Tegnap délután volt megint egyetemi heje-huja, dínom-fánom, ökörsütés, terülj, terülj, elmentünk mindannyian és bizony már igencsak megfuttattak mindkettőnket a babák.
Igazi szuperhírónak éreztem magam, ahogy futottam utánuk két irányba (igen, az ember megtanul két irányba futni valahogy), de hiába volt nagyon fárasztó, tök jól szórakoztam: Léna kutyát simogatott, hentergett a fűben és random egyetemistákhoz odament és kicsit üldögélt velük. Marcika meg virágokat nézegetett (imádja a nővényeket), a szélben élvezkedett (a szélért rajong) és bizonyos embereket zaklatott (zaklatás Marcika módra = a fájdalmasan szép zárt szájú mosolyával nézte őket hosszan, aztán néha a hátuk mögé került és "támadott", majd ezen vadul kacagott), illetve hat éves kislányok után szaladgált.
Bevallom, a legjobb az volt az egészben, hogy végre rám jött a sovány nadrágom és akik régen láttak, nem győztek csodálkozni, hogy húha, mennyit fogytam (persze az ember ilyenkor sértetten arra gondol először, hogy jézusom, de dagadt lehettem azelőtt) és hogy úristen de jól nézek ki és nahát, azonnal mondjam el hogy csináltam. Mondtam is nekik, hogy könyvet írok majd erről, csak az a baj, hogy nemigen lenne mit írni: a siker egymondatos....És persze még mindig van mit lefogyni, megyek is futni lassan.
