"ülünk a tűznél, én meg az idő"

Na az van, hogy én már nem szeretem a barátaimat, mer felhívom őket és elhajtanak, pedig nagyon fontos kérdések merülnek fel reggel mindig - Emlékszel mikor az Auchanban rollereztünk? Ugye tudod, mi az a diffident? -, de ők nem érnek rá, ez nem fontos, hagyjálmár alszom, ilyeneket mondanak, undokok, unalmasak, ma bátor voltam, belenéztem egy bolond szemébe a metrón, épp az orrát túrta és ordított közben, én meg néztem bele a szemébe, senki nem mert ránézni csak én, nekem nincs apukám, anyukám, nagyon hiányzik a régi anyám ahogy azt énekli mosogatás közben hogyaszongya kis katóka ül a kádban, száll a hangja, trallala, jó, azér néha még hajlandó azt mondani mikor hazamegyek, hogy megjött a gyerek a kispesti ecetgyárból, egy darabig nem mondta, aztán akkor rászóltam, hogy anyám, gyerünk, mondjad már amit szoktál, mosmár vigyáz mindig, hogy mondja, volt olyan régen, előtte, azelőtt, hogy felhívtam és belesírtam a telefonba, ő meg csak hajtogatta, hogy majd elmúlnak a bajok, én haragudtam a hurráoptimizmusára és veszekedtem vele, hiányzik a régi anyám, ahogy szirénázott mikor ideges volt, meg Olgának szólított, szeretem nagyon az új anyámat is, a múltkor viszkivel kínáltam és ettől aztán vihogni kezdtünk, képzeljétek, kodályosra vágtam a haját, büszke vagyok, hogy van még haja, az anyám vagány és kész , lúzer fodrász vagyok, de az anyám akkor is szép, az ő szeme még most sem olyan szomorú mint az enyém, tegnap belezúgtam egy szálkásszőrű tacskóba, gyerekek, szerelmes vagyok és fáj, te vagy a szerelmem a földön és az egekben, Dé majd úgyis megkérdezi, hogy ez akkor most szimbolikus, vagy komolyan a tacskónak írtad, Dé nekem az én barátom, úgyhogy akár marhaságokat is kérdezhet sej, rettenetesen ingerült vagyok, szexhiányos, frusztrált, kialvatlan, szeretnék üvölteni a kollégáimmal, a lánnyal, aki mellettem ül és hangosan elemzi az idióta facebookos képeit, fogdbebazmeg, ezt akarom mondani, de gyáva vagyok ezér fogcsikorgatva nézek magam elé, őt már elvesztettük, a bolondokat tisztelni kell, ne bántsd, neki nehéz, nemszáz, nyugtatom magam egész nap, higgasztom magam bármit jelentsen is ez, gyerekek, reggel a tüdőmre feküdt egy nő a metrón, előre megfontolt szándékkal az aurámba fúrta magát, rollerrel fogok majd járni ezentúl, büszkén felvetem a fejem, megrázom a hajam, mer én majd vállalom a rollert, igen, nem sunnyogom el, nem hagyhatom, hogy az aurámba köpjenek ezek a mások, rendelj flavint, hozz vitamint, valahogy nehéz megszokni, hogy én már nem vagyok fontos, hogy semmi más nem fontos, önző vagyok mer hiányzik hogy fontos legyek, hogy úgy igazán megkérdezzék otthon és te hogy vagy, rosszul esik, hogy csak félvállról kérdezik, a betegség az én nagy tanítóm, nem akarok önzőzni, de hiányzik a régi családom, nem merek beszélni erről, de muszáj mégis, mosmár nagyon untok érzem én, nem nyafognék, de most már késő, félve, virtuálisan suttogva megölelem a gyászoló bloggereket és azt meg már csak gondolni merem, nem, nem mondom ki, ti meg ne olvassátok, igenigen, azt, hogy beleborzongok látván.