szülőszáj

Szerinted is a Marcika a világon a legaranyosabb és legszebb kisfiú?

Hát persze. Vicces, hogy minden szülő ezt gondolja a saját gyerekéről. Vajon a természet rendezte így?

Biztos...vagyis...á, nem értem miről beszélsz, hát hiszen a Marcika a világon a legaranyosabb és legszebb kisfiú...

kieg. az előzőhöz

És nemcsak ők nőttek és változtak meg, hanem mi is. 

Emlékszem, hogy szerencsétlenkedtünk az elején, ha jól meggondolom, a legeleje legalább olyan traumatizáló volt, mint a terhesség (sőt), mondjuk megmondták előre a szoptatós órán, hogy ikrek szoptatásához napi 26 órára van szükség és igen, tényleg igazuk volt, mi meg akkor még csak röhögtünk, hogy hát jé, hogy jött ki nekik ez a szám.

És zokogtam a fáradtságtól és néha azt éreztem, hogy belehalok, nem bírom tovább, de csinálni kellett, fel kellett kelni, vakon kellett a tápszerrel vacakolni, elaludtam fejés közben, elaludtam etetés közben, amikor meg ébren voltam, akkor sírtam, amúgy meg futva közlekedtem a lakásban, hogy mindent meg tudjak csinálni, a fejés és az etetések összeértek, hú, iszonyú volt, komolyan, tegnap a videóktól kicsit össze is szorult a gyomrom, mert jött vissza az a reménytelen hangulat - el is határoztam megint, hogy kell a csudának több gyerek, én ezt nem csinálom még egyszer, ők meg már tök jól összeszoktak, minek ezt bolygatni, Marci úgysem akar csak két gyereket...

Szóval nem volt idő enni, zuhanyozni, bénáztunk folyton az eltett tejjel, próbálkoztunk a szoptatással, de nem ment, a hülye reflux miatt csak zokogtak ha nem majdnem függőlegesben voltak (sokat kellett ültetni őket), kicsi volt a szájuk és különben sem akartak akkor már megdolgozni a tejért és a tej is egyre fogyott, ahogy egyre kevesebbet ettem és aludtam, meg idegeskedtem, az egész iszonyú elkeserítő volt, veszekedtünk, aztán jött a vacakolás a tápszer keveréssel, a melegítéssel, a pelenkázással, időre ettek és mindig nyomta az orvos, hogy kicsik, koraszülöttek, tömjük őket, mi meg rettegtünk, ha kicsit elkésett az etetés, akkor még a sírást is sokkal rosszabbul viseltem (Marci most is nagyon rossz ebben, azt állítja, hogy olyan, mintha az agyát reszelnék és a gondolatait se hallja tőle, úgyhogy ha valaki nagyon bömböl, én el is szoktam küldeni jó messzire, mert iszonyú ideges lesz tőle, na én meg az ő vibrálásától leszek ideges), fogalmam sem volt semmiről, nem ismertem fel egyáltalán, hogy melyik sírás milyen, kétségbe voltam esve mindentől és olyan rettenetesen fáradt voltam és azt hittem, hogy ennek sosem lesz vége és aztán végül piszkosul depressziós lettem, na az volt az i-re a pont. 

Nemrég egy blogban olvastam, hogy valaki nagyon nehezen épült fel a szülés után és rettenetesen fájt a gátsebe, hát, én komolyan észre se vettem semmi ilyesmit, nem volt időm a gátsebemre...fájt, persze, de kit érdekelt a fájdalom, mikor egy hét alatt aludtam összesen mondjuk nyolc órát? 

Most meg, az egész már rutin: bármikor, bárhol és bármilyen testhelyzetben  képes vagyok bárkit bepelenkázni, aki nagyon sír, annak énekelgetek és ettől általában megnyugszik, ha meg nem, hát istenem, előbb-utóbb azért elhallgat, a napirendjük kicsit csúszik néha, de tök jól alkalmazkodnak, az evés is most egész tűrhető, most már tényleg mindent esznek (Marcika mondjuk tévedhetetlenül kiválogatja a kajából a zöldséget, bár időnként sikerül jól becsempésznem, egészen jó átverős módszereim vannak), az esti szertartásuk mindig ugyanolyan és szeretik is az ágyukat, meg nagy haverokként az ágyban buliznak, no meg alszanak mint a katonatiszt, már kint is egész jók vagyunk, bár én nagyon durván korlátozom a szabadságukat, de inkább, mint hogy elüssék őket vagy ilyesmi, na meg azért ott van nekem mumusnak a játszótér...de az a borzasztó félelem, meg bizonytalanság, meg szorongás és kimerültség, az szerencsére már nincsen. Jó, néha szeretnék elbújni valahová, hogy ne találjon meg senki és egy napot aludhassak, meg van, hogy nagyon szeretnék kicsit minden felelősségtől megszabadulni, de azt hiszem, általában azért ura vagyok a helyzetnek és egész jól viselem a megpróbáltatásokat. 

sci-fik

És én még azt hittem, hogy az a sci-fi, hogy a hasamban kifejlődött két lény, aztán kijöttek onnan, pedig tudnom kellett volna, hogy az igazi sci-fi a születésükkor kezdődik: nosztalgikusan a pár hónapos videóikat nézegettem egész este és ez valami elképesztő, hogy abból a két tehetetlen, kifejezéstelen tekintetű izéből két ilyen vidám, nevetgélős, okos szemű, rohangáló, halandzsázó, táncoló kisgyerek lett. 

El se hiszem én ezt az egészet, engem itt valahogy nagyon csúnyán átvertek, eleve nem másfél év telt el, hanem hetvenhárom, meg amúgy is: nyilván az ufók, vagy a gólya hozta őket...

Úristen, ha sikerül sokáig élnem, láthatom majd őket 60 évesen is - 95 leszek akkor*, hát, izé -, na az mekkora sci-fi lehet...

*egyébként meg nagyon foglalkoztat az a kérdés, hogy fogom-e akkor is postolgatni a képeiket a Facebookon. Nem, tudom, majd az unokákét. Igazából leginkább az érdekel, hogy akkor én majd ilyen Internet junkie nagyi leszek? Dehát a nagyi az ilyen vékony, kontyos néni, aki befőz és hideg meg almaszag van a lakásában házában, nem blogíró, fészbukoló, háddenem? Hú, ez egy másik nagyon érdekes sci-fi...

America the beautiful vol. 98743012

Na, az ilyen dolgok nagyon tetszenek itt nekem. És ez itt kérem szépen a konzervatív dél...

ahogy a dolgok vannak

Tegnap délután volt megint egyetemi heje-huja, dínom-fánom, ökörsütés, terülj, terülj, elmentünk mindannyian és bizony már igencsak megfuttattak mindkettőnket a babák.

Igazi szuperhírónak éreztem magam, ahogy futottam utánuk két irányba (igen, az ember megtanul két irányba futni valahogy), de hiába volt nagyon fárasztó, tök jól szórakoztam: Léna kutyát simogatott, hentergett a fűben és random egyetemistákhoz odament és kicsit üldögélt velük. Marcika meg virágokat nézegetett (imádja a nővényeket), a szélben élvezkedett (a szélért rajong) és bizonyos embereket zaklatott (zaklatás Marcika módra = a fájdalmasan szép zárt szájú  mosolyával nézte őket hosszan, aztán néha a hátuk mögé került és "támadott", majd ezen vadul kacagott), illetve hat éves kislányok után szaladgált. 

Bevallom, a legjobb az volt az egészben, hogy végre rám jött a sovány nadrágom és akik régen láttak, nem győztek csodálkozni, hogy húha, mennyit fogytam (persze az ember ilyenkor sértetten arra gondol először, hogy jézusom, de dagadt lehettem azelőtt) és hogy úristen de jól nézek ki és nahát, azonnal mondjam el hogy csináltam. Mondtam is nekik, hogy könyvet írok majd erről, csak az a baj, hogy nemigen lenne mit írni: a siker egymondatos....És persze még mindig van mit lefogyni, megyek is futni lassan. 

(s)iker vol. 8763291569801456901222256

Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy vannak ikrek, akik nincsenek jóban.

A babák egyre jobb arcok és most már nemcsak reggel, de este is van ágybuli: tegnap vagy másfél órát nyomták, miután lefektettük őket. 

Ez pontosan nem tudjuk miből áll, sajnos nem lehet őket meglesni, de azt halljuk, hogy állati jól szórakoznak: hangosan nevetnek meg sikoltoznak.Gondolom valami Eddie Murphy-poén a viháncolás alapja (valaki valamilyen hangot ad, ilyesmi), no meg a kukucsolás.



PS: Valami ikres celeb mondta, hogy ez az egész ikrezés olyan, mintha valami kísérletben venne részt az ember a gyerekeivel együtt. Hajlamos vagyok egyetérteni...

Amerikca the beautiful vol. 986554863721876

Egyébként most, hogy többet beszélek Amerikáról, muszáj elmesélnem, hogy állati vicces, mikor Marci hazajön egy-egy hosszabban diszkutálós napjáról és olyanokat mond, ha beszélünk valamiről, hogy probably not meg I guess not és még csak észre sem veszi, hogy angolra váltott, beszél tovább magyarul, én meg jókat vihogok rajta.

Mondjuk amikor annak idején napi tizenkét órát lenyomtam, én is Good evening-gel köszöntöttem a békásmegyeri szomszéd nénit, el is kerekedett a szeme rendesen....

Feljegyzések a dagadtak házából vol. 65498216548

És igen és igen és igen!
5.5 kilométer, éljek.

crime scene do not cross

Tudom, hogy azt hiszitek, hogy paranoiás vagyok, de ebben az országban nem lehet nem paranoiásnak lenni: megint elraboltak egy hat éves kislányt a szobájából úgy, hogy egyszerűen kiemelték az ablakkeretet és reggel a szülők csak hűlt helyét találták a gyereknek. 

Aztán történt még egy olyan is, hogy két kislány együtt játszott a strandon és az anyjuk éppen annyi ideig fordított nekik hátat, amíg visszavitte a labdájukat, ami elgurult és mire visszaért, már csak egy gyereket talált ott. 

Ezek hogy a fenébe történhetnek itt naponta? Egyszerűen fel nem tudom fogni. Illetve nem, leginkább azt nem tudom felfogni, hogy hogy a csudában lakik 38 "sex offender" (olyan ember, akit már elítéltek szexszel kapcsolatos bűncselekmény - erőszak, molesztálás, gyerekpornó birtoklás vagy terjesztés - miatt) az eltűnt kislány szomszédságában? 

Csak abban tudok reménykedni, hogy itt már az is sex offendernek számít, aki a munkahelyén rácsap a kolléganője fenekére és az molesztálásért feljelenti, mert másképp iszonyú aggasztóan fest a kép. 

Szóval én továbbra is rettegve sétálok és a játszótéren nem bízom meg senkiben, nem kérek segítséget, ne tartsa szemmel a gyerekeimet senki, csak én, mert én aztán biztos nem fogom bántani őket. 

csend, rend, fegyelem

Este kiabáltam velük, mert vihogva csapkodták a falnak az ajtót. aztán Marcika persze állatira megijedt az ordítástól, nagyon  elkezdett sírni. Léna először csak nevetett, de mikor látta, hogy Marcika zokog, ő is rázendített. Rémesen gonosznak érzem magam ilyenkor...

Hát szólj rájuk keményen és határozottan, de ne ordíts...

De olyankor csak vihognak és csapkodnak tovább. Jaj, utálom ezt a fegyelmezést, iszonyú bűntudatom van tőle. 

HM

A délutáni sétánk alatt is a Marcsi által felvetett nagyképű, meg sznob külföldre került magyarokon gondolkoztam és úgy felhúztam magam, hogy muszáj beszélnem róla (a szokásos éjszakai főzésem közben, sajnáljatok). 

Azt hiszem, én azt utálom a legjobban ebben az egész kérdésben, hogy a Heroikus Magyar (HM) szerint, ha külföldön élsz, mindenképpen szégyellned kell magad, ha jól érzed magad azért, ha rosszul, azért.

Hadd magyarázzam meg: azt az embertípust, aki ebben a tekintetben nagyon idegesít, én úgy hívom, hogy Heroikus Magyar; természetesen tisztelet a kivételnek, szerencsére nem mindenki ilyen, a heroikusok nálam azok, akik panaszkodnak, panaszkodnak, panaszkodnak és ha egyetértesz, akkor letorkolnak, hogy ugyan mit tudsz te arról, hogy mi folyik otthon, mikor te nem veszel részt ebben, ők viszont igen és mégis szeretik és elfogadják, mer nehéz, de ez a hazánk, stbstb és akkor itt megállás nélkül megint panaszkodni és hőzöngeni és felháborodni és utálkozni kezdenek és dől belőlük, hogy gyűlölik, ami otthon folyik és gyűlölnek téged is, amiért nem kell részt venned benne. 

És jaj neked, ha el mered mondani, hogy külföldön mi a jobb, ha össze mered hasonlítani  Magyarországot bármilyen másik országgal, hát ez micsoda undorító sznobság, kérem szépen. Hogy ez az igazság? Kit érdekel, megsértesz vele! Bezzegelsz! Sznob vagy és nagyképű! 

Azt egyébként nem pontosan értem, hogy miért sértő igazat mondani ebben a tekintetben - persze kétségtelen, hogy például a kövérek is megsértődnek, ha azt mondják nekik, hogy kövérek -, ha nem azért, mert az irigység beszél abból, aki így viselkedik - persze az irigység csúnya dolog, de én megértem, én is rettenetesen irigykedem  a nagyon gazdagokra és nagyon jó fogúakra például. 

Persze itt még nincs vége ennek a gyönyörű problémának, mert semmi sem jó, nem jó az sem, ha boldogtalan vagy külföldön, merhát mit képzelsz te tulajdonképpen magadról, te, átokfajzat, külföldön élsz, nyilván rengeteg pénzed és gyönyörű lakásod van, meg fasza kocsid, hát rohaggyá meg, hogy képzeled, hogy problémáid vannak?!
Nem tudom egyébként, hogy ez a semmi se jó-minden szar, ez magyar mentalitás vagy csak simán emberi, mindenesetre szerintem ez a kicsinyességnek olyan magas foka, amit én már nehezen tudok felérni eq-val...

kieg. az előzőkhöz

Vicces egyébként ez a tendencia:  az első fél évben minimum öt óra alvásért rimánkodtam, a második évben minimum egy szabadnapért. Izgatottan várom, hogy hova fejlődik ez a nagyravágyás...

kieg. az előzőhöz

Tegnap este gondolkodtam kicsit ezen a témán és arra jutottam, hogy az ember semmit nem ér azzal, ha előre riogatják, figyelmeztetik, forgatják a szemüket. 

Egyrészt úgysem hiszed el és meggyőződésed, hogy az illető, aki ijesztget, az csak extra szerencsétlen, béna, ostoba, stb volt, te majd máshogy, jobban, ügyesebben, okosabban, szervezettebben, stb csinálod. Másrészt nem tudod elképzelni előre, hogy mivel jár egy (két) (három) gyerek. 

Amikor kiderült, hogy ikreim lesznek, mást se hallottam, csak a sápítozást, meg azt, hogy jaj, de rettenetesen nehéz lesz, úristen, jaj, jézusmária, milyen borzasztó - egy csomóan úgy reagáltak, mintha azt jelentettem volna be, hogy mittomén, börtönbe megyek pár évre. (Ez egyébként finoman szólva is bunkóság szerintem, de mindegy, én már megszoktam, hogy velem nem udvariaskodnak)

És hát oké, voltak (vannak) a speciális körülményeink, amik miatt tényleg jogos volt valamennyire a hápogás: harminc hetes ikerterhesen Amerikába költözni két bőrönddel meg egy macskával, úgy, hogy senkit nem ismerünk itt, nincs még lakásunk sem (sőt, három napig biztosításunk se volt, iszonyú durva lett volna, ha akkor megindul a szülés - több százezer dollár, ha jól emlékszem, direkt megnéztem utólag) hát igen, elég vakmerő...ugyanakkor én mindig arra gondolok, hogy ha Pesten laknánk, akkor se igen lenne segítségünk, hacsak a barátok nem: az én szüleim meghaltak, a többi családtagom öreg, beteg, bátyámék sokat dolgoznak (mondjuk biztos, hogy ők segítenének a legtöbbet), Marci családja Debrecenben...ugyanaz lenne, mint itt, csak éppen egy fillérünk se volna, nem tudom hol laknánk, meg ilyen apróságok...úgyhogy egyáltalán nem olyan tragikus, ahogy alakult ez, persze az rossz, hogy a család nem látja a babákat, meg hogy innen azért nemigen tudunk hazaugrani, de ez most mindegy is, nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy nem biztos, hogy van értelme bármire is figyelmeztetni a terheseket, mert akármire is készülnek, a babasokk mindenképp nagy lesz - ez végszónak tökéletes, nekem ez a rettentő bölcs útravalóm van minden terhes számára. 

Ja, igen, még nem végszavazok, mert van még egy téma, amin sokat gondolkodom: ez pedig az, hogy az ember mikor szül és "kiéli-e magát" addigra. Szerintem nincs ilyen, hogy kiéled magad, szerintem az, amit "kiélés" alatt értenek, az gyakorlatilag egy folyamatos igény az emberben, én leginkább a szabadsággal azonosítom. És az a helyzet, hogy az ember minél tovább vár, hogy "kiélje magát", annál nehezebb elengedni a szabadságát, szóval én azt gondolom, hogy a terhesség/szülés/gyerekvállalás pszichés része miatt is inkább jobb korán (legalábbis harminc alatt) szülni/gyereket vállalni, mert az ember akkor még jóval rugalmasabb, kevésbé becsontosult és könnyebben engedi el a dolgokat - persze közben valószínűleg meggyőződése, hogy "nem élte ki magát" (hümm)...

Én egyébként azt hiszem, hogy a szülés utáni depresszió tulajdonképpen nagyon összetett érzések zűrzavara: egyrészt nyilván a hormonok okozzák, másrészt a kialvatlanság, harmadrészt viszont a nagyon furcsán (igenis, furcsa, hogy hirtelen ott van egy (két) gyerek, hiába van előtte az a nyolc-kilenc hónap) megváltozott körülmények: én ahogy visszaemlékszem, egyszerre gyászoltam a régi életemet, az akkori szabadságomat, illetve a Marcival való kapcsolatomat, azt, amelyik csak kettőnkről szólt. Ugyanakkor persze nagyon szereted a babá(ka)t, örülsz, hogy megszülettek, örülsz, hogy túl vagy a szülésen, örülsz, hogy egészséges(ek), tehát van itt eufória is jócskán, csak azért rossz érzésekkel vegyítve. (Plusz az én depressziómat nyilván durván mélyítette a dupla gyász, az országváltás miatti magány, honvágy, kultúrsokk és bizonytalanság, szóval ez egy még összetettebb nehézség, amibe bizony jobb, hogy nem is gondoltunk bele amíg terhes voltam.)

Ez a gondolat persze sehogyan sem illik a "gyermek a szerelmünk gyümölcse" tézisbe, mert mi az, hogy az ember bármit is gyászol, mikor éppen részt vett a születés csodájának őőőő csodálatosságában? 

Hát, biztos van, aki nem gyászol, ez nyilván emberfüggő is, hogy ki mennyire tudja feladni régi önmagát egyik napról a másikra, ki mennyire képes alkalmazkodni a nagyon megváltozott körülményekhez, ki mióta próbált teherbe esni, mit vár a gyerektől, stbstb. 

És hogy ezt miért mondom? Hát, mittomén: a blognak értelme nincs, de páran jól szórakozunk rajta...

morog, nyafog, fáradt

Napok óta megint azt érzem, hogy halálosan fáradt vagyok és hogy aludni szeretnék két napig egyfolytában. Ezek az érzések folyton jönnek-mennek, de az igazán érthetetlen az, hogy valahogy mindig túllendülök a holtpontokon, pedig pont ugyanazt csinálom egyfolytában. 

Ha az ember dolgozik, ilyenkor szokott szabadságra menni - de a gyerekezésből nem lehet szabadságra menni, szóval a rejtett tartalékokhoz kell nyúlni és én ugyan nem tudom hol vannak, de kell, hogy legyenek, mert máskor is éreztem már, hogy kész, vége, meghalok a kimerültségtől és az egyhangúságtól, de aztán valahogy új erőre kaptam....azt mért nem mondja el senki a nőknek, akik gyereket szülnek, hogy a legfontosabb a monotóniatűrés? 

Jó, tudom, ilyet nem illik a cukros takony kellős közepette, mégiscsak a multi cégek hirdetéseiben követelmény ez, hogy jön az ilyesmi a gyermekvállaláshoz? 

Á, mindegy, sehogy (de, nyilván baromira igazam van, csak most a nyafogáshoz sem vagyok elég erős), ne is figyeljetek rám, csak fáradt vagyok, meg mittomén, kéne egy, azaz EGY szabadnap, amikor azt csinálnék amit akarok, nem kéne senkit pelenkáznom, etetnem, szórakoztatnom, megnyugtatnom, nem kéne senkire mosnom, főznöm és úgy általában harcra készen állnom (mondjuk az se sokat segít, ha nem vagyok itt, mert az agyam már akkor sem szabad soha; folyton rájuk gondolok, eh, nehéz ügy ez). 

Hát, majd egy olyan tizenöt év múlva biztos lesz egy ilyen nap...

"Világot hamvasztottam el szivemben és nincs jó szó, mely megrikasson engem, kuporogva csak várom a csodát, hogy jöjjön el már az, ki megbocsát és meg is mondja szépen, hogy micsodát bocsát meg nékem e farkasveremben"

Az apám ma lenne 61 62* éves. 

Még mindig nincs olyan perc, hogy ne jutna eszembe és sokszor komolyan szégyellem magam, hogy az életünk megy tovább, nevetünk, eszünk-iszunk, babázunk, viccelünk, olvasunk, filmet nézünk, dugunk, élünk, virulunk, pedig vannak, akik öngyilkosok lesznek és meghalnak és valószínűleg rettenetesen szenvedtek az öngyilkosságig vezető útjukon. 

Tudom, tudom, ez marhaság, tudok mindent a témával kapcsolatban, de akkor is...lassan lefekszem, de a szokásos évfordulós inszomnia miatt nyilván nem tudok majd aludni. 

Olyan gomolygóan, fojtogatóan, olyan ocsmányul fájdalmas hiány ez az öngyilkosság utáni.


* ezt a tévedést meghagyom, olyan jól ábrázolja, hogy mennyire nem tűnik fel nekem, hogy múlik az idő. 

Feljegyzések a dagadtak házából vol. 9542135869012367

Az a nadrágom, amit ketten tudtunk csak begombolni, mikor otthon voltunk, most egyszerűen leesik rólam...

Engem egyszerre idegesít és megnyugvással tölt el, hogy a fogyás egyetlen módja az okosan keveset evés és a sport. 

Nincs hókuszpókusz, nincsenek szuper módszerek, nem kell akupunktúra, hipnózis, tapasz, diétás gyógyszerek és italok, egyszerűen csak keveset (és lehetőleg "jó" kaját - ó, ebbe most inkább nem megyek bele) kell enni és napi legalább egy órát mozogni. Amerikában van egy rakás fitness szuperguru, de legutóbb egy négy gyerekes (!!) fitness szuperguru anyuka tanácsát találtam a legokosabbnak, hogyaszongya négy gyerek mellett neki sincs ideje száz órát edzeni (jó, ő ebből él, tehát tekintsük ezt kegyes hazugságnak, hiszen nyilván a konditeremben halódik egész nap), de napi egy órája azért mindenkinek van...

A tanítványaimnak is folyton ezt mondogattam: a nyelvtanulás olyan, mint a fogyókúra, csinálni kell, kínlódni kell és tanulni és drillezni és gyakorolni és magolni és nagy nehezen, egyszer csak menni fog. Nem kell szuper szótárprogram és relaxa módszer meg ötvenféle csodatankönyv, egyszerűen csak tanulni kell és igyekezni használni a nyelvet. 

Tudom, tudom, elmondtam már ezerszer ezeket, de ha személyesen ismernétek, akkor is elmondanám minden bölcsességemet hatszázhuszonötször, szóval nem kell beszólni. 

Arról, hogy hogyan is lett belőlem táplálkozási náci, nos, arról talán majd holnap beszélek, most nagyon fontos sushi evésem van, csókjaim. 

nem kedvelem

Csak én találom morbidnak, hogy az emberek borzalmasabbnál borzalmasabb híreket lájkolnak*? Hogyaszongya a középiskolás halálosztók, meg ledarálta szomszédját motoros fűrésszel a munkanélküli  férfi meg álmában támadta meg a szatír a kilencven éves asszonyt, stbstb. 

Mert értem én, hogy a Facebook meg az iwiw (ahol külön röhejes a kedvel kifejezés) valahogy képtelen különbséget tenni hír és hír között, de mittomén, hadd ne mondjam már a brutális gyilkosságra, hogy tetszik, amikor csak arról van szó, hogy döbbent szomorúsággal megosztanám, mert beszélnem kell róla...nem lehetne olyan gomb, hogy XY iszonyodva olvasta..., vagy XY érdekesnek találja, bár a hír hatására most hánynia kell..., vagy XY most éppen sírdogál ezen, ha te nem akarsz kiborulni, inkább ne olvasd el...,meg ilyesmikre gondoltam.



* a lájkolás igén is akartam kicsit sopánkodni, de végül úgy döntöttem, hogy az már túlságosan "bezzeg az én időmben" hangulatú volna...

Mittomén. "A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései" Vagy ilyesmi, értitek

Ó, de nagyon rossz a kedvem.

Fél tizenegy, Marci sehol - vadul dolgozik az új cikkén, amiről már azt hitték, hogy kész, de kiderült, hogy van benne valami nagy-nagy tévedés és most azon szenvednek, én holnapra főzök (szép péntek este, igen) és kiderült, hogy nem vehetjük ki a lakást, amibe belezúgtam. 

Tudom, ti is ilyen problémákat akartok magatoknak, szóval nem is nyafogok tovább - pedig rettentő szomorú lettem, hogy ki kell szeretnem a lakásból, nagyon nehéz volt nem sírni -, inkább elmesélem, hogy az iszonyatos rosszkedvem közepette megpróbáltam futni, de annyira befelé figyeltem, meg a borzasztó rossz érzéseimre, hogy nagyjából egyáltalán nem mozgott a lábam, gondoltam nagyszerű, itt az idő, hogy kipróbáljam a Pilates DVD-met, a tudatos, okos mozgás, meg minden, hát, feleim, én aztán tényleg nem vagyok most abban az élethelyzetben, hogy legyen türelmem kivárni, mire hosszas lélegezgetés, meg köldökbehúzogatás és csípőtologatás után valami érdemit is csinálunk, úgyhogy feladtam pár perc után (és bánatomban csokit kezdtem zabálni, remek, tényleg) - nem, ez most nem nekem való. 

Lehet, hogy ha el tudnék járni itthonról, akkor tudnék rettentő spirituálisan tornázni, meg jógázni, meg köldök nézve izmokat feszegetni, de jelenleg egyfolytában valami dolgom van és folyton arra gondolok, hogy mit fogok csinálni, miután befejeztem azt a valamit, amit éppen csinálok. 

Tudom, tudom, ez rettenetes, itt és most, élj a jelennek, a mának, arra figyelj, amit csinálsz, lélegezd be talpadon a fehér fényt, de ember legyen a talpán, aki ezt az undormány háztartás meg a (jóval kellemesebb) gyerekterelgetés közepette képes űzni, úgyhogy egyelőre jó lesz nekem az a türelmetlen ősembereknek való futás, az egy tuti dolog, nekilódulsz, aztán tolod, amíg bírod, semmi kecmec, köldökszösz mozgatás meg hosszas lélegezgetés. 

(: morogva el)

nem Titanic kritika

Én teljesen megértem Kate Winsletet, hogy visszarohant Leókáért  a süllyedő hajóra - de ne feledjük, én vagyok az az ember, aki az első nemrandi után két hónappal* elköltözött veled Triesztbe**. 

*amiből egy hónapot külön töltöttünk (a szerk. megjegyzése)
**és tudom, ezt sokan sokféleképpen magyarázzák: menekültem az anyám betegsége miatt, menekültem a magány elől, már öreg voltam és gyereket akartam (azt hiszem életemben akkor akartam először gyereket, amikor elkezdtünk próbálkozni és gyorsan terhes lettem - a gyorsaság azért volt kulcsmomentum, mert itt nem kifejtendő okok miatt meggyőződésem volt, hogy nem fogok teherbe esni sosem, hahaha), stbstb, lehet mindenfélét mondani és a prekoncepcióinkra támaszkodni de azt azért csak én tudom, hogy az igazi magyarázat ebben a helyzetet egészen leegyszerűsítő mondásomban rejlik: beléd estem, mint ló a gödörbe...

apa mosdik, anya sír

Mostanában, hogy olvasok néha babablogokat meg fórumokat, arra jöttem rá, hogy a gügyögős-tejcizős-babucizós anyák sokkal kevésbé idegesítenek, mint a "bekúrom a kölket a bölcsibe, oszt megyek, bedobok egy felest" típusú nagy vagány anyák. 

Igen, mindkettő sánta és mindkettő téves szerep, mert a gyereknevelés nagyon gyakran inkább rikácsolásból és pattogós parancsosztogatásból áll, mint gügyögésből, ugyanakkor az ember tényleg simán gügyögő, elérzékenyült idiótává változik sokszor, már ha csak a gyerekre gondol is és ez az ilyen "baszok az egészre, mert én nem változtam, fasza bulimaca vagyok még mindig", szerintem valami eszméletlen hamis hozzáállás, úgyhogy ha választani kell, én jobban hiszek a cukros takonynak...

Ja, igazából nem is ezt akartam mondani, bár kapcsolódik, ami miatt írni kezdtem, szóval egyszerűen hihetetlen, hogy én még mindig bőgni kezdek, ha valamilyen filmben gyerek születik, ez valami elképesztő (btw ezért is hiszek jobban a cukros takonynak, mert szerintem az anyaság nagyon sokat lágyít a személyiségen), persze simán lehet, hogy csak öregszem...

Feljegyzések a dagadtak országából

Amerika azért is rendkívüli hely, mert itt döbbenetesen kövér, elképesztően hájas, dermesztően dagadt emberek (is) élnek. 

Ha valakin van mondjuk olyan húsz kiló súlyfelesleg - ami azért már elég tetemes -, akkor itt simán karcsú sellőnek érezheti magát a sok laffadó fenekű, réteges hasú, tepsifejű borzalom láttán. 

Én tényleg nem tudom, hogy jutott ide ez a társadalom: egyfelől van a hihetetlen fitness- meg fat free- meg sugar free- meg örök fiatalság- meg személyi edző-kultusz, másfelől meg vannak ezek a döbbenetes hegyomlások (gondolj a legkövérebb emberre akit valaha láttál, szorozd be a testét mondjuk hárommal és akkor már közel jársz az itteni dagadtság elképzeléséhez), akik egyszerűen fogalmam sincs, hogy mit csinálnak magukkal. 

Persze ha igaz az anyám egyik legfőbb életbölcsessége amit rám hagyott - a fenék korlátlanul nagyra nőhet kislányom - akkor végül is nincs mit csodálkozni, hiszen a legtöbb helyen nincs járda, az emberek autóval mennek MINDENHOVÁ, nem lépcsőznek, hiszen a házak/lakások max egy szintesek, vagy ha nem, hát van lift, az áruházakban kis kocsit is be tud szerezni a mozgásundoros nagyon kövér ember (pontosítok: talán már nem mozgásundoros, hanem mozgásképtelen, mert már valóban nem tud mozogni). Cipekedni sosem szoktak, még a boltból kifelé a kocsiig is igénybe vehetik a bolti cipelőket (ők azok, akik a cuccokat bepakolják, én ezzel se nagyon tudok mit kezdeni, mindig ki kell rángatni a kezemből a dolgokat, mert fogom, aztán pakolom) és teljesen meg vannak rökönyödve, mikor én viszonylag nehéz szatyrokkal málházom fel magam és mégsem kérek segítséget (az mondjuk az én személyes nehézségem az életben, hogy képtelen vagyok segítséget kérni - valójában férfi vagyok, jaj), aztán ott van a kaja: rengeteg a kész/gyors kaja és mindben iszonyú sok a só és cukor, meg isten tudja még mi, ráadásul a "nemzeti eledelek" is dermesztőek: chips, ketchup és kóla mindenhez, hamburger tésztával, krumplival, akármivel, ami nagyon haszontalan szénhidrát, mutatóba pár száraz zöldségdarab, aztán persze nagyon népszerű a pizza, de azt hiszem, hogy a hízásért leginkább a mozgásszegény életmód (nulla, azaz nulla mozgás, még a vibrátor is távirányítós) és a nagyon elfoglalt embereknek készült (mert vitathatatlan, hogy sokat dolgoznak, tehát abszurd módon nem lusták) kész/gyors kaják a felelősek. 

Igazából azt akartam mondani, hogy aki rosszul érzi magát a bőrében, az látogasson el Amerikába: pár nap után garantáltan vidámabban tekint majd a kiskutyahájra a csípőjén. 

PS.: Abszurd módon Marci baráti körébe két Angelina Jolie méretű lány tartozik, mikor találkozom velük, mindig szívesen lenyomnék egy kis szalonnát a torkukon. 

"nagyon sajnálom emberek"

Én egy rossz, gonosz, alja ember vagyok, egy idegen szívű szörny.
Olvasom a blogokban a sztorikat az otthoni disznóságokról és nyomasztó pitiségekről, meg hogy a CBA-ban mi mennyibe kerül* (egyáltalán már a CBA elnevezés is olyan kellemetlen, kicsinyes konnotációkat hordoz) és hogy nincs pénz gyümölcsre és hogy nincs pénz semmire, ha a beledet kidolgozod akkor se és nincs magántanítvány (ez engem elég komolyan érintene most ha otthon lennénk, mert annak idején, mikor nyolc órában dolgoztam, mellette akkor is tanítanom kellett hajnalban-este-hétvégén, mert nem volt pénz CBA-ra, ugyebár), mert senkinek nincs pénze és mindenki mogorva és panaszkodik és ilyenkor persze eszembe jutnak a fojtogató évek a tanítással, a reménytelenséggel, meg az állandó pénz miatti küszködéssel és ezért itt most engedelmetekkel bevallom, hogy egy porcikám se vágyik haza, ez itt nekünk a béke szigete, van pénz kajára és albérletre, nincs pénz bölcsire, na és akkor...valamit valamiért, háddenem? 

Ahogy így végiggondolom, otthon semmire se volna pénz.





*ez a CBA-dolog valahogy különösen borzongató volt, ezért is írtam róla - nem tudom pontosan megmagyarázni miért, de ez az intézmény számomra az összes magyar szomorúságot és reménytelenséget megtestesíti...

"papám kérem"

Mivel mindketten baglyok vagyunk - meg hatalmas nagy alvók -, ezért kettő előtt ritkán fekszünk le, így a reggeli kelés időnként egészen pokoli. Marci néha kedveskedik hétvégén és etet, pelenkát cserél, öltöztet, játszik, mesél, míg én lustálkodom. 

Az anyám régebben mindig azt mondta, hogy ő imádja a férfiakat gyerekekkel, mert nagyon viccesek: a gyerekek ugyanis általában valahogy furán vannak felöltözve, lóg a ruhájuk, felemás a cipőjük, egyszóval olyan zűrösek, mert hát a férfiaknak ez az öltöztetés nem az erősségük. 

Amikor ma Marci referált a reggelről, rögtön beugrott az anyám fenti gondolata és nagyon meghatódtam, mikor  hallottam, hogy hát, sajnos a tejet elfelejtette megmelegíteni, nem kaptak hiperszuper áfonyás biogofrit, mert valahogy azt is elfelejtette (jé, nahát) meg aztán azért maradtak pizsamában, mert fogalma sem volt, hogy mit adjon rájuk (egy óriás gardróbszobányi ruhájuk van, teszem hozzá halkan)...erről persze rögtön eszembe jutott, mikor egyszer télen - épp itt is egész hideg volt meglepő módon - Marci ugyanígy hagyott aludni és Marcikát nyári ruhába öltöztette, majd megfagytam mikor ránéztem a csupasz karjára meg a meztelen lábára; azóta is ezzel az esettel cukkolom, de csak kicsit szabad, mert mindig iszonyú büszke rá, hogy milyen jól megy neki ez a babázás. 

Szóval igen, az anyámnak igaza volt: az apák tényleg iszonyú helyesen csetlenek-botlanak a kölkökkel.




Update.: Mi? Hogy megkapták-e a vitaminjukat? Jaj, nem, azt is elfelejtettem...

(morog

Olvasom a bezzeganyán, hogy nyafognak az újdonsült budapesti anyák a bezártságról*, mikor ott a szájukban a hatos villamos, eh...méghogy bezártság, mikor egy gyereked van és van tömegközlekedés, istenem, de nagyon el vannak kényeztetve ezek a magyar (európai) kismamák, bezártság, aha, hát persze.)




*ferdítek persze, nem pont a bezártságról, hanem a város borzalmairól...ó, drága Budapest...

America the Beautiful vol.87231075

Kicsit el vagyok kenődve: tíz nap múlva Connecticutba költözik az a kedves nő és családja, aki a legelején - sőt, már akkor, mikor még csak Triesztből szerveztük az itteni életünket - egy csomót segített nekünk. 

A munka miatt mennek el, hiába itt így megy ez: nincsenek ezer évre szóló szerződések, sokan csak bérlik a házukat, lakásukat és amint a munkaügyek úgy hozzák, mennek is tovább - ehhez képest a magyarok a szomszéd városba se költöznének semmi pénzért, hát igen, nagyon más ez a mentalitás, nem feltétlen jobb, bár tény, hogy sokkal rugalmasabbak a legtöbben, az meg azért jó dolog. 

Itt annyi minden átmeneti, valahogy örök turistaéletet élnek, időnként garage sale-eken kiárusítják mindenüket és viszlát...persze ebbe azért nyilván az is belejátszik, hogy döbbenetesen nagy az ország: ha  jól tudom, csak Texas négyszer akkora, mint az amúgy óriási Franciaország...

Hihetetlen, hogy mennyire el tudok szontyolodni ezektől a búcsúzásoktól még akkor is, ha gyakorlatilag sosem találkozom itt senkivel - valahogy alapvetően annyira átmeneti életünk van minden egyes országban, sőt, a költözés-függésünk miatt minden egyes városrészben, ahova megyünk, hogy nekem egy-egy kedves bolti pénztárost vagy szomszéd nénit itt hagyni is nagy szomorúság, bármennyire is nevetséges ez.  

America the Beautiful

Ja, azt nem is meséltem, hogy pár hete kiderítettem, hogy hivatalosan is szegények vagyunk (itteni mércével mérve, természetesen, mert az otthonival szerintem egész tehetősek), egy négy tagú családnak több pénze kéne, hogy legyen Texas állam (vagy mittomén mi) szerint, úgyhogy akár igényelhetnénk is bölcsi támogatást, csakhogy...nagyon sokan szegények nyilván, úgyhogy az igényléshez is fel kell kerülni az igénylési várólistára (én úgy saccolom, hogy akkorra kapnánk támogatást, mikor már elköltözünk). 

Egyébként azt olvastam valahol, hogy a bölcsi-ovi helyzet abszurditása már-már elképesztő Amerikában (hosszú-hosszú várólisták és döbbenetes árak) és a múltkor volt is egy cikk valahol arról, hogy a kevésbé tehetősek nagyon szenvednek emiatt (itt nincs semmiféle családtámogatás és a nők a gyerekek hat hetes korában visszamennek dolgozni; az extrém gyerekimádók akár három hónapig is kihúzzák otthon fizetés nélküli szabadságon) és megemlítették annak az egyedülálló nőnek az esetét, akinek elkóborolt a két éves gyereke, mert ahhoz, hogy dolgozni mehessen, muszáj volt az öt meg a hét éves gyerekére bízni a kicsit. Szerencsére itt még nem tartunk: maximum nem mennek bölcsibe és nem tanulnak angolul, én meg nem dolgozom Amerikában, nem lesznek 1,5 évesnél idősebb ismerőseim és nem gyakorlom a nyelvet*, de úgy-ahogy még meg tudunk élni egy fizetésből is. 

*nem is dicsekedtem még vele, hogy bár elhülyült kisgyerekes anyuka vagyok és nem érintkezem felnőttekkel (csak olvasok, tévézek, blogot írok magyarul és álmodozom), elkezdtem angolul álmodni. 

smitten

Ésésésés a szerelmem (az új lakás) még olyat is tud - azon kívül, hogy két szintes (álmaim netovábbja, hogy tudjak akkor is a konyhában tevékenykedni, ha a babák alszanak, meg hogy legyen egy olyan terünk, ahol nem kell sutyorogni ilyenkor ésésés lenne megint kandallónk, kettő is, wow) -, hogy van neki egy ilyen kis verandaszerűsége, kertnek azért nem mondanám, de babafutkosónak egyelőre tökéletes volna, istenem, pár nap játszóteret  felcserélnénk azzal (gyűlölöm a játszóteret, reménytelen az egész játszóterezésünk, mert egyre gyorsabban futnak kétfelé, lehetőleg arra, amerre az autók mennek és nincs kerítés; múltkor meg Marcika állatira beverte a fejét egy ilyen fém ivókútba és míg pátyolgattuk - véletlenül épp ketten voltunk -, Léna is felbukott valamiben, akkor már őt kellett menteni, Marcika szegény hüppöghetett egyedül tovább, ez az ikrezés nagy-nagy fenesége, hogy soha egyikre sem tudsz igazán figyelni, bár Marci szerint éppen ettől lesznek tökös, önálló gyerekek, na mindegy, szóval nekem a játszótér iszonyú stresszforrás, mindig már jó előre szorongok, hogy menni kell, sok évet szoktam öregedni, míg asszisztálok a rohangálásukhoz, meg az eséseikhez). 

Úgy, de úgy szeretném azt a lakást, mert valahogy olyan mint egy ház és az egész egy kicsi lakópark különálló épületekkel, kicsit olyan mint egy balatoni üdülő és a verandaszerűségre ajtó nyílik a konyhából és óriási ablakok vannak és sok a fény és akár be is tudnánk gyalogolni fél óra alatt Marci egyetemére, ahol gyönyörű nagy zöld füves területek vannak, ott nyomulnánk naphosszat a hetven fokban (kizárt dolog), de gyönyörű volna, komolyan mondom, még a pakolás is más színben tűnik fel így (de azért fúúúújjjj), jajjaj, nagyon szeretnék abban a lakásban lakni. 

inni nem kell félnetek

Hogy vagy? Túlélted a napot eddig?
Jaja, egész jól lettem reggeli közben, meg valahogy olyan szentimentálisra butultam a másnaposságtól, úgyhogy boldogan mondogattam egész reggel Marcikának a virágos képekre, hogy virág, virág, virág és közben nézegettem őket és meghatódva azon méláztam, hogy mennyire édesek...aztán mikor lefeküdtek, vagy húsz percet én is szunyókáltam, úgyhogy most egész jó. 



Ó, feleim, inni rossz - főleg, ha az ember évek óta nem teszi és főleg, ha alapvetően keveset eszik és főlegfőleg, ha nem engedheti meg magának a másnaposság luxusát. (Tessék, ma például szépen elcsesztem a futásomat, pedig már 4.5 kilométernél tartok)

Igen, kitaláltátok: tegnap ismét bulizni voltunk (egy hónapja volt itt a bébiszitter, már nagyon rám fért), most kivételesen jól is éreztem magam: potluckoltunk, szerintem egyértelműen a mi kajánk (gombás vöröboros marhatokányt vittünk; tegnapelőtt vagy négy órámba került, hogy megcsináljam, eh, a szingli egyetemistáknak való az ilyesmi) volt a legjobb - az volt a kaja kitétele, hogy olyat főzzünk, amiben alkohol van - és mivel hirtelen állati boldog lettem ettől a kis szabadságtól, egy kicsit sajnos elkapott a gépszíj, ittam mindenféléből egy kicsit (a legnagyobb hiba) úgyhogy most elég nyamvadt másnapos vagyok. (Vicces, az volt az első gondolatom ébredés után, hogy ennél még a terhességi rosszullét is jobb volt, pedig annak idején folyton azt mondogattam, hogy az egész olyan, mint nyolc hónapnyi durva másnaposság) 

Tegnap délután meg lakásokat néztünk, az egyikbe nagyon mélyen beleszerettem, szívem szerint már holnap költöznék, de nyilván kiveszik, mire itt lejár a szerződésünk és elköltözhetünk - gyakorolnom kell az elengedést.

Azt akartam még mesélni, hogy itt mennyire de mennyire más ez az egész meleg-kérdés: míg otthon épp betiltják a buzikat (háddenem?), addig itt az egyetemista meleg fiúk a potluck partin tervezgetik az esküvőjüket és az egyértelműen hetero fiúk meg halál komolyan kérdezgetik őket, hogy ha Washingtonba járnak majd egymástól két órára lévő egyetemre, akkor hogyan oldják meg a találkozást...nemtom, még mindig nehéz megfogni, hogy mi olyan eszméletlen más az amerikaiakban, de az egyik az biztosan a hihetetlen nagy magabiztosságuk, a másik meg az átlag magyarnál fényévekkel nagyobb toleranciájuk - és basszus, hiába, hogy ez itt dél, Texas, a konzervatívok fellegvára, mégis egy leszbikus nő Houston polgármestere.
Szerintem az egyik legnagyobb hiba otthon, hogy az ismert emberek, politikusok képtelenek coming outolni és hallgatnak az egész témáról - ha nem tennék, szerintem eszméletlen nagy hatással lehetnének a társadalomra. 

fontos, jó nap, nohát

Úristen, de utálom a Költészet Napjával való hahotás viccelődést (ezen a napon sok pénzt kell költeni, höhöhöhö, dejóvazze; persze az én gyerekeim is Eddie Murphy poénokon nevetnek egyelőre - egyikük böfög, ilyesmi -, úgyhogy lehetnék empatikusabb, de én inkább reménykedem, hogy a helyzet később javulni fog). 

A Költészet Napját meg szeretem, fontos, jó nap, nohát. 

elvetett kocka

Hát, úgy nagyjából mintha bejelentettük volna, hogy elköltözünk. Holnap megyünk lakásokat nézni. 

(:hangosan felzokog)

kutatós

Ma a nagynéném tök jól demonstrálta, hogy az átlagember mit gondol a kutatásról (Marcinak még nem meséltem, nem csüggesztem szegényt): beszélgettünk a babákról, mondtam, hogy még mindig nem beszélnek és elmeséltem, hogy olvastam, hogy hosszas kutatásokkal arra jutottak, hogy az ikrek azért is kezdenek később beszélni, mert az anyjuknak egyszerűen nincs ideje eleget és megfelelő minőségben beszélni hozzájuk, azaz a legtöbbször rövid mondatokban, szegényes szókinccsel, pattogósan utasítja őket dolgokra. 

A nagynénémet nem hatotta meg a kutatás szó, simán azt mondta a hosszú monológomra, hogy á, dehogy, nem hiszem...

Még szerencse, hogy nagyjából senki nem ért egy büdös szót sem abból, amit Marci csinál, mert különben nyilván mindenkinek komoly és okvetlenül kifejtendő véleménye volna az egydimenziós Bose gázról.

húsvét

Annyira jól kiszúrtam magammal tegnap, mert napközben ugye nyafogtam és nyűgösködtem és semmihez nem volt kedvem, úgyhogy este kilenckor álltam neki a kajagyártásnak (Marci éjfélkor még vígan pingálta a tojásokat) és fél kettőig nyomtam. 

Aztán ma rádöbbentem, hogy hát hiszen tegnap három éve halt meg az anyám. 

Tudjátok jól, én aztán nem vagyok ezo-lény, egy kicsit sem hiszek a horoszkópban (sőt, egyszerűen rosszul vagyok tőle, hogy manapság az emberek csak horoszkóp segítségével képesek bármilyen tulajdonságukat felismerni, jézusom), a megérzésekben, a csillagok állásában, nem vagyok fatalista, nem látok mindenben jeleket, stbstb, de tény, hogy egy ideje iszonyú nyugtalan leszek a halálok (és temetések) évfordulója körül - és még igazán számon se tartom őket, mert szerintem az ember nem úgy és attól emlékezik, hogy minden évben x időpontban gyertyát gyújt; ugyanakkor tényleg észrevettem, hogy amikor rosszul alszom és nagyon rosszkedvem van, akkor valamelyik szülőm halálának vagy temetésének évfordulója van (7-én - amikor az anyám három éve meghalt - például egy percet sem aludtam, csak szenvedtem egész éjjel). 

Egyébként meg itt Amerikában csak vacak sonkát kapni, a torma is olyan erőtlen, de azért jól bereggeliztünk, ittunk pezsgőt, ettünk sütit, sonkát, tojást, csokit, úgyhogy nyilván már a reggeli alatt visszahíztam azt a két (!!) kilót, amit fogytam a héten (most jó sokat futottam, a futás meg szépen pörgeti le a hájat az emberről, menjetek futni, feleim). 

"húshegynyi probléma, abba az életbe abba hülyültem meg"

Á, nekem nem szabad lakásokat nézegetni, mert körülbelül három perc alatt az apokalipszist vizionálom és sötét depresszióba taszítom magam, mert ilyen rövid idő alatt simán le tudom vezetni az összes problémánkat a lakáskeresésből: nincs munkám, nem lesz munkám, hol nem lesz munkám?, nincs pénzünk bölcsire, ovira, a gyerekeim szociális analfabétákként fognak felnőni, lesz-e valahol valaha rendes, saját lakásunk és hol lesz ez a lakás egyáltalán? 

Mondtam már, hogy halálosan unom a problémáimat?

Eh, megyek inkább sonkát venni...

racionálisan élünk

Valamikor a hét közepén bejelentettem Marcinak, hogy én nem akarok mégsem költözni, elég volt, nem bírom tovább a költözéseket, a babáknak jó itt, van közel sétahely, játszótér, néhol járda is (mondjuk úgy egy méternyi, khm), van közel több bolt is, a lakást nem igazán szeretjük, de nem érdekel, maradjunk. 

Erre ma bőszen rávetettük magunkat a hirdetésekre, ügynököket hívogatunk, hirdetéseket böngészünk, esélyeket latolgatunk, de nem, mi nem költözünk...



update: Á, minden szép  lakás iszonyú drága, utálom ezt a pénztelenséget. Bűnöző, rabló, csaló akarok lenni.
De akkor börtönbe kerülsz...
Jó, de egy kicsit legalább lenne pénzem. 

breaking

Léne elkezdett úgy beszélni, mint a törpe a Twin Peaksben (3.29-től).

ahogy a dolgok vannak

Ez annyira, de annyira tipikus volt ma, hogy jövök haza a boltból, a háromszáz csomagom a szuper kis csomaghordozó akasztókkal ráakasztva a babakocsi hátuljára és a rengeteg autó persze megint eltorlaszolta a babakocsis feljárót - gyűlölöm az autókat -, én meg próbáltam húzni-vonni a szerencsétlen dög nehéz kocsit azon a pár lépcsőn, amit valamiért nem torlaszoltak el, de a babakocsi a nagy súlytól, meg a rángatástól elkezdett összecsuklani, a dolgok a földre estek, én meg leguggolva próbáltam helyreállítani a kis pöcköket, amik megtartják és szerelés közben a babák vize a táskámból valahogy elkezdett a nyakamba csöpögni, a babakocsi ott billegett a lépcsőn, szegény Léna nagyon megijedt és zokogni kezdett, én cifrákat káromkodtam, mert tényleg rémes, amikor ezekkel egyedül kell küzdenem és muszáj a feszültséget kiadnom magamból és persze ilyenkor mindig jön valami lakó a babákat ugyulibugyulizni, hogy jaj, ezek a cuki kis ikrek, mindig nézem, hogy milyen aranyosak, én meg ott álltam vérben forgó szemekkel, idegroncsként, a fejemből csöpögött a babavíz, a szatyrok leszakadtak és a földön voltak elszórva és próbáltam valami mosolyt kipréselni, de csak vicsorogni sikerült, a fenébe, már megint olyan régen volt itt a bébiszitter, spórolunk, én meg szép lassan becsavarodom*.








* egyébként még mindig tök jól bírom a gyerekezést, sokszor meg is veregetem a saját vállam képzeletben. Persze sokat segít, hogy alapvetően monomániás remete vagyok. Marci sokkal nehezebben viseli, ha egy kicsit hosszabban kell foglalkoznia a babákkal - szereti őket, hogyne, teljesen odavan bánatában, ha néha nem találkozik velük este, mert későn jön haza, Léna ugye a világ legszebb nője, Marcika meg annnnyira cuki, sokat is nevetnek, meg birkóznak, de csak rövid ideig bírja a kis monoton tevékenységeiket és a hát, izé, hogy is mondjam...nem túl izgalmas kis játékokat, meg hogy mindig ugyanazokat a képeket kell nézegetni: múltkor bezavartam a szobába hétvégén, hogy na, akkor most végre itthon van, a gyerekek úgyis ritkán találkoznak vele, tessék játszani, könyvet olvasni, képet mutogatni. Körülbelül egy perc múlva elhaló hangon kikiabált a szobából, hogyaszongya mindjárt szénné égek az unalomtól...

Blogot írni jó

Jaj, ez olyan idegesítő, hogy azért, mert néha nyivákolok a blogban, egy csomóan azt képzelik, hogy én egy ilyen sarokban sírdogálós szerencsétlen vagyok...

Dehogy, én nem képzeltem, mindig jókat röhögtem.

Jó, hát nyilván ezért vagy te a férjem. 

hümm

Igen, azért mindig gyanús volt, hogy az autizmusért nagyrészt a gének a felelősek, nem az oltások meg a kommunisták okozzák; még mindig nem tudnak persze semmit, de azért egyszer csak megmondják a tutit. Persze megint ideges lettem, mert az én gyerekeim még mindig nem beszélnek egyáltalán - na jó, Lénának vannak ilyen kis halvány szókezdeményei, meg azt remekül tudja mondani, hogy papa...

slaves to the wage

A nagynéném írt, hogy mosmár aztán határozzuk el magunkat, hogy innen hova megyünk. Nem tudom mért nem lehet felfogni, hogy ezt nem mi határozzuk el.

De, végül is igen. Mert mondhatjuk, hogy mondjuk csak Európában akarunk élni, kész, passz.

És ha Kamcsatkán kapsz állást?

Akkor majd elmegyek valami mást csinálni, valami rendes munkát.

De én nem akarom, hogy mást csinálj, én azt akarom, hogy fizikus legyél. Legalább egyikünk legyen boldog.

Miért, te nem vagy boldog?

Hát, ezek a munkaügyek, meg a nyugdíj, ezek rettenetesen nyomasztanak...nyilván csak vécét pucolni tudok majd ennyi kihagyással, isten tudja hol. Szóval ilyen tekintetben végtelenül boldogtalan vagyok. 

"S halott-e már a perdülő szirom, ha hullni kezd? vagy akkor hal meg, hogyha földet ér?"

- Én a falhoz vágtam volna apa helyében azt a kölyköt, tudja? - ordítottam az ajtón át.

- Bolond vagy? Milyen kölyköt? - nyílt ki hirtelen az ajtó.

- Engem - sziszegtem összeszorított szájjal -, mindenki meghalt neki, csak én maradtam! És most azt sem lehet tudni, hogy én haltam-é meg vagy a testvérem. Ha ikergyerekek vannak, honnan lehet azt tudni?!

Az a helyzet, hogy az Ikrek havától teljesen kikészülök, mert már tudom, hogy milyen az, ha az embernek van kisfia, illetve eleve az ikertéma fontos lett nekem, sőt, azt is tudom, milyen egy (kicsit) problémás ikerszülés, csak én mázlista vagyok (lám, lám, azért nem is olyan rossz néha ez a nagy egészségügyi fejlődés - alapvetően egyébként nekem sok bajom van vele, de ezt most nem fejtegetem), mert száz évvel ezelőtt nyilván mi is meghaltunk volna Marcikával - nem lett volna senki, aki kirángassa belőlem...

Különben a nagypapám ikre (egy kislány) is meghalt, de ő valahogy két-három évesen, beteg volt, bár nem tudok semmi pontosat, csak az apám mesélte az esküvőnk után (kicsit idétlen is volt a helyzet, merhogy ugye én ott voltam nagyon ikerterhesen és akkor ikerhalállal stresszelnek, na mindegy, hát végülis ez az igazság, nekem meg az igazság nagy barátom.)

"Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon"

Méghogy nincs honvágyam: drága pénzért megvettem és még drágább pénzért kiküldettem a Librivel egy Radnóti kötetet.

Feljegyzések a dagadtak házából vol.9548222

Az egyik nagyon okos ikres könyvem (van vagy négy) azt írta, hogy "az ikres anyák hasa soha többé nem lesz olyan, mint azelőtt" - nos, feltett szándékom, hogy ezt megcáfoljam és a futástól szépen apad is, nem tagadom, büszke vagyok.

Az meg valami hihetetlen mázli, hogy egy darab csík sincs rajta (ezzel már sokat dicsekedtem, de újra meg újra áldom a szerencsémet miatta), tuti, hogy ezt a non-stop okádásért kaptam cserébe.

"csika csika csika lú, ne légy Molly szomorú"

Fáj a szívem, mikor olvasom, hallom, hogy sokan, akik külföldön élnek, mennek haza látogatni - és ilyenkor hirtelen iszonyú honvágyam támad.

Aztán belegondolok, hogy a szülők már nincsenek otthon és bár jó lenne találkozni a tesómékkal, meg a család többi tagjával, Marci családjával, de a szüleim nélkül már semmi sem olyan mint régen.

Időnként eszembe jut a Balaton (érdekes, nekem Magyarországból a Balaton hiányzik a legjobban), összeszorul a torkom a Balatonvágytól, de aztán rájövök, hogy soha többé nem lesz ott a nagycsalád, soha többé nem tudunk együtt szalonnát sütni, meg gumimatrac csatázni, meg borozni a teraszon - és így már semmi sem olyan mint régen.

És olyankor, mikor ezt végiggondolom, olyankor már nem is akarok annyira hazamenni.

Meggyőződésem, hogy azért is viselem viszonylag jól a gyászt, mert nem vagyok otthon, nem emlékeztet minden a régi életemre, arra az életre, amiben a szüleim még éltek.

A Fura Lény

Ó és a patkányról még nem is meséltem; a múltkor, mikor haladtunk a játszótér felé, láttunk egy tetemet: messziről olyan volt, mint egy kisebb kutya (sőt, először nekem rókának tűnt), közelről iszonytató patkányfarka volt, azt hittem elájulok, mikor belegondoltam, hogy itt kutyaméretű patkányok ügetnek az úton, jajjaj.

Marci aztán felvilágosított, hogy van itt egy ilyen Fura Lény, amiről nem tudjuk micsoda és hogy az ilyen méretű (a farka típusáról nem tudott nyilatkozni) és lassan megy és van benne valami rémisztő és ő egyszer szemezett is egy ilyennel, mikor biciklizett haza, de azér nekem meggyőződésem azóta is, hogy mi egy elcsapott patkányt láttunk, Texasban ugye minden jóval nagyobb az átlagosnál, jézusom, jaj, fúj, menjünk vissza Triesztbe (ott csak egy kis patkányt láttam halva a tengerben, khm).

Éljenek a másfél évesek!

Beállni a szélbe kitárt karral - nekem ez az igazi életigenlés szimbóluma. Léna meg hatalmas bohóc lett az utóbbi időben, halálra röhögöm magam a társaságukban (amikor épp nem agyvérzést kapok).

Másfél év, te jó ég! Valahogy megcsináltuk, megdicsérem magunkat - vagy ahogy itt mondják (Amerikában azért is megdicsérik a gyerekeiket, ha azok elfingják magukat, nekem ez időnként kicsit cukros, de tudom, hogy (elvileg) jót tesz): good job...

"Nagyon sajnálom emberek"

Egész biztos, hogy most sokatok számára nagyon ellenszenves leszek (a legtöbb ember számára úgysem vagyok szimpatikus a sarkos véleményem miatt, úgyhogy megszoktam, állok elébe), dehát ugye nekem az a hírem, hogy nagyon őszinte vagyok (manapság már nem is annyira, egyébként), úgyhogy azt szeretném elmondani, hogy én még mindig nem szeretem a más ember gyerekét.

Igen, vannak nagyon aranyos, szép, kedves, tisztelettudó gyerekek, őket szeretem, velük szívesen barátkozom, de sajnos, a többség nem ilyen - ahogy sajnos az emberek többsége sem kedves, kulturált, tisztelettudó vagy szép és hát lássuk be, azért az undok, bunkó és kulturálatlan szülőnek igazán nagy szerepe van abban, hogy a gyereke egy kis utálatos szörny lesz.

Ezeket az indulatokat egyébként a játszótér hozza ki belőlem és persze főként az idősebb kis bunkók: akik poénból elütik Lénát a biciklijükkel, akik óriási és veszélyesnek látszó játékkardot csapkodnak Marcika szemétől fél centire és ha rájuk szólok, undorodva néznek rám, akik elveszik a labdánkat (jó, vegyék, játsszanak vele, de esetleg szóljanak, kérjék el, valami) és amikor visszakérem, akkor eszük ágában sincs megköszönni, hogy addig náluk volt, csak átnéznek rajtam.

És ilyenkor ezeknek a gyerekeknek a szüleit is utálom: hát baszki, ha látom, hogy a gyerekem épp elüt egy még majdnem csecsemőt, akkor nem beszélgetek tovább szenvtelen pofával a többi anyukával, hanem például elmagyarázom a gyereknek, hogy ilyet nem csinálunk, háddenem? Fúj, engem a tapintatlan tahósággal lehet a legjobban kihozni a sodromból. Mert jó, legyen egy ember buta, tanulatlan, de egy kicsit tudjon már viselkedni (és tanítsa meg a gyerekét is erre), könyörgök.

Utálom a játszóteret, igazából csak ennyit akartam mondani. Köszönöm a figyelmet.