Ésésésés a szerelmem (az új lakás) még olyat is tud - azon kívül, hogy két szintes (álmaim netovábbja, hogy tudjak akkor is a konyhában tevékenykedni, ha a babák alszanak, meg hogy legyen egy olyan terünk, ahol nem kell sutyorogni ilyenkor ésésés lenne megint kandallónk, kettő is, wow) -, hogy van neki egy ilyen kis verandaszerűsége, kertnek azért nem mondanám, de babafutkosónak egyelőre tökéletes volna, istenem, pár nap játszóteret felcserélnénk azzal (gyűlölöm a játszóteret, reménytelen az egész játszóterezésünk, mert egyre gyorsabban futnak kétfelé, lehetőleg arra, amerre az autók mennek és nincs kerítés; múltkor meg Marcika állatira beverte a fejét egy ilyen fém ivókútba és míg pátyolgattuk - véletlenül épp ketten voltunk -, Léna is felbukott valamiben, akkor már őt kellett menteni, Marcika szegény hüppöghetett egyedül tovább, ez az ikrezés nagy-nagy fenesége, hogy soha egyikre sem tudsz igazán figyelni, bár Marci szerint éppen ettől lesznek tökös, önálló gyerekek, na mindegy, szóval nekem a játszótér iszonyú stresszforrás, mindig már jó előre szorongok, hogy menni kell, sok évet szoktam öregedni, míg asszisztálok a rohangálásukhoz, meg az eséseikhez).
Úgy, de úgy szeretném azt a lakást, mert valahogy olyan mint egy ház és az egész egy kicsi lakópark különálló épületekkel, kicsit olyan mint egy balatoni üdülő és a verandaszerűségre ajtó nyílik a konyhából és óriási ablakok vannak és sok a fény és akár be is tudnánk gyalogolni fél óra alatt Marci egyetemére, ahol gyönyörű nagy zöld füves területek vannak, ott nyomulnánk naphosszat a hetven fokban (kizárt dolog), de gyönyörű volna, komolyan mondom, még a pakolás is más színben tűnik fel így (de azért fúúúújjjj), jajjaj, nagyon szeretnék abban a lakásban lakni.
