!!) várólistájuk van, de létezik valami ingyenes felmérés és forduljunk azokhoz, aztán várjunk rájuk, ha szükség van terápiára, viszlát...

Marci egyébként megállapította, hogy nekem semmi se jó: az se, ha az aggodalmaimat komolyan veszik és az se, ha nem; tény, hogy ez pontosan így van. Ha komolyan vesznek, akkor rettegni kezdek, hogy tényleg valami baj van és nem csak az én agyszüleményem az egész, ha meg nem vesznek komolyan, akkor azon rettegek, hogy mi van, ha valami baj van, de nem derül ki, mert senkit nem érdekel a nyervogásom...

Mondjuk az is az agyamra megy, hogy iszonyodva néznek rám, mikor mondom, hogy még nem mondanak értelmes szavakat, majd közlik, hogy egy éves korukra már 1-5 szavas szókincsük kéne, hogy legyen. Ezek után hozzáteszik, hogy de nem kell aggódni, mert minden gyerek a maga ritmusában fejlődik. Oké, fasza, de akkor most 1-5 szót tudnia kéne vagy a maga ritmusában megszólalhat akár öt éves korában is vagy hogy van ez? És egyáltalán...arról beszélgettünk hazafelé a kocsiban, hogy ez az egész autizmus tulajdonképpen óriási üzlet és talán azért is bélyegeznek annyi gyereket autistának, mert nagyon sokan igen jól élnek ebből a betegségből. Én mondjuk nem vagyok egy összeesküvés elmélet hívő, de az ember néha óhatatlanul is elgondolkodik furcsaságokon.

Az is eléggé idegesít, hogy mindenhol azt olvasom, hogy az ikrek később kezdenek beszélni, de erről mintha az orvosok nem is tudnának: teljesen azokat a dolgokat alkalmazzák rájuk, amiket az egyke babákra, pedig azért tényleg nyilván van különbség.

Marcika mostanában különben eszméletlen sokat magyaráz, épp csak értelmes dolgokat nem mond, de be nem áll a szája - megnyugtatásomra mondhatna valami okosat és mélyenszántót is, hogyaszongya az egzisztenciálisan kivetült, tulajdonképpeni halálhoz viszonyuló lét jellemzőit a következőképpen foglalhatjuk össze: az előrefutás leleplezi a jelenvalólét számára az akárki-önmagába való beleveszettségét és azzal a lehetőséggel szembesíti, hogy a gondoskodó gondozásra elsődlegesen nem támaszkodva önmaga lehessen, ám az akárki illúzióitól eloldott, szenvedélyes, faktikus, önmagában bizonyos és önmagától szorongó halálhoz viszonyuló szabadságban, vagy valami ilyesmire gondoltam.

Egyébként meg vigyáznom kell mosmár a számra a családi béke miatt, mert Marci szerint rettentő idegesítő, hogy halálra aggódom magam (úgyhogy ezentúl igyekszem a blogban nyivákolni többet, készüljetek), de én még olyanokon is aggódom, hogy mi a tököt csinálnánk, ha tényleg valami gáz lenne? Pénzünk nem lenne terápiára - olyanokat olvastam, hogy emberek eladják a házukat, hogy finanszírozni tudják a gyerek ilyen-olyan foglalkozásait, el is hiszem -, meg aztán nyilván nem tesz jót a nyelvileg amúgy is kihívásokkal küszködő kölöknek, ha angolul terápiázzák, míg otthon magyarul beszélnek hozzá...

Mondjuk annak azért örülök, hogy a nő sokat firtatta a beszédértést, hogy az rendben van-e (és egyértelműen igen), mert valószínűleg az már elég jót jelent. Persze az az egy szó még mindig hiányzik...mondjuk ha egy értelmes szót tudnának, akkor meg nyilván az lenne a baj, hogy nade mért nem többet...eh, boldog tudatlanság. Bezzeg a nagymamám állítólag nem aggódott, hogy a nagybátyám csak két évesen kezdett beszélni, akkor is tök érthetetlenül.* Tököm tele van ezzel a sok információval, meg a mindent betegségként definiálással.

Az amerikaiak amúgy is egy gyáva kontrollfrík népség, ez meggyőződésem: minden betegség és minden elől menekülni kell vagy legalábbis megpróbálni valami gyógyszerrel rendbe hozni - persze simán lehet, hogy ez is csak a pénzről szól, mert valakik, valahol iszonyat jól keresnek a sok betegségen, a terápiákon és a gyógyszereken.

Hol a fenébe volt annak idején ADHD? A gyerek rossz volt, oszt viszlát. Jó, tudom, nem jó ez a hozzáállás sem, valahol már megint az uncsi középúton van a megoldás, nade.

*nem, nem volt nem diagnosztizált autista, épp ellenkezőleg: hatalmas baráti társasága és igen jó beszédkészsége meg humora volt

"Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van."

Azért ez az anyaság, ez tiszta szívás.

Jó, van neki ez az oldala, amit elhomályosult szemmel, elszoruló torokkal emlegetünk, hogy a kis meleg, jó szagú, puha lények bennünk bíznak, minket szeretnek és mi is imádjuk őket, mert kedvesek, viccesek, szépek, kicsik, rácsodálkoznak a világra és ezáltal kicsit mi is újjászületünk, stbstb...ugyanakkor az ember - én legalábbis - folyamatosan betegre aggódja magát miattuk, most is majd megőrülök Léna arca miatt, ami iszonyúan néz ki a csípésektől (tudom, hogy hülyének néztek, de tényleg aggasztóan csúnya) és még hány ilyen és ilyenebb lesz, majd betörik a fejüket, eltörik a lábukat, rozsdás szögbe lépnek, kiveszik a mandulájukat, szenvedni fognak, fájni fog nekik, arról nem is beszélve, hogy berúgnak és füveznek majd, elkódorognak mindenfele és nem jönnek haza, szörnyetegekkel járnak, teherbe esnek, gyereket csinálnak, jaj, rémes ez, feleim, gyenge ehhez az én idegrendszerem.

Persze nyilván vannak szerencsések, akik nem ilyen szorongós-aggódók mint én (szerintem ezért is jó fiatalon szülni, az ember a húszas éveiben még könnyebben veszi ezt az egész felelősségesdit), sajnos nálunk ez családi vonás, jó, az anyám szerintem egy percet sem aggódott, vagy legalábbis nagyon jól titkolta, például volt nekünk a kis morbid viccünk, mikor valami vizsga vagy pasi miatt nyavalyogtam és végül kijelentettem, hogy öngyilkos leszek, akkor az anyám válasza mindig az volt erre, hogy jól van kislányom, csak előtte menj el itthonról...persze azért meggyőződésem, hogy az anyám nagyon durván elfojtós volt és minden aggodalmát eltitkolta, csodás táptalaja ez a ráknak, ó, igen - vagy mittomén, ez csak a manapság divatos feltételezés -, mondjuk elfojtásban azért én is jó vagyok, bár én legalább írok a szorongásaimról, sőt, sokat beszélek is róluk, ha már nagyon terhesek; szegény Marci...

ahogy a dolgok vannak

Tudod mit kérek karácsonyra?

Mit?

Egy rabszolgát.

??

Egyszerűen halálra idegesít, hogy megszüntették a rabszolgatartás intézményét. Gondolj bele, most egy csomó rabszolgát vehetnénk egy centért az ebayen és ez a sok egy centes rabszolga mind itt sürögne-forogna, takarítana, főzne, mosna, jaj, nagyon szeretnék egy rabszolgát.

Valahogy az az érzésem, hogy egész nap főzök. Hogy egész nap a konyhában állok és főzök. Hogy valakit etetek, akinek egész álló nap főztem előtte. Semmi mást nem csinálok, csak főzök és etetek. Ja, de, bocsánat, az autizmusról olvasok szabad időmben, csodálatos.

Ki is derítettem, hogy már önmagában az ikerség jobban hajlamosít az autizmusra*, nagyon örülök, remélem találok majd olyan tanulmányt is, ami mondjuk arról szól, hogy a 35. hétre született fiú-lány ikrek, akiknek a neve L-lel és M-mel kezdődik, hajlamosabbak autizmusra - utálom az internetet, ki fogom dobni.

Egyébként meg szerdán megyünk egy éves oltásokat beadatni, na már ettől is félek a kurva olvasmányaim miatt, de mindegy, szeretném rövidre zárni a szorongásaimat, úgyhogy szépen elmegyek majd a gyerekneurológiára is és megkérdezem, hogy hajlandóak-e felmérni az állatkákat - persze nyilván elhajtanak majd azzal, hogy túl fiatalok, de ha megkérdezném, hogy nem-e lehetne-e, akkor legalább nem érezném azt, hogy csak ülök itt és paráztatom magam, hanem teszek valamit az ügy érdekében.

Egyébként meg nagyon durván párás megint az idő, harminc fok van és az esős idő miatt brutális mennyiségű szúnyog gyilkolja a gyerekeimet: szerencsétleneknek tiszta csípés a feje, a lába, ijesztően néznek ki, mintha valami szörnyű himlőjük lenne. Persze a szúnyogok miatt is lehet parázni, mindenféle betegséget terjesztenek, mint megtudtam, fantasztikus az élet Houstonban, én mondom, feleim.

* For years, scientists, parents and doctors have debated the causes of autism. At first, twin studies seemed to point to a genetic cause for the disease, however the increased risk among fraternal twins (though not as high as that of identical) seems to indicate that perhaps something about being a twin could also be a factor. This means that environmental factors in the womb, placental development, or even the experience of being raised with a same-age sibling could have some triggering effect for autism.