- Én a falhoz vágtam volna apa helyében azt a kölyköt, tudja? - ordítottam az ajtón át.
- Bolond vagy? Milyen kölyköt? - nyílt ki hirtelen az ajtó.
- Engem - sziszegtem összeszorított szájjal -, mindenki meghalt neki, csak én maradtam! És most azt sem lehet tudni, hogy én haltam-é meg vagy a testvérem. Ha ikergyerekek vannak, honnan lehet azt tudni?!
Az a helyzet, hogy az Ikrek havától teljesen kikészülök, mert már tudom, hogy milyen az, ha az embernek van kisfia, illetve eleve az ikertéma fontos lett nekem, sőt, azt is tudom, milyen egy (kicsit) problémás ikerszülés, csak én mázlista vagyok (lám, lám, azért nem is olyan rossz néha ez a nagy egészségügyi fejlődés - alapvetően egyébként nekem sok bajom van vele, de ezt most nem fejtegetem), mert száz évvel ezelőtt nyilván mi is meghaltunk volna Marcikával - nem lett volna senki, aki kirángassa belőlem...
Különben a nagypapám ikre (egy kislány) is meghalt, de ő valahogy két-három évesen, beteg volt, bár nem tudok semmi pontosat, csak az apám mesélte az esküvőnk után (kicsit idétlen is volt a helyzet, merhogy ugye én ott voltam nagyon ikerterhesen és akkor ikerhalállal stresszelnek, na mindegy, hát végülis ez az igazság, nekem meg az igazság nagy barátom.)
