Kicsit el vagyok kenődve: tíz nap múlva Connecticutba költözik az a kedves nő és családja, aki a legelején - sőt, már akkor, mikor még csak Triesztből szerveztük az itteni életünket - egy csomót segített nekünk.
A munka miatt mennek el, hiába itt így megy ez: nincsenek ezer évre szóló szerződések, sokan csak bérlik a házukat, lakásukat és amint a munkaügyek úgy hozzák, mennek is tovább - ehhez képest a magyarok a szomszéd városba se költöznének semmi pénzért, hát igen, nagyon más ez a mentalitás, nem feltétlen jobb, bár tény, hogy sokkal rugalmasabbak a legtöbben, az meg azért jó dolog.
Itt annyi minden átmeneti, valahogy örök turistaéletet élnek, időnként garage sale-eken kiárusítják mindenüket és viszlát...persze ebbe azért nyilván az is belejátszik, hogy döbbenetesen nagy az ország: ha jól tudom, csak Texas négyszer akkora, mint az amúgy óriási Franciaország...
Hihetetlen, hogy mennyire el tudok szontyolodni ezektől a búcsúzásoktól még akkor is, ha gyakorlatilag sosem találkozom itt senkivel - valahogy alapvetően annyira átmeneti életünk van minden egyes országban, sőt, a költözés-függésünk miatt minden egyes városrészben, ahova megyünk, hogy nekem egy-egy kedves bolti pénztárost vagy szomszéd nénit itt hagyni is nagy szomorúság, bármennyire is nevetséges ez.
