álmos

Azt álmodtam, hogy a hetedikesek tettleg bántalmaznak a tábla előtt (most ezen azért felröhögtem). Szerintem tényleg ideje munkahelyet váltanom: a szorongás világbajnoka (ez én vagyok, bizony) nem engedheti meg magának ezt a szintű idegbajt.



PS.: Azon gondolkodtam, hogy valami teljesen stressz-és felelősségmentes munka lenne jó: ha mondjuk utcaseprő lennék, szerintem tizedannyit aggódnék, mint most. Megfontolandó.

Happy everything

Még szerencse, hogy megint egy hadseregnyi kaját főztem, így az a pár elrontott dolog nem is számít nagyon. Az az elképesztő dolog történt, hogy kész a vacsora (5 - azaz ÖT - óra van): igaz, hogy tegnap óta a konyhában lakom és a kaja felét ki kellett dobni,  de ilyen még sohasem történt, teljesen elképesztő.

Haha, a fentieket még 24-én írtam, de most sikerült újra leülnöm; azóta már halálosan összevesztem apukám családjával (muszáj volt kinyitnom a számat, mivel iszonyú sokat bántottak már, ugyanakkor, mivel igen szerencsétlenek, azóta is mardos a bűntudat, jobb lett volna kussolni és okosabbnak lenni talán),  karácsonyt nehéz megúszni balhé nélkül, ha róluk van szó.

A gyerekek most a nagymamájuknál vannak, mi meg az épp nem szabadságon lévő, összesen kábé három darab budapesti ügyintéző segítségével a CSOK kérelmünket próbáljuk intézni* - elég aggasztó folyamat, főleg, mert a szükséges iratok listája mindenhol kicsit más, plusz az ügyintézők megállás nélkül össze-vissza beszélnek a témában.

Kaptunk egy rakás gáláns ajándékot a költözéssel kapcsolatban, szerintem megállna az ütő mindenkiben, ha egy adott ponton bejelentenénk, hogy Glasgowba költözünk, na csá.

*újabban minden saját idő a borzalmas ügyintézésről szól

Happy fucking everything

Eddig remekül haladok: a zserbógolyók a csokis felüknél (látszólag örökre) rágyógyultak a tányérra, a kekszszalámiba használt keksznek fűrészpor íze van és ez nyilván a sütiben is érződik majd, a mézeskalács tészta keverése közben az egész konyhát vékony lisztréteggel terítettem be - a hajammal és a ruhámmal egyetemben -, izgulok nagyon, hogy mi történik majd a hal panírozása közben; valamiért az a gyanúm, hogy ez a gasztrokatasztrófák karácsonya lesz.

Eh, titokban aludni akarok egész nap, rettentő fáradt vagyok, csak vonszolom itt magam két elcseszett süti között.

slave to the wage vol.sokezer

Mikor kiderült, hogy elég messze költözünk és ezáltal új munkahelyet kell találnom, én szépen elmentem az igazgatóhoz és mindezt őszintén elmondtam, mire ő elég meglepő módon azt reagálta, hogy ó, semmi gond, vegyünk egy kis kocsit és azzal furikázzak fel-alá naponta úgy hatvan kilométert. 

Emlékszem, kissé elakadt a szavam a javaslatra (és tekintve, hogy jogosítványom sincs, ez egy különösen izgalmas vízió), ma aztán Marcival viccelődtünk, hogy erre a legjobb lett volna egy nagyívű monológgal reagálni, hogyaszongya, hümm, lássuk csak, de jó kis ajánlat ez: súlyos százezrekért megtanulok vezetni, majd újabb súlyos százezrekért-milliókért veszünk egy kis kocsit, amit lelkesen tömhetek jó sok benzinnel azért, hogy bejárjak egy olyan iskolába, ahol a szülők kénye-kedve szerint történik minden és a négyes a szitokszó és persze mindezt havi százötvenezer forintért...hátttőő NEM. 

De kösz az ötletet.

Spleen

Isten a tanúm, én próbáltam dolgozni menni ma, csak aztán Léna újabb hasgörcse miatt végül hazaloholtam, hát, semmi karácsony-fílingem az biztos, ajándék eddig kábé csak a gyerekeknek van, ötletem-energiám nulla, minden erőmet elszívta idén a csatározás a hetedikesekkel, nem bírtam semmire igazán figyelni, nem volt időm online rendelni, amúgy is csak egy, az iskola-munkahely vonzáskörzetében mozgó betegápoló robot vagyok, eh, micsoda átszellemültség három nappal karácsony előtt, fásult vagyok, álmos vagyok, saját időt akarok, kluttyog a gyomrom, a betegség mondjon le, 2016, elég volt, nem tetszel, viszlát.

Hahahahaha

És néddmá, van is egy új állásom leendő házunktól negyed óra sétára...

Update: Marcit állásinterjúra hívták Glasgowba. Ez mekkora klasszikus: amikor végre házat veszünk, felcsillan a külföldi remény.

"betegbeteg" aka 42

Az Univerzum szerintem jót kacagott a gyerekek életigenléséről szóló szentimentális bejegyzésemen és rám küldte A Vírust: vasárnap volt ugye a születésnapom és előző nap kaptunk tesóméktól színházjegyet ajándékba és előtte-utána iszogattunk kicsit, de normális mennyiséget, majd másnap mégis egész nap émelyegtem, oké, az öregségre fogtam a dolgot, nem tudok én már inni keveset se (egyébként ez így igaz). Émelygés ide vagy oda, megejtettük a hagyományteremtő szülinapi kirándulást vasárnap, vittünk magunkkal tortát is, jöttek a tesómék, ittunk az erdőben pálinkát, szendvicseztünk, kicsi hó is esett, tök jó volt.

Mire hazaértünk, már nagyon rosszul voltam, hamarosan elkezdtem hányni. Ez így még oké is lett volna, ha egyszer csak Marcus be nem jelenti, hogy ú, nagyon fáj a hasa, ajjaj, hányni fog. Lehányt mindent, Marci takarítani kezdte és takarított egészen addig, míg nem érezte, hogy akkor most ő is nagyon rosszul van, hányni fog, micsoda meglepetés. Léna eközben nagyon fájlalta a hasát, nagy nehezen hányt végül ő is, mi meg közben egymás kezéből téptük ki a lavórokat, rohantunk a vécére, nagyon durva volt. 

Mindig az ápolta a többieket, aki épp hányás után kicsit megkönnyebbült, a gyerekek nagyon ügyesen segítettek, mikor épp képesek voltak rá. Az éjszaka ilyen durván telt, én nem nagyon tudtam aludni, mert mindig figyeltem, hogy mikor kinek kell segíteni (mondjuk volt egy pont, mikor majdnem elájultam én magam is), iszonyú volt, most úgy érzem magam, mintha túléltem volna egy háborút. 

A gyerekek reggelre aztán nagyon virgoncok lettek, szegény Marcinak még hőemelkedése van, nekem meg alig van jártányi erőm, az előbb azt gondoltam, kimosom az összes lehányt ruhát, de vagy kétszer kellett lefeküdnöm, míg bepakoltam a mosógépet. Marcival szerencsére jókat tudunk röhögni a kínos jeleneteken is - azért nem árt nagyon jóban lenni ahhoz, hogy a vécén támogassátok egymást - úgyhogy haldoklás közben tulajdonképpen remekül szórakozunk.

Szép, emlékezetes kis születésnap volt ez, nem mondom.

"betegbeteg", ja, nem is

A gyerekek olyan elképesztőek, annyira csodálom ezt az életigenlést, ami sosem engedi, hogy elhagyják magukat: Léna éjjel kábé háromszor szó szerint lefosta a bokáját, iszonyúan fájt a hasa, zokogott, hőemelkedése volt, erre reggelre kelve kutya baja és bár alig aludt, vidáman ugrál, birkózik Marcussal, láztalan és a vasat is megenné.*

* mi természetesen megdöglünk a kialvatlanságtól

PÉNTEK

_P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_P_É_N_T_E_K__E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_P_É_N_T_E_K__E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_P_É_N_T_E_K__E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_P_É_N_T_E_K__E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_P_É_N_T_E_K__E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K__P_É_N_T_E_K_

"Reading is dreaming with open eyes"

Ma volt az ovi karácsony és meg kellett állapítanom, hogy két év Amerika ide vagy oda (amikor a gyerekek egész nap szó szerint csak engem hallottak beszélni; na jó, olvasni inkább), kábé az én gyerekeim beszélnek a legjobban. 

Megdöbbentően beszédhibás viszont nagyon sok gyerek (de a nagycsoportosok közül páran kifejezetten durván), úgyhogy titkon azért megveregettem a vállam: mégiscsak volt értelme két és fél éven át napi nyolc órában olvasni! (Valójában persze nem tudom, hogy tényleg hasznos volt-e, abban mondjuk biztos segített, hogy a gyerekek szó szerint órákig tudnak mesét hallgatni és ha belekérdezek a sztoriba mondjuk úgy másfél óra után, egyértelmű, hogy frankón értik is, hogy miről van szó.)

Egyébként meg mindegy is mi mire jó, olvasni csodás és azt akarom, hogy ezt a gyerekeim is tudják. 

Sokszor eszembe jut a könyvekkel kapcsolatban egy gimis sztori: volt a gimiben egy évig egy helyettes magyartanárunk (ő beszélt le a magyar szakról, haha), akit azóta is bűnösen imádok, na és ő hozott harmadik év végén nekünk egy nagyon hosszú könyvlistát. Miután kiosztotta, azt mondta: ha ezeket nem olvassák el, hülyék maradnak, majd távozott. 

Sokáig őrizgettem a listát, egy csomó mindent el is olvastam róla, de valamelyik költözésnél sajnos végleg elkeveredett, úgyhogy valószínűleg némileg hülye maradok most már.

“Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.” vol. sokezer

A hetedikeseknél elszenvedett sérelmekért azért nagyban kárpótol, mikor bemegyek az egyik ötödikes osztályba és örömtáncot lejtenek, amint kiderül, hogy én fogok helyettesíteni, plusz a másik csoport tagjai - akiket nem én tanítok - könyörögnek, hogy hadd járjanak inkább hozzám második félévtől. 

(s)iker vol.346782189-

Nem lehet ezt már bírni idegekkel: a gyerekek minden este felváltva olvasnak mesét nekem (az idillt esetenként megzavarja, hogy hajlamosak  rikácsolva balhézni azon, hogy ki olvasson először) és nem ám ilyen kisiskolás 'öt perc egy mondat'-módon, hanem frankón hangsúlyozva, párbeszédeket átélve, jó ritmusban, értelmezve minden szót; megáll az eszem, komolyan. 

ahogy a dolgok vannak

Egész héten stresszes és nyűgös voltam és kicsit nyávogtam azért a Mikulás csomag miatt, bár próbáltam titkolni, hogy én is szeretnék néha ajándékot kapni, akármilyen gyermeteg is például csokira vágyni, erre Marci ma hazaállított egy csomó szaloncukorral meg csokival, amit belecsempészett egy itthoni, kissé megviselt Mikulás zacskóba és lelkesen átnyújtotta valami olyan szöveg kíséretében, hogy találkozott a boltban a Mikulással, aki sajnos az én csomagomat elkeverte és csak most tudta odaadni neki. Nagyon meghatódtam, olyan jól esett, főleg, hogy ilyen plattyant-meggyötört vagyok. 

Aztán olyan is volt, hogy valamelyik reggel az amerikai tanár csaj együtt táncikált az aulában a hetedikesekkel, amikor én épp a dolgozatokkal üldöztem, be is villant, hogy teljesen kialakult ez a good cop-bad cop dinamika, amit például remekül szimbolizál, hogy a gyerekek csapatostul jelölik be a csajt a Facebook-on, míg nekem köszönni sem szoktak. 

Tök szomorú ez az egész sztori igazából, tiszta boszorkányüldözős hangulata van. Mindegy, az tartja bennem a lelket, hogy előbb-utóbb elmegyek innen, csak nehezen emésztem azért, hogy van egy osztály, amiben közellenség vagyok - jó, hát ilyen még nem volt és minden tapasztalat hozzátesz valamit az emberhez, vagy mi. 

Voltam állásinterjún, hát, nem ez lenne álmaim állása, de tudjuk már egy ideje, hogy álmaim állása valójában nem létezik, viszont a gyerekek ovija mellett volna (egy iskola egyébként) és olyan családias-kellemes hangulata van, meglátjuk. 

"Jaj, Uram, engem bántanak"

Olyan nehéz jó anyának maradni, mikor az ember pocsék helyzetben van éppen: tegnap úgy elszégyelltem magam; épp olvastam valami ovis kiírást (persze hiába olvasgatom ezeket, mindig mindent elfelejtünk, mi vagyunk minden óvónéni rémálma) és Marcika elkezdett hozzám nagyon gyorsan és nagyon hangosan beszélni (olyan vicces, hogy valaha azt hittem, nem tanul meg beszélni soha. Mostanában mindig pénzt ajánlok neki egy kis csöndért cserébe), mire én undokul rárivalltam, hogy egy kicsit maradjon már csendben, szeretném elolvasni ezt a szart  a kiírást, erre hirtelen hatalmas könnyeket hullatva bömbölni kezdett és azt kiabálta, hogy neked nem lehet mondani semmit! 

Nagyon szomorú pillanat volt, hirtelen érezni kezdtem, hogy iszonyúan vibrálok az idegességtől már egy ideje és tudom, hogy ez nagyon rossz a gyerekeknek, úgyhogy gyorsan megbeszéltem Marcikával, hogy kicsit ideges vagyok mostanában, ne haragudjon, igyekszem nem undokoskodni. 

Ilyenkor annyira édesek és megértőek a gyerekek, rögtön megbocsátanak, engem meg persze mindig tovább mardos a bűntudat, amiért rikácsoló boszorkány vagyok néha. 

Valahogy ügyesen meg kéne tanulni nem szorongani ilyen sokat úgy általában az életen: a depresszióim is mindig extrém szorongással kezdődtek, muszáj küzdenem ez ellen, muszáj jól éreznem magam, az élet rövid, az út rögös és nekem hideg nyállal kenik homlokom is, de mégis, az élet jó pillanataiért harcolni kell, ha máshogy nem megy. 

Mikulás, Mikulás, kedves Mikulás!

Mióta nem él az anyukám, soha semmit nem hoz nekem a Mikulás (nem, Marci nem jó ezekben, de másban meg nagyon is, úgyhogy igyekszem nem piszkálni ilyenek miatt) és ezt kicsit szomorúan meséltem ma a tanáriban, mikor a csomagok szobába csempészéséről beszélgettünk és az egyik tanárnőtől (aki amúgy is rengeteget segít nekem, nagyon kedves, nagyon szeretem) rögtön kaptam ajándékba csokit, kávét, fénymásoló kódot, nagyon meg vagyok hatva, ezekben a nehéz időkben amúgy is rám fér egy kis extra kedvesség.

"A truly strong person does not need the approval of others any more than a lion needs the approval of sheep."

Azon gondolkoztam valamelyik nap, hogy melyik élmény rosszabb: a fájdalmas gyökérkezelés vagy bemenni az osztályomba tanítani. 

Nem, a helyzet nem jó, de igyekszem túlélni kevés idegeskedéssel/titokban sírással. A térdem elég szar, úgyhogy még nem merek futni, pedig az nagyon jó gyógyír az ilyen mizériákra. 

Csütörtökön megyek állásinterjúra, haha. 

ahogy a dolgok vannak

Arra mondjuk jó ez az egész balhé, hogy lássam, milyen rendesek a kollégáim: pár embernek elsírtam bánatom és nagyon szimpatikusan reagáltak, igazán jól esett. 

Persze a hangulatom eléggé hazavágta az egész - mondjuk most inkább ideges és dühös vagyok, mint szomorú - meg folyamatosan megkérdőjelezem a képességeimet és tanár mivoltomat és folyton azon gondolkodom, hogy oké, elmegyek innen, de akkor hogyan tovább. 

Nyilván vannak persze rosszabb/normál iskolák, ahol nem követelmény, hogy nyolcadikra felsőfokú nyelvvizsgával távozzanak a gyerekek (de úgy ám, hogy tolod a normál órákat és mellesleg nyelvvizsgára készíted őket őő valamikor) és a szülők kevesebbet tejelnek az alapítványnak   megköszönik, ha az ember alapfokú szintre tornázza a gyerekük tudását, nincs ilyen óriási nyomás, nem kell együtt tanítani egy anyanyelvi tanárral (bevallom, nekem ez nagyon nehéz: nehéz követni, hogy ki, mikor, hol tart, mire belejönnénk a gyakorlásba, már mennek egy hétre az anyanyelvihez, nem taníthatok azt, amit akarok, mert pl. a kommunikáció fejlesztése nem az enyém, ettől a kényszertől viszont unalmas leszek és görcsös - ami ugye a baj velem állítólag -, eh, nem szeretem*),  mondjuk egy ilyenben tanítani vagy persze egy gimiben - ahol eredetileg akartam volna. 

Vagy,  a legjobb: nem tanítani iskolában soha többet.

A nyelviskola vonzó perspektíva, de nagyon nem akarok megint vállalkozó lenni, meg ott az is a baj, hogy ha nem vállalsz esti órát, leírnak, nehezen kapsz reggelit is, de a gyerekek miatt nem tudok este dolgozni, nehéz ügy ez. 

Titkon trénerképzőt, meg szakfordító sulit akarok végezni, de ezek drágák és egyáltalán nem biztos, hogy végül sikerül használni ilyen végzettségeket. 

Persze simán lehet, hogy el kéne mennem a péceli Penny-be pénztárosnak: abba már csak nem lehet belekötni, hogyan ütöm be az árakat...

* úgy működik, hogy egy hétig az egyik csoport velem nyelvtanozik, amíg a másik csoport az anyanyelvi tanárral dajdajozik szóbeli és írásbeli kommunikációt, fejleszt, majd cserélünk

szomorú

Úgy tudom néha sajnálni magam, mikor ilyen kicsi vagyok és szerencsétlen, na meg szó szerint elanyátlanodott. Tegnap este végre kijött belőlem az óriási feszültség és bőgtem egy jót, míg zuhanyoztam (sajnos úgy érzem, hogy annyira tehetetlen vagyok a helyzettel szemben, hogy nincs más eszközöm) - nem tudok a családom előtt sírni, ez valami speciális vonás lehet nálunk a nőknél, bár nem feltétlen jó. (Az anyámat egyszer láttam sírni, már felnőttként, iszonyúan megdöbbentem.)

Eszembe jutott ráadásul a szörnyű, majdnem teljesen álmatlan éjszakám alatti szörnyű álmom is: az anyám meghalt, menni kell a temetésére, de én nem tudok/nem engednek/nem sikerül (ez nem világos így utólag) és csak zokogok, mint a záporeső. 

Hogy értsétek is, miről van szó (bár kifejtettem ezt már részben, de akkor a konkrét panaszokkal együtt, ez meg a globális érzésem az üggyel kapcsolatban): az osztály, amiben a legtöbbet tanítok (aka minden nap, van, hogy kétszer is), úgy érzem, hogy utál, vagy legalábbis nem akar elfogadni, panaszkodik rám - és már a szülőket is bevonták ebbe a szuper hadjáratba - és egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mi a bajuk, sőt, arra se, hogy mi a megoldás. Szóltak, hogy ezt meg azt változtassam meg, bejöttek az órámra többször, oké, megváltoztattam amit kellett, állítólag jól, semmi hatás. 

Pofákat vágnak, hülyeségeken röhögnek órán (úgy értem rajtam), nem köszönnek, bunkók, beszólogatnak és nem értem, hogy mit csináltam, amitől ennyire nagy az ellenségesség. 

Nyíltan persze semmit nem mondanak - na én ettől meg egyszerűen hányok -, de csak úgy süt belőlük az elutasítás. Persze ahogy létezik zsigeri ellenszenv két ember között, úgy létezhet ez nyilván tanár-diák viszonylatban is. Azt képzelem, hogy az ilyesmit egy-két ember elkezdi gerjeszteni és aztán megdagad és egyre nő és a hangulat végül átragad mindenkire. 

Gondolhatjátok, mennyire élvezem a tanítást, mióta ez megy. Próbáltam nyitni a szülők felé, írtam egy levelet és leírtam benne, hogy tudok róla, hogy panaszkodnak rám, igazgatóhoz mennek, stb, igyekszem változtatni a problémás pontokon és kérem, hogy ha bármivel gondjuk van, jöjjenek be, beszéljünk, stb. Egyetlenegy, bazmeg, egyetlenegy sem válaszolt. Innentől passz, hogy mit csináljak. A többi osztályban nincs ilyen gondom, soha még ilyesmivel nem találkoztam. Az valószínűleg nem segít egyébként, hogy én minden rezdülést megérzek embereken, az összes hangulatváltozásukat pontosan követem, na meg valójában egy mimóza vagyok és ez a két dolog így együtt, hát...nem segít a túlélésben, hogy őszinte legyek. 

Vastag bőrt kell növeszteni egy tanárnak, mondaná mindenki. De nem biztos, hogy szeretnék úgy élni, hogy nap mint nap sugárzó utálat közepette erőltetek valakikre valamit, csak azért, mert elvileg ez a munkám. 

Ezzel az erővel lehetnék kalauz is, hát nem?




Update: Hohó, dehogynem kaptam választ: ma érkezett. A szülők követelik benne, hogy részletesen mondjam el, hogy miből lesz a dolgozat, merthogy ők annyira aggódnak. Én nem is értem miért maradtam úrinő, de komolyan. Ez egyszerűen szörnyű és sajnos nem tudom hova vezet...

slave to the wage vol.456238912

Az iskolai csesztetés sajnos folyton újabb fordulatokat vesz, úgyhogy most éppen annyira idegesít a dolog, hogy egy percet sem tudtam aludni, szóval majd lefordulok itt a székről. 

Szörnyű, hogy nem tudom leszarni ezeket a dolgokat, pedig annyi kollégám volt már, akit kicsit sem érdekelt soha, hogy végzi a dolgát, tanulnom kell tőlük, ez egy szuperképesség. 

Amúgy meg elmondtam, hogy el fogok menni, ez mondjuk jó érzés. Azt persze nem mondtam, hogy ha sokáig tart a csesztetés, akkor hamarabb mint gondolnák...

"Ragyogó kékségen sötét pihe-szál: óriás magányban egy pacsirta száll"

Léna épp a Buba énekét szavalja - újabban minden este -, ugyanis mostanában ismét kitört nálunk a Weöres Sándor-láz, elég kellemes, olyan szépek ezek a versek. 
El is meséltem Lénának, hogy már két évesen is mekkora rajongója volt a szép verseknek, aztán feltúrtam a blogot, hogy nektek is elmesélhessem, íme egy 2012-es blogbejegyzés részlete:
*(...) levél, amit Marcinak írtam pár hete, mikor nem volt itthon: jaj, reggel olyan megható volt, Léna ordított mint a sakál, én meg dühösen rámordultam, mert épp a konyhában vacakoltam és be kellett mennem a szobába megnézni, hogy miért rikolt és szegény zokogva tartotta felém a Weöres Sándor kötetet, hogy nagyon sürgősen olvassam fel neki a "Három görbe legényke, róka rege róka" kezdetűt:). el is szégyelltem magam rögtön és kedvesen elolvastam.

"Jó a világ végéig, egy erdőben elbújni"

Az a mániám, hogy kialakítok valami örök tradíciót a családban: zabálás helyett biciklitúrát húsvét hétfőn (ez még nem jött össze, de dolgozom rajta) meg újabban a kirándulva szülinapozást, na ez a projekt már úgy tűnik, sikeresebb. 

Októberben a gyerekek születésnapját is minikirándulás-gigaszalonnasütés keretei között ünnepeltük és most vasárnap meg Marci szülinapján fagytunk halálra küzdöttünk az új hagyomány kialakításáért; szuper volt egyébként, csak hát az aktív hétvége dögletes: mivel már szombaton is kirándultunk, plusz a szokásos hétvégi munkatáborom elemei (ezer kör mosás, teregetés, főzés, mosogatás, takarítás), na meg a spéci szülinapi pluszok (vendégség, torta, születésnapi vacsora) is befigyeltek, ezért már ma reggel négykézláb másztam ki az ágyból, csak az éltet, hogy tizennégy tanítási nap múlva itt a téli szünet (jézusom, ez nagyon sok!); persze ezzel is van egy kis bibi, de leszarom beletörődő vagyok: 29-én berendeltek dolgozni, nincs mese, mi vagyunk az ügyeletes iskola, valakinek ezért ott kell lenni legeltetni a szegény napközis gyerekeket.

Szinte biztos voltam benne, hogy nekem be kell majd mennem, mert sokat voltam beteg - mondjuk ez elvileg egy olyan dolog amiről nem tehetek, de tekintsünk most el ettől - és megmondták előre, hogy azt hívják be, aki sokat volt szabadságon (nem, a betegség nem szabadság, csak hát úgy tűnik annak tekintik, bár tényleg nem tudtam beszélni heteken keresztül,  de ki nem szarja le). 

Na, van is ebből nagy hajcihő, mindenki fel van háborodva, egymásra mutogat, ez annyit volt beteg, amaz ennyit szabadságon,  neki mér kell,  neki mér nem, fú, megy a kicsinyeskedés ezerrel, jézusom, mennyire utálom ezt. 

Persze ezt az állandó kicsinyeskedést, meg egymás figyelgetését is azzal érték el, hogy semmiért nem jár külön pénz és mindenhez jó pofát kell vágni. Én mindig mindenkinek viszek ajándékot, aki helyettesít: ugyan szabadkoznak és nem akarják elfogadni, de szerintem mindenkinek jól esik. Jó, hát nem pénzt kapnak, hanem mondjuk csokit, de szerintem ínséges időkben a gesztust is értékelik a szegény tanárok.

Kéne venni egy rakás karácsonyi ajándékot - tavaly nagyrészt online vettem a dolgokat, isteni volt -, meg lassan el kéne kezdeni szelektálni a cuccokat, mert kettőt pislogunk és már költözhetünk is. Tudom, hogy ez ilyen, ha felnőtt az ember, csak úgy repül az idő.

life is a bitch

Ugyan nem veszek most fel hitelt, de a tesóm hitelfelvételében aktívan közre kell működnöm és amikor az ügyvédnél voltunk és beszélgettünk vele a hitelfelvételről, akkor elmondtam neki a közös nettó keresetünket, majd azt is, hogy ez az összeg szerintem biztosan elég lesz ahhoz, hogy a tesóm hitelt kapjon. Az ügyvéd az összeg hallatán fintorogni kezdett, majd azt kérdezte csak ennyi?

Azóta is sokat gondolok erre: tulajdonképpen olyan bájosan bumfordi, ahogy az ügyvéd, aki a havi fizetésem kétszeresét tette zsebre a mi tíz perces tranzakciónkkal, fintorogva lekicsinyli a kettőnk fizetését.





PS: Amúgy is ez az egész hitelképesdi az emberek öszes fájó pontját egyszerre tapogatja: mennyit keresel, van-e bejelentett munkád, férjed/feleséged/elég rokonod, aki adóstársad lehet, van-e megtakarításod, milyen nemű vagy (! az OTP-ben azt mondták nekünk, hogy egyedülálló nőket minden további nélkül hitelképesnek nyilvánítanak, míg az egyedülálló férfiakat sokszor elutasítják).

Felnőtt élet, fúj.

ahogy a dolgok vannak

Tegnap kifizettem a felesleges második diplomámhoz felvett diákhitelt is, csodás érzés. 

Tizenhárom éven át volt diák- és lakáshitelem, most meg hirtelen szabad vagyok, mint a madár és ha minden jól megy, a házat is kifizetjük, csak úgy, őő zsebből, vicces.

Azért változatlanul minden reggel úgy kelek, hogy Paris Hilton akarok lenni.

Ez a Léna baba, ez valami tündér: itthon vagyunk ugye kettecskén és ő, bár szeret aludni, mégis előbb ébred, mint lusta anyukája. 

Ma elmondása szerint felkelt, felöltözött, megcsinálta a haját (az nagyon fontos!), majd olvasott és hagyott engem aludni. 

Hihetetlen, hogy pár éve még etetni kellett és pelenkát hordott! Nem győzök ámuldozni ezen.




update: Elkezdtem ovit keresni a gyerekeknek: hát, eddig elég reménytelennek tűnik a helyzet, kábé kiröhögtek, hogy hely? két gyereknek? hát megőrültem én? Mondjuk nem pontosan értem, hogy ha az ovi kötelező, akkor a körzetes ovinak miért nem kutya kötelessége két gyereket felvenni a körzetéből, dehát miért is működnének úgy a dolgok, ahogy kéne nekik, ugye...
Felmerült bennem az is, hogy ha nem találunk semmit, hát nosza otthon maradok velük arra a pár hónapra (úgyse lesz munkám hála a jóégnek), utána úgyis bekerülnek az iskolai mókuskerékbe, de állítólag nem lehet, van valami jogszabály, hogy az iskola előtti egy évben oviba kell járniuk, merthogy az iskola előkészítő - ami miért is kell? -, meg blabla...
Egyébként az én gyerekeim rajongva imádnak iskola előkészítőre járni (van az ovinak tehetséggondozója, iskola előkészítője és ovis úszása meg két hetente aerobicja* ingyen és bérmentve; a polgármester nagyon kitesz magáért, úgy tűnik), biztos azért, mert nem olvasnak Vekerdyt, aki szerint az ilyesmi az ördögtől való.




* Léna annyira imádja az aerobicot, hogy most már ideje vennem neki egy olyan csíkos Jane Fonda aerobic zoknit

"betegbeteg"

Ha kilencvenháromszor nem keltem Lénához éjjel, akkor egyszer sem, szegénynek úgy tűnik begyulladt a füle, kábé egész éjjel fenn voltunk mi ketten.

Szánom-bánom, de undok is voltam vele többször, mert van egy olyan szokása, hogy egyszerűen nem mondja meg, hogy mi baja, csak sír és ettől bevallom bedühödök néha, főleg, ha előzőleg öt percet aludtam és hajnalodik.

Normális esetben az éjjeli sírás nála azt jelenti, hogy pisilnie kell, de most megállás nélkül sírt. 

Nagy nehezen kiszedtük belőle, hogy a füle fáj, elkezdtük melegíteni, de már ekkor is vagy éjfél volt, reggelre meg már láza is volt szegénynek. 

Kihasználtam, hogy legálisan itthon maradhatok Lénával, gyorsan el is mentem orvoshoz (na ezért vagyunk mázlisták, hogy Marci szabad, mint a madár), aki szerint nemcsak hörghurutom, de krónikus  gégegyulladásom is van és baromi gyorsan húzzak gégészhez, még mielőtt valami polipot fejlesztek a gégémre (apukámnak volt, btw). 

Azt mondta, időpontot úgyis csak húsvétre kapok, de próbálkozzak azért...és nédd már: mindjárt indulnom kell, kaptam mára (!) egy időpontot, tök jó. 

Mondjuk a gégetükrözés lehetősége annyira nem dob fel, szóval jézusom. (Amíg engem hánytat a gégész, Marci Lénát viszi orvoshoz, jók vagyunk).

Plattyant

Egy ideje van egy szakmai dilemmám és eléggé rosszul érzem magam tőle. 

Az a sztori, hogy egyszer csak hívatott az igazgató-helyettes, mondván, hogy az angolos osztályom és a szülők (!) panaszkodnak, hogy nem értik a nyelvtant, mert hogy én olyan furcsán magyarázok, nyilakat rajzolok a táblára*, stbstb.
Őőő, jó, kicsit elkenődtem ugyan, merthogy még soha ilyen kifogás nem merült fel, de oké, eddig nem tanítottam, csak felnőtteket. Ez az igazgató-helyettesi figyelmeztetés mondjuk különösen rosszul esett, igazi arculcsapásként éltem meg, hogy a gyerekek osztályfőnöke azonnal az igazgató-helyettesig szaladt a problémával (holott rendszeresen beszélgetünk az osztályáról), illetve hogy a gyerekeknek és kedves szüleiknek sincs annyi vér a pucájában, hogy ezzel a gonddal elém álljanak és ne hátulról támadjanak. (Azóta én már szóltam az osztályfőnöknek, hogy légyszi, legközelebb álljatok elém egy ilyennel. Én értem, hogy kínos, de leszarom, hadd ne játszmázzak már egy általános iskolában.) Az különösen abszurd volt, amikor az igazgató-helyettes a beszélgetés végén arra kért, hogy tegyek úgy, mitha nem tudnám, hogy panaszkodtak rám...fú baszki, ennyit az egyenes beszédről.

Az egyik kedves angolosnak rögtön elsírtam a bánatomat és nosza, be is ült az órámra, most már kétszer azóta. 

Az első alkalommal az derült ki, hogy a kommunikatív nyelvoktatás szerinti felfedeztetős, a szabályokat a gyerekekkel kimondatós módszert (azaz amit én tanultam módszertanból világ életemben) dobhatom ki a kukába, az szar, ugyanis frontálisan kell mindent lenyomni a torkukon, meg a füzetükbe bekényszeríteni, hogy levédjem magam a szülőkkel szemben (szó szerint ezt mondták), na meg állítólag ebből többet tanulnak (szerintem ez kizárt, de oké, mit is mondhatnék).

Amiatt is kritika ért, hogy nem vagyok elég szigorú, hogy a jó kedélyem csak elkapatja őket és a fejemre nőnek.

Legközelebb tartottam egy horror unalmas, görcsös, mosolytalan frontális órát, ahol egy pisszenés se hallatszott, mindannyian majdnem elájultunk az unalomtól és akkor megdicsértek, mert minden a füzetbe került, lenyomtam az anyagot a-tól cettig és jaj de jó, így kell ezt, micsoda fejlődés.

És hát az van, hogy mióta ez így kirobbant, nekem elment a kedvem az egész iskolától, tök csalódott vagyok. Mondhatjátok, hogy csak az a baj, hogy nem bírom a kritikát, de nem, nemcsak az a baj. Az a baj, hogy nem értek egyet a módszerrel, amit elvárnak tőlem és így nagyon nehéz csinálni ezt. Kritizáljanak, persze, az embernek mindig van mit javítania a módszerein, ugyanakkor ha homlokegyenest az ellenkezőjét kell csinálnom annak, amit mindig tanultam, az azért annyira nem tetszik.

Meg mittudomén, valahogy azt is elkezdtem érezni, hogy a diákok nem fogadnak el igazán tanáruknak - nem tudom ez miből fakad, talán még nem szoktuk meg egymást, vagy talán nem úgy kezelem őket, ahogy megszokták -, fegyelmezni nem tudok  úgy ahogy kéne (és különösebben nem is akarok, az az igazság) a tantestületbe se tudok sehogy beilleszkedni, valahogy totál nem a közegem ez az egész, egy darab hasonszőrű embert nem tudnék mondani, pedig próbálok barátkozni, de mégis egyedül érzem magam.

Azt hiszem nem jön be nekem ez a közoktatásosdi - persze simán lehet, hogy csak ez az iskola, vagy hogy gyerekeket kell tanítanom -, a nyelviskolákban mindig sokkal jobban éreztem magam. Tartottam tőle, hogy majd így lesz, mindegy, hát ez a tapasztalat is jó lesz majd valamire...

* nagyon jól el lehet magyarázni idővonalakkal a különböző igeidőket, illetve nyilazni szoktam a szenvedő szerkezet tanításánál is, de még soha nemvolt erre panasz, jézusom

"Itt van a szép, víg karácsony"

Mit kérsz karácsonyra?

Szopóálarcot lehet?

Biztos nagyon drága...

Játszóház szürreál

Tegnap a játszóházban egészen szürreális beszélgetésnek voltunk tanúi, olyan nyolcéves forma kislányok folytatták, ha jól értettem, egymást akarták túllicitálni; az mondjuk nem derült ki, hogy csak játékból-e vagy ez a valóság, de mindenesetre mindkét lehetőségnek igen komoly tanulságai vannak:...és képzeljétek, engem az apám elhagyott és előtte megcsalta anyát! Az semmi, az én apámért meg jött a rendőrség és börtönbe zárták!

Marcika különkiadás

Amikor elfog a cute aggression, ha a gyerekeimre nézek, akkor mindig elkezdem nyomorgatni a kis testüket, befogom a szájukat meg az orrukat, összenyomom az egész arcukat (persze csak óvatosan, nyugi, ne hívjátok a gyermekvédőket) és közben azt kiabálom, hogy nem bírom tovább, nem bírom! 

Marcika különösen imádja ezt a játékot - ő amúgy is rettentően szereti a simogatást-nyomorgatást, egyfolytában a fejét kell simogatni, sokszor egyszerűen kényszerít és ő mozgatja a kezemet -  és néha, mikor nyomorgatom az arcát, épp valamiért hang nélkül, akkor azt kezdi kérdezgetni, hogy nem bírsz, mama, nem bírsz?

Elviselhetetlenül cuki, nem bírom. 

"Ki nem szólt, csak bégetett, az kapott dicséretet."

Most, hogy nemsokára iskolába mennek a gyerekek, na meg az elit iskola hatására, egy csomót gondolkodom azon, hogy hogyan is leszek én normális szülője az iskolás gyerekeimnek.

Bevallom, ez az elit iskolás, mindent véresen komolyan vevő, kéztördelős, jaj, mindenképp legyen két nyelvvizsgája és olimpiai aranyérme meg harmincöt verseny első helyezése nyolcadikra hozzáállás nagyon taszít, ugyanakkor nem igazán tudom hogyan kéne ezt jól csinálni.

Tanulni kell, ez oké, de nem magáért a tanulásért, nem ilyen gépiesen, eredmény centrikusan, szerintem ez horror és éppen a gondolkodásra nem tanít meg egyáltalán. 

Színötös kis tanulógépek tudnak akkora baromságokat kérdezni már egy szimpla táblán lévő felsorolással kapcsolatban is, amiből számomra maximálisan kiderül, hogy csak és kizárólag mechanikusan használják az agyukat és ez nem jó. 

Oké, az általános iskolások még kicsik, de itt is látszanak már különbségek, a kreatív agyhasználat korán megmutatkozik szerintem (a humorérzék például csodásan érzékelteti) és éppen ez az, amit nem vár el senki a gyerekektől, ez az, amiről többek között Vekerdy szónokol folyton. (Mondjuk Vekerdy alapvetően elég igazságtalan a mindenféle kényszerek szorításában tevékenykedő nyomorult szaktanárokkal, de most nem erről akarok beszélni, bár időnként elkezdtem már megírni néhány gyújtó hangú beszédet a tanárok védelmében).

Én egyébként szerintem elég jól ismerem a versenyistállót mindenféle szemszögből: most éppen ugye tanítok egy ilyenben, régen meg egy hasonlóba jártam (mondjuk az százszor durvább volt azt hiszem); a tesómmal annak idején mindketten bekerültünk felső tagozatra egy - akkor még - extrán elit iskolába és bízvást állíthatom, hogy gyűlöltük, a tesóm - aki gimibe is odajárt vesztére - véleménye erről csak annyi volt, hogy nagyon rossz kis zsenik között ülni az iskolapadban, ha éppen te nem vagy egy közülük és hát van ebben igazság, meg mit tudom én, a kamaszéveknek nehogy már az legyen a lényege, hogy vért pisilünk az iskolában, hajnalig magolunk és minden egyes percünket a tanulás strukturálja. 

Persze, értem én, hogy egész életünkre kihatással van a középiskolai teljesítményünk, na meg már az is, hogy milyen középiskolába vesznek fel, ugyanakkor nagyon betegnek látom ezt a hisztérikus tanulj fiam, ha beledöglesz is hozzáállást. 

Tanulj, de közben tanuld meg jól érezni magad a világban, legyél szerelmes, csalódj, tanuld meg kezelni a fájdalmaidat, a frusztrációt, tanulj meg emberekkel bánni, érintkezni, barátkozz, olvass, unatkozz, láss világot, gondolkodj, vitázz - nekem inkább ezek jutnak eszembe úgy 12 éves kortól felfelé és valahogy így képzelem el a gyerekeim életét is, nem hisztérikus kényszerek szorításában, külön tanárok gyűrűjében, ponthatárokat lihegve nézegetve évről-évre. 

Ugyanakkor sajnos az embernek nagyon nehéz elhatárolnia magát a korszellemtől: ha azt látod, hogy mindenki beíratja angolra, kínaira, iskola előkészítő rajz órára, iskola előkészítő dráma és környezetismeret órára, hegedűre és lápmerülésre a kölket már három évesen, akkor bizony a te fejedben is akaratlanul megfordul, hogy hú, az enyém lemarad, ha nem jár. 

Most éppen azt gondolom, hogy a legjárhatóbb a középút, sőt, talán inkább hiszek a  kevesebb több elvben: egy iskola - sőt óvoda - legyen inkább tűrhető kategóriás, kedves, nyitott, toleráns Fontos Nénivel/Bácsival (ez alatt az óvó személyzetet vagy osztályfőnököt értem), egyáltalán nem kell már alsó tagozatban (pláne oviban) halálba nyúzni a gyerekeimet versenysporttal (azzal inkább soha nem kell, egyébként) és egyéb különórákkal (bár pont a napokban Léna kifejezte igényét a zongorázásra; van ugyanis egy pianínónk a gyerekszobában, amit még nyolc évesen kaptam a nagymamámtól - akkoriban zongoráztam is - legalább értelmet nyer végre a léte, meg tán én  is elkezdek újra zongorázni Lénával, ez titkos vágyam), azt akarom, hogy éljenek, legyenek gyerekek, szagolgassák a virágokat, délutánonként hemperegjenek a fűben, rohangáljanak sokat kötetlenül, közben nevetgéljenek, este meg olvassunk, énekeljünk, idétlenkedjünk, legyünk csak úgy, ezektől szép az élet, hát nem?

"Hold your breath and count to ten fall apart then start again"

Ugyan az indián törzsek életével kéne foglalkoznom - nagyon érdekes ez az amerikai civilizáció nevű tantárgy, mondtam már? -, de azért inkább elmesélem, hogy végre lefoglalóztuk, aláírtuk, szerződtünk, huhú, most lehet rettentően izgulni, hogy a tesóm megkapja-e a hitelt (és mikor), mert hogy az a fantasztikus az egészben, hogy másfél lakás eladásával végül - ha minden klappol - csont nélkül meg tudjuk venni a házat.

Amikor Marci annak idején kivitt magával Triesztbe, majd öt évig eltartott  megígértem neki, hogy egyszer még jó parti leszek és lőn: a lakásaim eladásából dől a pénz, én meg végre idült mosollyal, nyálcsorgatva ülhetek majd a teraszon, hát mekkora jó dolog ez már.

A munkanélküliség rémét egyelőre igyekszem elhessegetni, bár nem könnyű, igaz, elméletileg borzasztóan boldog lennék, ha soha többé nem kéne dolgoznom, de valahogy aztán a gyakorlat mást mutat, ej, nem könnyű velem. 

Egyébként az iskolai tanítás valószínűleg egészségügyi okokból egyszerűen nem való nekem: nagyjából konstans gégegyulladásom van szerintem szeptember óta, jelenleg is blues énekesnő hangon nyomom, már amikor egyáltalán meg tudok szólalni, de sajna muszáj bejárni, nem lehetek beteg, mert a hetedikeseknek itt a próbavizsga hamarosan, nekem meg ostorral kell áthajtani őket rajta (szegény, szegény hetedikesek, na meg persze szegény én). 

A Placebo koncert nem volt jó, Brian Molko valahogy nagyon nem volt jól, volt vele valami, kicsit aggódtam is, hogy megtörténik az, ami az első koncerten, Dániában, de nem, végignyomták, bár valahogy hiányzott az a fajta dög, amiért ezt a zenét szereti az ember, nyilván belőlem is hiányzik már a régi vadság, már nem vagyok az a lány, aki pasikat visz haza az éjszakai buszról ifjú és bohó, haha, bár ma a zöldséges kisasszonynak szólított, mondjuk azon majdnem felröhögtem, de azért elhull a virág, eliramlik az élet, jajjaj, még a térdem is fáj és hát folyton kehes vagyok, most viccelek persze, de aggódom sokat, mert az élet rövid és alapvetően kapuzárási pánikom van, vagy valami olyasmi. 

Asszem egyébként szegény BM-ból is kiveszett a dög, én  meg jó anyuka üzemmódban a koncerten végig azon gondolkodtam, hogy vajon ilyenkor hol a nyolc éves fia...de mittudomén, vicces is volna valahogy így negyven fölött itten a vadhajtásaimmal élni tovább, lenyesegettem inkább őket, hiányoznak azért néha, hát ez van. Olyan szende fejem van amúgy meg, hogy soha senki nem hinné el a szaftos sztorijaimat, Marci meg hallani sem akar róluk. 

Slackerbitch aka "for fear of growing old"

Úgy két óra múlva indulunk Placebo koncertre; tök szerencse, hogy Brian Molko olyan rútul megöregedett, mert mi is rémesen öregek vagyunk: a dögfáradtság az ugye az alap,  nekem meg még TBC-s köhögésem is van*, Marcinak fáj a háta és az előbb, amikor bólogatni kezdtem valamelyik számra (Placebo-t hallgatunk, hogy valahogyan hangulatba kerüljünk, mert egyelőre nagyon leharcoltak vagyunk), akkor azonnal beállt a nyakam.

Amúgy azért általában kicsit jobb formában vagyunk, csak a ház vásárlással járó stressz elég csúnyán jelentkezik, plusz van egy rakás bajom a munkámmal (majd egyszer talán elmesélem, mondjuk megint sok benne a titkolnivaló), amiatt is idegeskedem, szóval bátran mondhatom, hogy ez a hét egy az egyben ultrafos volt, Brian Molko, szedd össze magad, csináld jól a munkád, legyünk rettentő vidámak (vagy legalább szellemüljünk át, vagy mi) MOST**.

* valójában nem az, de én azt ilyen rondának képzelem

** nem mintha a Placebo olyan vidám zenekar volna, inkább helyenként túl sok benne a pátosz, de sajnos (manapság már) titkos drámakirálynő énem nem élhet némi pátosz nélkül, úgyhogy. 

"Nekem hideg nyállal kenik homlokom is"

Jézusom de rossz a kedvem. Ha jobb lesz, elmesélem, hogy mi bajom.

"And I say thank you Mom, hello Mom, thank you Mom, hi Mom"

Van most ez az ügy, ezzel a nyomorult nővel, aki agyonverte a gyerekét.
Csak két dolgot akarok mondani, mert őszintén szólva nem nagyon tudok állást foglalni; az biztos, hogy ez egy iszonyú dolog mind a nőnek, mind a gyereknek, mind a véresszájú társadalomnak.

Az egyik, amin a mai napig elámulok, az a sok veszett, halált,  akasztást, kínzást követelő komment, hát mi történt az emberekkel?! 

A másik meg csak annyi, hogy eszembe jutott az amerikai rendszer, ahol a szülés előtt, alatt, után folyamatosan a shaken baby syndrome-ról oktatják az embert (a kórház hatalmas kivetítős tévéképernyőiből harsogva pl) arról magyaráznak, hogy soha, de soha, de SOHA ne rázzunk meg kisbabát/kisgyereket; ha nem bírjuk tovább hallgatni a sírást, menjünk máshová lenyugodni, akkor is, ha a gyerek emiatt egyedül marad egy kicsit, vagy azonnal kérjünk segítséget (és itt telefonszámokat citálnak vég nélkül), ha összeomolni látjuk az életünket. 

Ezen felül pedig engem gyakori időközönként hívogatott egy nő a biztosító megbízásából és részletesen kikérdezett: hogy vagyok, mit érzek, bírom-e, nem vagyok-e elkeseredve, nem érzem-e nagyon szomorúnak/kétségbeesettnek, stb magam. Persze az amerikai rendszer kegyetlensége folytán  ehhez a szolgáltatáshoz is főként az jut hozzá (gondolom), aki elég jómódú egy megfelelő biztosításhoz...

A sors iróniája mondjuk, hogy én akkor lettem súlyosan depressziós, mikor a biztosítós nő már lelkesen tapsikolva megszűnt hívogatni (de nekem itthon időközben öngyilkos lett az apukám és hát tán ez volt a trigger némiképp), de ez most mindegy is.

Ha valaha lesz erre kapacitásom, akkor létrehozok majd egy csecsemős sárga angyalt, amit úgy képzelek el, hogy amint a kimerült/kiborult anyuka telefonál, a sárga angyal nála terem és csinálja, ami anyukának épp a legjobb: beszélget vele, bevásárol, gyereket pesztrál, amíg anyuka alszik, takarít/mosogat amíg anyuka alszik, stbstb., mindezt mondjuk ingyen, önkéntesekkel, máshogy megint nem jutna hozzá egy csomó ember, pont azok, akik a nélkülözés miatt amúgy is idegesek, frusztráltak, kétségbeesettek.

A nagycsalád ugyan sok-sok sebből vérzett szerintem, de tán a gyereküket kevesebben akarták annak idején agyonütni, mert volt kinek átadni, megoszlottak a feladatok, nem kellett teljesen izoláltan/frusztráltan évekig otthon ülni, az ember tudta az öregektől, hogy a nagy sírásoknak vége lesz egyszer (nekem iszonyú nehéz volt, hogy minden egyes problémásabb szakasz egy örökkévalóságnak tűnt). 

(És csak halkan merem mondani, de tán ideje lenne ingyen óvszert is osztogatni, mert hát basszus, egy másfél éves gyerekkel (plusz egy nem tudom hány évessel) ne legyen már valaki hét hónapos terhes, hacsak nincs nagyon kiterjedt segítői köre, na meg rengeteg pénze. És tessék, csak állást foglaltam én is itt a végibe.)

fogház

Na tessék, talán itt a rejélyes hőemelkedés oka: úgy fáj a fogam, hogy megbolondulok (az orvos rögtön azt kérdezte, van-e esetleg rossz fogam, mert furcsa volt, hogy ilyen hamar újra beteg lettem az arcüregizé után). 

Holnap elvánszorgok valami ügyeletre, remélem aludni tudok majd. A hülye fogfájás persze elrontja a ház előfoglalózása (vagy mi) felett érzett örömömet, de azért hú.

Ház.

HÁZ.

KERT.

_H_Á_Z_

_K_E_R_T_

(s)iker vol.34126789445

Marcus legújabb szórakozása a térképnézegetés és ma, amikor megtalálta Oroszországban a Léna folyót, lelkesen kiabálva hozta nekünk megmutatni.

Keservesen sírni kezdett viszont, mikor Léna diadalmasan felvilágosította*, hogy Marci folyó  nincsen  sajna.

*nem tudom Léna ebben miért olyan biztos, akár lehetne is...

PS: Ma az orvosnál valahogy kiderült, hogy ikreim vannak és a nő elismerően nézett rám, hogy hú, hát az nem lehet könnyű, én meg lelkesen mondtam, hogy ó, hát nagyon jó, mi már megszoktunk mindent, ami ezzel jár és amúgy meg az egész móka, kacagás. Háttőő igen, végülis...

Feljegyzések a Nyomorultak Házából (FNYH)

Hát ez valami horror, ez a lázasság, folyamatosan le-fel megy a lázam és mikor felfele megy, akkor annyira fázom, mint mikor szülés közben beütött az epidurál: éjjel egy pulóverben, három(!) takaróval, plusz sízokniban aludtam (most ezen felröhögtem, mire köhögő rohamom* támadt, amitől majd széthasad a fejem, egészen a nyakamig bezárólag), fúj, rég voltam ilyen szarul, teljesítsen inkább alul az immunrendszerem, ha kérhetném. 

A betegségben az egyetlen jó, hogy Marci elviselhetetlenül cuki: betakargat, babusgat, aggódik, zoknit keres, megcsinálja a határidős munkát, hagy aludni reggel (és a gyerekek is, ez mennyire megható már; azt mesélte Marci, hogy a reggeli készülődés közben végig suttogva beszélt mindenki, hogy tudjak aludni**), jaj, nem bírom idegekkel. 

* nagyon fura ez a betegség: egy nagyon kicsit náthás vagyok, időnként rondán köhögök, néha hánynom kell, de alapvetően csak a lázasságom van, meg hogy kábé mindenem fáj - gondolom ilyen az influenza, szerencsére nem nagyon volt részem eddig benne

** ez különösen Marcikának lehetett óriási kihívás, mert ő valamiért csak ordítva képes kommunikálni

(képzeljetek ide valami nagyon csúnyát)

Na, hazavánszorogtam idő előtt az iskolából lázasan, iszonyú fejfájással (persze végigtoltam az összes órám), majd itthon egy levél várt, hogy két napom van megcsinálni valami kurva bonyolult szarságot a tankönyvrendeléssel kapcsolatban (na az is... hú, inkább nem is mondok semmit; nevetséges amit ebben az országban az oktatás körüli dolgokkal csinálnak), gyorsan beszéltem az iskolámmal erről (és nem mellesleg elmondtam, hogy kábé felkelni nem tudok) és valami olyan szinten nem voltak segítőkészek (ezt csak te tudod megcsinálni, hangzott a mondat és hát egy túróst, bárki meg tudja, aki hozzáfér a rendszerhez, én kapásból három ilyen emberről tudok - egyébként ezt el is mondtam, nem túl kedvesen), hogy azóta is csak tátom a számat, hogy én tényleg ennyire le vagyok itt szarva?! 

És hát úgy tűnik, hogy sajnos igen.

"Betegbeteg"

Na tessék, a szakmai sértettség megbetegített: már úgy jöttem haza, hogy pocsékul voltam, mindenem fájt, össze-vissza vert a lötyögős billentyűjű szívem egész nap (ezt betudtam mondjuk a tavaszi időnek), aztán itthon eszméletlenül elkezdett fájni a bőröm (én így vagyok lázas), iszonyúan fájt és égett a szemem, majd (dobpergés) kiderült, hogy hőemelkedésem van. Hőemelkedésem. Nekem. 

Utoljára 15 éve volt lázam, amikor durva ételmérgezésem volt egy hónapig. 

Nekem soha nincs még csak hőemelkedésem sem, nemhogy lázam - egyszer az orvos erre megvetően azt mondta, hogy ez rossz immunválaszra utal -, de ha van, akkor, mint a náthás férfiak, szó szerint halálomon vagyok. 

De basszus én most nem lehetek beteg, témazárót kell iratnom és előtte összefoglalunk, csináltattam az osztályokkal Halloween projektet, az iskolai Halloween partiban is kell valamit bohóckodnom, plusz be vagyok osztva orrba-szájba helyettesíteni, engem ki fognak nyírni.

Helyettesítésről jut eszembe: ma erkölcstan órán voltam az ötödikeseknél és iszonyú helyesek voltak, tök jót beszélgettünk; meg is legyintett a gondolat, hogy csinálok valami ilyen továbbképzést. Annyiszor van hetedik órában a nagyokkal, hogy inkább beszélgetnék velük (mennyivel hasznosabb lenne, jóég), de ehelyett tolni kell az agyukba a subjectverbobjectet (amit hetedik órában természetesen képtelenek befogadni) 

PS: Most inkább nem fejtem ki, hogy rájöttem, a nyelvtan tanítása felesleges időpocsékolás, bár nyelvtan tanulásra kétségtelenül szükség van.

Léna különkiadás

Ma az óvó néni azzal fogadott, hogy holnap viszi Lénát a nemtommilyen tévéműsorba tököt faragni. (Majd ezt pontosítanom kell, hogy a tévé előtt csápolhassunk jókor) 

Mondtam neki, hogy Léni imádja az ilyeneket, mert ügyes és nagyon fegyelmezett is, mire az óvó néni azt mondta, hogy bizony, ezért viszi magával.

Urasan taxival mennek-jönnek, kellett beleegyező nyilatkozat, ezer adat - egy adott ponton nagyon megszorongattam szegény óvó nénit, mert le kellett írnia Léna születési helyét; először csak egy H betűt írt, mondván, hogy majd később megnézi, de tanárvérem nem hagyott nyugodni, úgyhogy lediktáltam neki, basszus, tessék tudni leírni, hogy Houston, hát ilyet -, na meg nem győztem Marcust vigasztalni, aki halálra van sértve, mert ő nem mehet. Cserébe fociznom kell, míg Léna haza nem jön...

PS: Lehet, hogy megveszünk egy házat; te jóisten, húha, jaj és nahát.

"és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem"

Mi ez az e-mail amit küldtél nekem?
Nem nézted meg? Egy eladó ház linkje. 
Látod, ez a szerelem: még mindig vadul dobogni kezd a szívem, mikor meglátom, hogy írtál...

Egmont

A legjobb dolog október 23-ban az, hogy legalább ezerszer hallottam a héten az  Egmont nyitányt. 

Mikor rácsodálkozom ezekre az elképesztően szép zenékre, mindig rájövök, hogy már soha egy hangnyi zenét nem hallgatok - mióta gyerekeim vannak, nincs szebb a csendnél -, pedig régen megállás nélkül koncertekre jártam, a Fesztiválzenekart állóhelyekről hallgattam ahol csak lehetett és Istvánnal legfőbb szórakozásunk egy időben a klasszikus zene hallgatása, na meg a lemezek gyűjtögetése volt (ami ugye elég vicces, tekintve, hogy ő világ életében rockzenekarok  - hehe, a degradáló rockzenekaron biztos megsértődne - basszusgitárosa volt és mégis: valahogy nem klasszikusokat csak elvétve hallgattunk; a kapcsolatunknak egy elég hosszú időszakában kábé csak ezen nem vesztünk össze).

Slave to the wage aka "Those who can't do, teach" vol.32678945

Ma beszélgettem a titkárnőnkkel, aki egy adott pillanatban azt mondta, hogy még soha nem látott senkit, aki ilyen gyorsan, ennyire ráérzett volna az emberekre mint én. 

Kétségtelen, hogy ez egy skillem, valahogy meg kéne lovagolni és milliárdokat keresni vele.

Amúgy menthetetlenül elvesztem, végképp beszippantott a tanítás: az előbb (este kilenc körül) arra eszméltem, hogy az egyik hetedikes tanítványommal egy online versenyről levelezek.

Az egyébként eléggé biztosnak látszik, hogy a költözés miatt más suliban kell majd tanítanom (vagy mást kell csinálnom máshol) és emiatt aggódom is, meg nem is. 

Az tény, hogy itt rengeteg és nehéz a munka, osztályonként folyamatosan harminc gyereket készítünk a Cambridge vizsga különböző fokozataira, tanítani kell brit, amerikai és ausztrál civilizációt, ez jó sok készülést igényel (viszont én nagyon megszerettem, tök érdekes), ugyanakkor ez azért nem egy átlagos iskola, átlagos gyerekekkel, hanem válogatott társaság (sokaknak már nyolcadikban megvan a felsőfokú nyelvvizsgája), máshol nyilván sokkal nehezebb sok szempontból és gondolom szakmailag nem túl nagy kihívás a legtöbb iskolában dolgozni, itt meg azért eléggé az, bár tény, hogy minden bőrt lenyúznak rólunk és időnként nagyon mérges vagyok amiatt, hogy olyan magától értetődően szívatnak az égvilágon mindennel és elvárják, hogy mosolyogva tűrd az összes plusz órát, versenyzést, helyettesítést, péntek ötkor napközizést, vasárnap amerikai tanár fogadását, amerikai tanár tanárrá képezését, ügyes-bajos dolgainak intézését, stbstb. 

Na tessék, még mindig és már megint a munkán nyígok, lehet, hogy ezentúl csak linkelnem kéne egy-egy régebbi bejegyzést.

"Run away from all your boredom" aka "Life is what happens to you while you're busy making other plans"

Jaj, nem tudom, rettentő nyűgös vagyok, folyton csak rohanok a saját életem után, hatkor kelek mindig horror szívdobogásra, stresszben, loholok a busz után, az iskolában az óráim mellett folyamatosan meg kell oldani mások életét is, aztán vágtatni haza, mert jaj, a gyerekekért időben kell jönni, itthon a szokásos verkli, mosás, főzés, teregetés, mosogatás, gyerekhiszti, esti rutin, nem akar senki fogat mosni, aludni, összevesznek, sírnak, orrba gyűrik egymást, nem jó a vacsora, nem akarok inhalálni, ne menjünk holnap oviba, nem, nem, ne, ne, ne, neee, ágyból ki, ágyba be, ne ez legyen a mese, dedede, nem tudok aludni, brühühű, stbstb én meg az öt perces szünetekben - amikor épp mondjuk nem kell senkit fürdetni, abajgatni, vacsoráztatni, noszogatni, toszogatni - az óráimra készülök, dogát javítok, dehát nevetséges az egész, alig tudok koncentrálni, végül mindent összecsapok, eh, jó lesz ez így is; de igazán semmi se jó, az óráimat is mindig olyan szürkének érzem, de mit csináljak, ha készülés közben a gondolataimat se hallom...nem jó ez így, nem tetszik, az élet nem erre való. 

Amikor régen azt hajtogattam, hogy nem akarok gyereket, akkor pontosan attól féltem, ami most történik velem: hogy a rutin felzabálja az egész életemet és minden csak arról szól majd, hogy mit kell csinálni/venni/hozni/vinni, milyen másik ember életét kell nekem egyengetni. A gyerekeimet persze imádom nyilván, megteszek értük bármit, nem is erről van szó, de valamit meg kell változtatnom, mielőtt belefulladok a funkcionális létbe.

Most biztos sokaknak nem fog tetszeni amit mondok, de sajnos azt látom, hogy az anyaság kiváló menekülés azok számára, akik egyáltalán soha nem szeretnének szembenézni önmagukkal. Nem, nem mondom, hogy mindenki ilyen, aki gyereket vállal, de a gyerekvállalás bizony csodálatos terep az önbecsapásra/önmegtagadásra, ha valakinek éppen erre van affinitása.

Én nem tudom, erre a fajta kínra mi a megoldás, hogy van-e egyáltalán, de az biztos, hogy én nem hagyom ennyiben az életem.



PS.: Pedig ma alá kellett írnom egy papírt, miszerint bruttó nyolcezerrel többet keresek szeptembertől, hát néddmá, a világ császára vagyok. 

Léni különkiadás

Léna nagyon érzékeny kislány, rendszeresen sírdogál meséken, ordítva zokog a Vukon (tényleg szomorú, nem is nekik való még persze, de iszonyú nehéz dolgom van a könyvfaló kislányommal: muszáj komolyabb, hosszabb dolgokat is a kezébe adni, mert fél perc alatt elolvas mindent), sírdogál ha egy mesében bárkinek baja esik, rosszul érzi magát, eltéved (legyen bármilyen pozitív is a megoldás végül) és valamelyik nap azon zokogott rám borulva, hogy nekem már meghalt az anyukám és biztos nagyon hiányzik, mert az anyuka csodálatos dolog és ő is szeretné, ha lenne még egy nagymamája és különben is, mind meghalunk egyszer.

Szegény kicsi kislány: olyan megható látni, ahogy a kis hatéves fejével próbálja összerakni az életet.

"...egy egész tenger zúgja mégis vissza"

Az a szokás az oviban, hogy az ilyen-olyan különórák után vágtatni kell a gyerekekért, mert már nem mehetnek vissza a csoportjukba. 

Valamelyik nap Lénit vártam a torna után és az egyik kislányért valahogy nem jött senki, mire a foglalkozást tartó nőci hívogatni kezdte a szüleit és közben könnyedén megkérdezte a kislánytól, hogy anya és apa már nem élnek együtt, ugye?

Mire a kislány egészen kifejezéstelen arccal, cuki hatéves hangon azt motyogta maga elé, hogy nem, apa már nem lakik velünk. 

Nagyon szívszorító pillanat volt, azóta is sokszor eszembe jut. 

"I read a book about the self Said I should get expensive help Go fix my head Create some wealth Put my neurosis on the shelf"

Tegnap felhívtam a tesómat, hogy beszéljünk a lakásügyekről, de valahogy egész különösen sikerült elkanyarodnunk az öngyilkos családtagjaink és a családunk betegségei témakörhöz, ami ijesztően kimeríthetetlen. (Néha azt gondolom, hogy nekem óriási felelőtlenség volt gyereket csinálni; máskor meg szent meggyőződésem, hogy én leszek az, aki leszámol a szörnyű családi örökségekkel.) 

Megbeszéltük, hogy ki hogyan szorong(ott) az apukánk betegségei (alkoholizmus, mániás depresszió) miatt - én egyébként ezeket a dolgokat pár évvel ezelőttig be sem vallottam magamnak azt hiszem -, meg hogy mi az, amire mindenképp figyelnünk kell, hogy mi magunk ne kerüljünk bele valami negatív spirálba.

Sokat beszéltünk az apai nagymamámról, akit nagyon durván terrorizált a férje, a nagypapám (akinek volt egy ikertestvére, mellesleg, a genetikus szerint onnan jött a családba az ikerség). Azt hiszem a nagypapám sokat tett azért, hogy az apukám később olyan legyen, amilyen: emlékszem, úgy jellemezte a családi életüket, hogy "maga volt a pokol". (Csak halkan merem mondani, hogy az ő apja, a dédapám is öngyilkos lett, ráadásul valami egészen fifikás módon, mint a tesóm elmesélte tegnap, én nem is tudtam erről.)

Részletesen kielemeztük, hogy az apukám hogyan lett öngyilkos, mit mondott előtte, ivott-e bármit, mi volt a boncolási jegyzőkönyvben, hogyan viselkedett napokkal, hetekkel előtte. 

Azt kell mondjam, hogy nagyon felszabadító volt, gyakrabban kéne ilyesmikről beszélnünk, nekem nagyon sokat segítene. Vannak mindkettőnknek durva emlékei gyerekkorunkból meg későbbről az apukám balhéiról - én kamaszként csúnya háborút folytattam vele, szegény tesóm beletörődőbb volt -, párat ezek közül is felelevenítettünk és bár nem kellemes ezeket előszedegetni mélyről, a végeredmény számít igazán és még pszichológusra sem kell költeni. 

kieg. az előzőhöz

Valamelyik nap olvastam arról egy hosszú cikket, hogy miért jó harminc fölött gyereket szülni, nos, a szerző nyilván későn szült, mivel a cikk óriási hozsanna arról, hogy a kései szülés az egyetlen üdvözítő, kábé egy negatívumot említett, hogyaszongya öreg és ronda leszel, mikor a gyerek érettségizik, vagy valami ilyesmi.

Oké, van sok előnye a kései gyerekvállalásnak, de pont az én dilemmám az nagy hátránya, nevezetesen, hogy - és ez most önző módon csak rólam szól - visszamentem a közoktatásba, mert 'jaj, de jó, szünetek, jaj de jó, kiszámítható munkaórák (na persze), ez szuper kisgyerekekkel', csak arra nem gondoltam, hogy ebből az állapotból biztosan tovább akarok majd lépni egy évvel később amikor nagyobbak lesznek, de basszus hova menjek ötven évesen (ők akkor lesznek 14 évesek)?

Magyarországon egyértelműen sehová, hiszen már most is késő valami újat/mást keresni. Külföldön elvileg esélyesebb minden, ha az ember idősebb, de biztos hogy esélyes akkor is, ha az ember idősebb ÉS külföldi?

Nem mintha külföldön lennénk, dehát.

Jaj, nem tudom, olyan nehéz ez, annyira elveszettnek érzem néha magam. Egyszer a Szex és New Yorkban az egyik csaj mondta mímelt vicces reakcióként a (nem létező) pasijáról érdeklődő valakinek, hogy nem biztos, hogy mindenkinek van párja; na hát ezt érzem én karrierfronton: talán egy idő után fel kell adni az önazonossági álmot - amit mellesleg egy párszor már feladtam és mindig azt hittem, hogy oké, belenyugszom, nekem ezt dobta a gép, valami nyughatatlanság/hiányérzet mindig szorítja a gyomrom, hát istenem.

Mondjuk előttem van egy nagyon rossz példa is erről: az apukám egész életében azt siratta, hogy a közelébe sem jutott az életnek, amit megálmodott, hogy ő ügyvéd, színész meg tanár akart lenni és végül túl hamar gyereket csinált és sose került be az egyetemre, hiába próbálkozott sokat és sokáig. Emlékszem milyen boldog volt, mikor tanítani kezdtem; na tessék, valaki másnak az álmait mégis sikerült valóra váltanom - tán be kéne érni ezzel.

Vicces ez a blog, vagy öt éven át a súlyos egzisztenciális válságomról és a reménytelen szerelmi életemről szólt, aztán most vagy három éve a lehetetlen/nemlétező karrierem a fő csapásvonal.

Oké, ne legyünk telhetetlenek: pár éve még (most már nyolc, te jó ég) a fél karomat adtam volna azért, hogy találjak valakit, akivel egy húron pendülünk. Azért így fogalmazok, mert szerintem a szeretés nem elég egy (normális) kapcsolathoz, kell hozzá még a csapatmunka képessége, meg valami nagy-nagy cinkosság.

PS: Még mindig nem tudom hogy csináljam a blogbezárósdit, a bejegyzések jelszavazása jó ötlet, de azt még nem találtam ki hogy működne és amúgy meg persze lusta vagyok ezen gondolkodni, de időben szólok, ha rájövök a szándékaimra, addig meg vekengek viszonylag semleges témákról.

"Those who can't do, teach" vol.567438912

Marci valakinek elmesélte. hogy megint jelentkeztem valamilyen állásra és a nagy csodálkozásra azt mondta neki, hogy én egyszerűen függő vagyok. 

Azóta is sokat gondolkodom ezen, mert igen, részben igaza van: én változásfüggő vagyok, nehezen viselem sokáig ugyanazokat a helyzeteket (mondjuk a nehezen megtalált pasimat nagyon nem szeretném másikra cserélni), ugyanakkor a folytonos álláskeresésnél van egy másik motivációm is: (dobpergés) a pénz.

Egyszerűen zavar, hogy ennyire vacakul keresek, hát ez az igazság; persze ha lenne valami értelmes perspektíva (a nevetséges portfólió íráson kívül, ugye), hogy mondjuk x időn belül, ilyen és ilyen követelményeket teljesítve értelmes összeggel nőne a fizetésem, akkor azt mondanám, hogy oké, de így...hogy hat évenként bekerülhetek - egy szakdolgozat és vizsga árán - egy olyan fizetési kategóriába, ami kb tíz ezer forinttal emeli a fizetésem, hát ez annyira azért nem motiváló. 

És hát na, egy csomót jártam iskolába, az egyetemre felvett diákhitelt a mai napig fizetem - mondjuk isten  tudja minek találtam ki magamnak azt az egyetemet, oké, nagyon érdekelt, dehát kellett volna inkább valami olyat tanulni, amivel normálisan lehet keresni, minek két diploma ugyanabból a tárgyból, jézusom, mekkora barom vagyok - és baromi elégedetlen vagyok, hogy a sok tanulásnak ilyen nyamvadt eredménye van. Mert az csak egy kis szelete a nagy egésznek, hogy szeretek tanítani. 

Ha egyedül lennék, eszem ágában sem volna itthon maradni, sokszor titkon haragszom is Marcira azért, mert itt kell nyűglődnöm ebben a perspektívátlan fostengerben, de oké, értem az indokait: nyilván ő nem fog elmenni valahová pincérnek (most ezen felröhögtem), csak azért, hogy ne éljünk itthon; én mondjuk simán megtenném, de lássuk be, neki van tudományos karrierje, nem nekem. 

ahogy a dolgok vannak

Tesómmal eladtuk a lakást (ez egy olyan fura dolog volt, hogy a lakás teljesen az enyém volt, én fizettem,  én laktam, de szegény bátyót meg kellett tenni adóstársnak mikor kihalt a család) és azon nyomban össze is vesztünk a másikon (van most egy elég jó opció a felezést illetően, csak sajnos elég gyakran kommunikációs problémáink akadnak és időnként rondán összebalhézunk, meg aztán mindenki feszült valamiért)
A közművek átíratása miatt az egész napot a vevőnkkel töltöttem és bár az én ügyintézésem kevéssé volt romantikus, mégis kipattant a fejemből egy keserédes magyar film ötlete: vevő és eladó egymásra talál a közmű átíratás útvesztőiben, a díjbeszedős kisasszonyok morózus tekintetétől kísérve kacsmarog az utolsó vízszámla kiegyenlítésekor, a kezek véletlenül összeérnek a villanyóra leolvasásakor, meg ilyesmire gondoltam.

Hú, fáj a szívem a lakásért, a háznézés meg most az új opcióval összekuszálódott - az árak pedig mennek szépen fölfelé.
Amúgy itthon vagyok végül betegnek, arcüreg-gyulladásom van, hiába, no, érdemes volt a jeges szélben a NAV-hoz és az OEP-be rohangálni az anyanyelvi tanárok ügyeit intézendő.
Nem baj, végre kialszom magam, meg olvasok, csak sajnos késnek a rendelt könyveim, pedig a nyáron kialakított olvasási rutinomat akarom folytatni: nagyjából olyan nyolc könyvet olvastam el júniustól szeptemberig. (Mondjuk azt még nem is meséltem, hogy a térdemben belapult porc miatt a nyáron egy csomó időt heverésznem kellett, merthogy konkrétan nem tudtam lábra állni, szóval talán ezért is volt időm olvasni). Most persze lelassult ez az iram, mert egy csomót kell dolgoznom, de olvasni annyira jó, hogy muszáj küzdeni (és vég nélkül könyveket vásárolni).

újabb furious anger/ahogy a dolgok vannak

Ma megvédtem egy hányós terhest, ronda dolog hányós terheseket csesztetni.
Az vele a baj persze, hogy nem akar dolgozni, pedig CSAK hányingere van és bezzeg mindenki másnak csodálatos, nyugodt terhessége volt, amit kacagva, non-stop végigdolgozott a bányában.
Szerintem én teljesen magától értetődően nevezhetem ki magam a hányós terhesek védőszentjének - még kórházban is voltam a vészes hányás miatt, ami baszki CSAK nyolc hónapig tartott - és mint ilyen, nem hagyhatom, hogy CSAK hányingernek nevezzék azt a borzalmat, ami pl nekem volt.
Oké, nem tudom mit érez, akit megvédtem, de nekem van olyan emlékem akkorról, hogy angol óra közben rohanok ki hányni (többször), úgyhogy teljesen megértem, ha valaki nem szeretne így tanítani.
Nekem egyébként gyakran jártányi erőm sem volt, sőt, amikor már iszonyú sokat hánytam, akkor időnként felülni sem tudtam és tisztán emlékszem, hogy olyan rosszul voltam, hogy abban reménykedtem, hogy éjjel feltűnik a lakásban egy sorozatgyilkos és kinyír.
Nem szeretem ezt, hogy mindenki folyton legyengézi a másikat, csak mert nincs tapasztalása bizonyos kellemetlenségekről: itt van rögtön a másik vesszőparipám, a (szülés utáni) depresszió, amit szintén úri huncutságnak vél az összes mázlista, aki rózsaszín cukorfelhőn ringatta boldogan gügyögő kisbabáját, míg az hirtelen harminc éves nem lett.

Az is van továbbá, hogy fogalmam sincs, hogyan zárjam be a blogot ha tényleg limitált számú meghívót lehet csak kiosztani; tök igazságtalan lenne kihagyni embereket. Ugyanakkor annyi titkosat mesélnék, jaj, nagyon nehéz ez a bloggerlét!
Aztán meg beteg is vagyok, elöntötte az agyamat a takony, de persze járok dolgozni, mert mindig van valami, amiért muszáj ott lenni, meg amúgy is utálom ha helyettesítenek, mondjuk a fél tanári kar hiányzik, de úgy tűnik, én vagyok a másokat betegen helyettesítő balek, szuper.
És csütörtökön meg eladjuk a lakásomat, sírok (és persze örülök).

"Ott volt csokoládé és fagylalt és torta három gyertyával és Füles neve a tortán, piros cukorból kikanyarítva és..."

Nagyon szuper szülinap volt, az ajándékok hatalmas sikert arattak (itt külön kiemelném az IKEA konyhát, amit féláron kaptam egy kedves blogolvasótól, aki házhoz is szállította; mondtam már, hogy blogot írni jó?), ráadásul éppen még viszonylag jó időnk volt a szülinapi piknikhez: van a Rózsadomb környékén egy szalonnasütő/kiránduló hely, ahol már párszor voltunk a tesómékkal, a gyerekek imádják, mi is nagyon szeretjük, na és ott szépen letáboroztunk, szalonnát sütöttünk, (ultra)mini túrát tettünk, tortáztunk, tök jó volt. Az időjárás meglepően kegyes volt hozzánk: egy nagyon kicsit esett a buli közben, meg aztán a végén; Marcus végig ősember üzemmódban nyomta, fát hordott a tesómmal és ordított, Lénike meg tolta a szokásos okos kislány szerepkört: van egy kis napvédő sátrunk, amit ilyenkor mindig elviszünk, na Léna oda bevette magát az idő egy részében és az újonnan kapott rózsaszín naplójába írt rettentő cuki dolgokat.




PS.: Íme a szülinapi kép.

Születésnapos Szépek

Úristen, már hat évesek! Ez azt jelenti, hogy mi is baromi öregek vagyunk...

furious anger

Valószínűleg megkönnyítené a dolgom, ha időnként MY PARENTS ARE DEAD feliratú pólóban flangálnék a munkahelyemen. Ma ismét megkaptam a kérdést, hogyaszongya "hol is laknak a szüleid?"

Első dühömben majdnem rávágtam, hogy a temetőben, de aztán fapofával elmagyaráztam az életemet.

Az emberek mikor lettek ilyen tapintatlanok? Vagy tényleg mindenki ilyen szerencsés és egyedül az én szüleim haltak meg?

Én értem, hogy túl fiatal vagyok az árvasághoz, de azért minimum átfut a fejemen a gondolat, hogy tán valami nem oké, ha észreveszem, hogy egy kollégám kábé semmilyen módon nem tud megoldani nagyszülőt igénylő dolgokat és idejét kicentizve lohol folyton a gyerekeiért.

ahogy a dolgok vannak

Tegnap voltam egy maratoni ovis szülőin, ahol megállapítottam, hogy még mindig minden gyerek apukáját apának hívják (fájdalom, de örökké ki fogok lógni az édesanya* szubkultúrából, az én férjemnek van neve) és hogy elképesztő, mennyi túlbuzgó anyuka van: mivel ez vegyes csoport, a kiscsoportos anyukák is ott csápoltak nagy létszámban a szülőin és a második óra után is lankadatlan lelkesedéssel beszélgettek a csoportpénzről, a gyümölcsnapról és a bábszínház látogatásról, jesus. 

Oké, tudom, ne legyek undok, egy újszülöttnek minden vicc új, meg hát bizony annyira más élet már a dolgozó anyáé, mint a kisgyerekkel otthon levőé, hogy el nem mondhatom, úgyhogy próbálok empatikus lenni: három éve biztos nekem is folyton azon járt az agyam, hogy mikor kell a gyerekeket szép ruhába öltöztetni, mert mennek bábszínházba, most meg ott tartunk, hogy mindjárt itt a szülinapjuk, de egyelőre csak  egy darab világító földgömböt tudok felmutatni ajándék gyanánt és hogy mikor fogok én egyéb játékok/bármi után nézni, hát az rejtély. 

Léna ugyan közölte, hogy nyakláncot, karkötőt és nagyon sok könyvet kér, de a földgömb Marcusnak annyira menő, hogy talán Lénának is kéne valami ilyen extra dolog. Hogy mi, hát arról fogalmam sincs, ha van valami nőcis ötletetek, írjatok, Lénának valami ilyen kis csajos dolog lenne jó - sajnos az IKEA konyha nagyon drága és kábé akkora mint a lakásunk, pedig azt én már évek óta venni akarok és biztos nagyon örülne is neki. 

Jaj, olyan nehéz ez a dupla szülinap mindig, főleg amikor ilyen beszűkült vagyok és a passzív szerkezettel, a Függetlenségi Nyilatkozattal, Nagy-Britannia részeivel, meg a PET vizsga követelményeivel van tele a fejem. 

És itt el is érkeztünk a várva-várt nyivákolós részhez, hurrá! 

Szóval engem változatlanul nagyon durván betemet a munkám: bár kaptunk pár nap haladékot a tanmenetek leadására, ma közölték, hogy hétfőn jönnek hozzám órát látogatni, mert én kvázi újonc vagyok (tavaly nem tanítottam), úgyhogy hétvégén agyalnom kell egy kicsit a bemutató órán, meg írni és nyomtatni kell vállalható óratervet, eh, pont erre van időm; a szombat például nálunk faszán munkanap, merthogy a kerületben lesz nemtommi...amúgy meg épp eladjuk a Váci úti lakásom (és erről még nem is sírdogáltam itt, pedig fájó pont, bár részben ebből a pénzből lesz ugye nekünk kertünk, amiben idült mosollyal üldögélek majd) és kéne egy csomót foglalkozni a lomtalanítással meg a lakás eladás adminisztrációjával, de hogy mikor, hát ötletem sincs.

Közben meg nézünk házakat nagy erővel néha este, időnként hétvégén, sokszor gyerekestül (na az elég halálos, főleg, mert megesik, hogy karambolozunk is, khm), ma is megyünk, de sajnos ez egy nagyon hosszú és fájdalmas folyamat lesz: amire pénzünk van, az nagyjából mind (legalább részben) vacak, bár időnként felcsillan a remény, de a reményteljes házak mind Felsőpakonyban, Pécelen, Szegeden, Houstonban  vannak. Jó, részben viccelek, de tényleg ritka szar házakat árulnak rakás pénzért, szóval elég dögletes az egész, időnként, mikor nagyon csüggedt és fáradt vagyok, el is kezdem a lakásunkat baráti szemmel vizsgálgatni, hogyaszongya á, jó lesz ez, végülis eléldegélünk itt valahogy, már megszoktuk, hát igen, kicsit kicsi, de jobb mint a híd alatt...

Ja és persze egy darabig még nyitva lesz a blog és nem anyázhatok kedvemre, mert egyszerűen nem érek rá becsukni és meghívókat küldeni - be kell érnetek a soft verzióval. (Jó, azért nem kell óriási változásra számítani a bezárt blog idején: van ugyan sok csúnya amit mondanék, de nyilván nektek annyira nem is lesz az izgi, mert főleg a munkámról beszélnék, amit csak titkosban lehet/illik szidni.)

* az óvó néni így szólít, rettenet

"If you could drive, you could drive her away, to a happier place, to a happier day"

Tizenhat éves lányok mögöttem a buszon: olyan jó lenne megállítani az időt, tizedikesnek lenni olyan jó! Harminc évesnek lenni milyen kemény lehet!
Bevallom, ezen a ponton majdnem felröhögtem; vicces ezeket negyvenen túl hallani, mondjuk én amúgy is jobban élveztem a harmincat, mint tizenéves koromat. Az átsírt húszasokról nem is beszélve, bár én nyilvánvalóan csúnyán elcsesztem egy rakás dolgot annak idején.

"Those who can't do, teach." vol. 2356718934

Az úgy volt, hogy óra után hosszú tömött sorokban jöttek a gyerekek, hogy ez a bajuk, azt nem hallották, mivoltalecke, a sor legvégén pedig egy olyan fiú állt, aki végig vadul jelentkezett az órán és mikor felszólítottam, lelkesen elmondott mindent, amit csak tudott.
És mint kiderült, ez a szorgos fiú csak azért várta végig türelmesen a sort, hogy megköszönje az órát.
Azóta is le vagyok nyűgözve; megvett kilóra, az már biztos.

(s)iker vol. 3478912557

Ma egy képről eszembe jutott a houstoni gyerekorvosunk, meg az, hogy mindig tervezek küldeni neki képeket  a gyerekekről - a rendelő nagyon szépen ki volt dekorálva a régi és a jelenlegi páciensek képeivel - és így a hatodik szülinapjuk táján már igazán megmutathatnánk, hogy milyen óriások lettek a kis 35. hétre született bőregerek (Léna most 120 centi, Marcus 121).

Jó, hát a gyerekorvos két éves korukig ismerte őket, na de azóta is hihetetlenül sokat változtak.

Egy amerikai zsidó család alkotta egyébként a személyzetet az orvosnál (mínusz mexikói ápolónők), anyuka és egyik fiú volt a recepciós, apuka és másik fiú a gyerekorvosok (mondjuk apukának és anyukának öt gyereke volt összesen; emlékszem, mikor ez kiderült. azt gondoltam, ez biztos munkaköri kötelesség) és mi legjobban az orvos fiút szerettük, ő volt legfőbb támaszunk az első nehéz időkben; mikor a gyerekek még kórházban voltak (Léna egy hetet, Marcus kettőt), akkor minden nap hívott minket, mindenről beszámolt, egy csomó mindenre megtanított, mindig biztatott minket, kaptunk tőle rengeteg ingyen tápszert, összehozott ikresekkel, mindig mindenre emlékezett, amit meséltünk neki, a gyerekeket egyfolytában dicsérte, Marcusról mindig azt mondta, hogy kis nyugis arc, akinek már csak egy Margarita hiányzik a kezéből, Lénának meg első naptól dicsérte a szépségét (pedig milyen kis csúnya béka volt még akkor!), folyton azt mondta, hogy higgyük el, ő rengeteg gyereket lát, de she is something else.

Nagyon jó fej fickó volt, mikor a kialvatlanságtól csak kóvályogtam, akkor mindig azt vártam, hogy végre találkozzunk vele és dicsérjen minket és mondja, hogy mindent szuperül csinálunk.

Amúgy meg kétnyelvű család voltak: mindig lenyűgözött, ahogy a fiú az anyjához héberül, az apjához (és mindenki máshoz)  angolul beszélt.

A kép meg, amiről ezek eszembe jutottak, Facebook emlékként bukkant föl reggel: a kétéves Lénát ábrázolja, ahogy fejjel lefelé "olvas" egy könyvet a szép, pöttyös ruhájában (ami mellesleg nyomtalanul eltűnt Amerikában, kábé a fotó erejéig volt rajta, nem értem azóta sem). 

Olyan hihetetlen, hogy most meg már valóban olvas, napi egy mesekönyvet kivégez és folyton az a baja, hogy nincs itthon elég könyv. 

Marcus meg a másik elképesztő figura: mióta olvas, azóta ugye betéve tudja, hogy az állatok (különösen a madarak) hol laknak, mit esznek, a dínó nevek kedvéért kicsit írni is megtanult, nemrég meg elkezdett valami gyerektérképet nézegetni és most már a különböző országokba kezdte elhelyezni az állatokat, kis okos majom, olyan büszke vagyok rá. 

Mondjuk az tény, hogy szénné fogják unni magukat az első osztályban.

'What you share with the world is what it keeps of you"

Nagyon sokszor ez a párbeszéd jut eszembe a tanításról:

Ma például álltam a táblánál a hetedik órában (!) és egészen borzongatóan jó érzés volt a szenvedő szerkezetről magyarázni.

Nem is csak az a jó, ahogy hirtelen megvilágosodnak a diákok, hanem az egész olyan szép: a nyelv logikája (meg az is, amikor nem logikus), ahogy minden szépen összeáll egy okos rendszerré, meg a lehetőség, hogy elmondjunk dolgokat egy idegen nyelven mindenféle mélységben, hogy megtanuljunk máshogy gondolkodni, hogy egyáltalán megtanuljunk gondolkodni. 

Sokszor kézzel-lábbal tiltakoztam a tanítás ellen, de abbahagyni valójában sose sikerült, valamiért úgy tűnik, ezt szánta nekem az Univerzum és a jó napokon ilyen pátosszal rajongok a nyelvért, meg magáért a tanításért is, mégilyet. 

Kieg. az előzőhöz

Egy bohózat a hétvégém tényleg.

Egyszerre kell takarítanom (és a gyerekeket tanítani felmosni, mert ordítva sírnak, ha valamit esetleg nem engedek; és nem, nem tudok most ordítva sírást elviselni), ebédet főznöm, pakolnom, e-mailben órát tervezni az anyanyelvi tanárral, átírni emberi nyelvre a gyakorlatilag értelmezhetetlen zűrzavart, ami az ötödikes civilizáció könyv és ezt megvitatni az egyik civilizáció tanárral telefonon, miközben a gyerekek - amikor épp nem visítanak, hogy segíteni akarnak - vagy ütik-vágják egymást rejtélyes konfliktusok miatt és/vagy nyaggatnak, hogy éhesek/menjünk a játszótérre/porszívózzunk/keressem meg ezt meg azt meg amazt.
Igazából már csak röhögök az egészen. A baj csak az, hogy így mindent csak nagyjából csinálok meg: úgy kábé tisztaság van, majdnem mindent kimostam amit kell, a gyerekekkel nagyon keveset tudok normálisan foglalkozni, az óraterveim kilencven százalékosak és a zajtól, ami itthon van, semmit nem tudok végiggondolni, mert nem hallom a gondolataimat.

Valaki elmondhatná végre, hogy hogyan lehet ezt normálisan csinálni, mert én kezdek belefulladni a feladatokba...

"Nekem hideg nyállal kenik homlokom is"

Szerintem teljesen egészségtelen - vagy mit tudom én, magamhoz képest biztosan az -, hogy amikor Marcus hétkor kipattan az ágyból, akkor én ügybuzgó módon talpra ugrom és "úgyis annyi dolgom van!" felkiáltással már kávézás közben órát tervezek. Tényleg az a legnagyobb baj a tanítással, hogy sosincs vége.
És a hülye szívritmuszavarom is előjött a sok stressztől, meg persze náthás vagyok, fáj a torkom (ezek nálam zaklatott időszakokban azonnal előjönnek) és még a lakótelep egyetlen kellemes létesítménye, a török pékség is becsődölt.



PS.: Egyébként jelenleg a világ legcsodálatosabb dolgának a Tesco online bevásárlást tartom. Nyáron kaptam rá és egész komoly kárpótlást jelent sok-sok háztartási sérelemért. (pl. nincs nagy konyhám/mosogatógépem/takarítónőm/rabszolgám).

Brühühű

Egyébként tényleg nagyon élvezem most a tanítást, csak hosszú távon bele fogok pusztulni abba, hogy akkor tudok csak készülni, mikor a gyerekek lefekszenek; tehát úgy nagyjából fél tízkor kezdek Amerika történelméről elmélkedni, mit elmélkedni, megtanulni (mert hát ki a bánat emlékszik már erre, levizsgáztam, kész, viszlát; és amúgy is utálom a törit) feladatokat kiagyalni, aztán az angolos osztályomnak szórakoztató, ám rendkívül komoly tartalommal bíró vizsgafeladatokat kieszelni, stb.
És így, hogy itt vagyok most egyedül, ez még elmegy, de ha Marci megjön, akkor valószínűleg egyéb esti programokra is vágyunk majd (abban a másfél órában, amíg nyitva tudom tartani a szemem).
Eh, valahogy nem tudom én jól csinálni ezt az életet. Tudom, legyek tanár félállásban, havi százezerért. (Ja, bocs, 80-90 lenne az inkább.)


Jézusom, annyira fáradt vagyok (és annyira izgalmas a könyvem), de nincs mit tenni, vár Pocahontas és a Mayflower.


PS: Még egy ilyen kevéssé brühühű ide a végibe: iszonyú hasznos most, hogy laktam Amerikában és Angliában is, mert teljesen autentikusan mesélek egy csomó érdekes dolgot az órán és hát az milyen jó már amikor felcsillannak az ötödikes szemek, mikor elmesélem, hogy Houstonban éltem. Legalább ezekért megéri.

update

Ma elhangzott az a kérdés is, hogy de anyukád nem tud feljönni vidékről*? (Olyan cifrákat tudnék válaszolni egy ilyen kérdésre, de tudom/sejtem, hogy senki nem akar bántani, úgyhogy mindig kedves vagyok.)

Normális esetben biztos nem esnének annyira rosszul ezek a kérdések, de most, amikor nagyon fáradt vagyok és ettől érzékeny, folyton sírhatnékom van ha eszembe jutnak a halott szüleim, meg az, hogy tényleg milyen kibaszott egyedül vagyok annyi mindennel a haláluk miatt. 

Most például megint feltámadt bennem valami iszonyatos harag az apukám iránt és folyton az jut eszembe, hogy nem, ilyet nem csinálunk, nem ugrunk ki az ablakon, leszarom hogy depressziós volt, nem érdekel, ehhez nem volt joga, nem, nem és nem. 

Tudom, tudom, hogy mondhatok ilyet, jajdecsúnyadolog, deönzővagyok, blabla, de sajnálom, ez van, a szülők halálát eleve nehéz feldolgozni (és amúgy én egész jó vagyok ebben szerintem), hát még ezt az egészet így egymás után, hogy meghal az anyám és két év múlva ott szenvedek szülés utáni depresszióban Houstonban és akkor jön a telefon, hogy az apukám öngyilkos lett, hát na. 

Különben olyan érdekes ez a szülők halála felett érzett gyász: sokszor akkor támad újra, amikor már azt hiszed, hogy elmúlt, feldolgoztad, higgadtan tudsz róla érezni, beszélni, gondolkodni. 

Ma amúgy is borzalmasan indult a nap: Léna rettentő érzékeny, mikor az apukája nincs itthon, nagyon sokat sír utána és a szokásosnál is sokkal jobban ragaszkodik hozzám is (pedig amúgy is nagyon ragaszkodó), úgyhogy ma reggel, mikor eleve nagyon korán indultunk, mert nyolckor kezdődött az órám, Léna kiscsoportosokat megszégyenítő zokogásban tört ki, mikor el akartam köszönni, kábé le kellett fejteni rólam (mondjuk az óvó néni nem nagyon akart segíteni a dologban, erre inkább nem is mondanék most semmit, mert egy ideje már nem beszélek csúnyán), nagyon rossz volt, az utcán kicsit sírtam (mostanában nyilvános helyeken sírok, úgy tűnik), aztán persze egész nap ezen szomorkodom, meg félek a holnapi drámától már előre, jaj, nehéz ügyek ezek, szegény Lénike, olyan hatalmas könnyekkel sírt és teljesen betúrázta magát, rémes volt, nekem meg ment a buszom, rohannom kellett, jaj, el kell kezdenem lottózni, nem lehet dolgozni és gyereket nevelni, főleg ha az ember körül nem ugrálnak gyerekfelügyelésre kapható valakik. 

Amúgy meg egyszerűen közöltem, hogy nem jövök szülőire, mert nem tudom kire hagyni a gyerekeket, bocs. Ma persze parancsba kaptam, hogy az összes szülői és fogadóóra idejére én ezt jó előre intézzem el, de hát könnyű azt mondani esetleg a kurva anyátokat.

* itt megjegyezném, hogy lassan egy éve dolgozom itt, de valahogy az még nem derült ki senki számára, hogy én azért nem tudom a gyerekeimet csak úgy ripsz-ropsz valakire hagyni, mert az én szüleim (akik budapestiek voltak) meghaltak. Persze tudom, az én hibám, világgá kéne kürtölni ezeket a dolgokat, aztán hátha megszánnának néha és a kötelező 32 óra helyett nem 34-et kéne ott rohadnom. (Ez jelenleg a legnagyobb sérelmem, akarok is balhézni, csak nem érek rá.)


PS.: Utólag rádöbbentem, hogy akkor is csúnyán beszélek, amikor azt hiszem, hogy nem, hát bocs.

PPS.: Az összes vacakság és belepusztulósan sok munka meg szívfájdalom ellenére tanítani jó. Viszont azt figyeltem meg, hogy az Amerikában (meg az előző munkahelyemen, tegyük hozzá. Szar volt ott dolgozni, de a nyelvtudásomnak iszonyú jót tett) csúcsra járatott nyelvtudásom valahogy hátráltat a tanításban: sokkal szarabbul magyarázok dolgokat, sokkal intuitívabban használom a nyelvet és egy csomó dolgot ösztönösen mondok, de megmagyarázni nem tudom.
Mondjuk fel nem foghatom, hogy Amerikában ezt mivel értem el, mikor a gyerekeknek olvastam egész nap a Cini-Cini Muzsikát. (Most ezen azért felröhögtem.)
Tény, hogy amikor aludtak, akkor nagyon sokat tévéztem és olvastam (egyébként azóta is szinte csak angolul olvasok) és tény, hogy boldog-boldogtalannal beszélgettem a boltban, a házban, a játszótéren (ez olyan bolond nagyságásan hangzik), na meg a gyerekorvos volt a legjobb barátom és a végére már sokszor angolul álmodtam. Úgy látszik ez is elég volt a fejlődéshez és oké, addigra én azért már elvégeztem egy főiskolát-egyetemet angolul, de hát azért az más tészta.
Egyébként egy csomó kollégám most hallott először angolul beszélni és az egyikük azt mondta nekem elkerekedett szemmel, hogy hú, te beszélsz a legjobban angolul az egész iskolában*. 
Na ezek azért jól esnek; és csak halkan merem mondani, hogy én ezt pontosan tudom, bármilyen nagyképűen hangzik is. (Az igen jól fejlett öniróniám szerencsére nem hagyja hogy túlságosan elszálljak magamtól: mióta leírtam ezt az utolsó mondatot, az a mondás jár a fejemben, hogy vakok között félszemű a király...)


* jó, hát nyilván az anyanyelviek beszélnek a legjobban, de azért nekik ezt megengedem, hehe

Muszáj beszélnem róla

Kezdek annyira kimerült lenni, hogy ma a sokadik és nincs egy nagyszülő, akire hagyhatnád a gyerekeket? kérdés után egyszerűen elbőgtem magam*. 

*még soha életemben nem bőgtem kollégák előtt, teljesen rosszul vagyok az ilyesmitől

PS.: Egyébként "csak" annyiról van szó, hogy csütörtökön új tanárként be kell mutatkoznom pár szülőin és hát basszus, nem, nincs egy nagyszülő, férj Kínában (legalább egyikünk nem szívja meg az életet, ugye), fasza megint ez nagyon, tényleg...

PPS.: Amúgy csakis a zárt blogon akarom folytatni a nyivákolós tevékenységet (és ki akarom egészíteni lázító és gyűlölködő tevékenységgel, amit csak nagyon óvatosan szabad nyíltan csinálni sajnos), de ezt most muszáj volt leírnom. A zárt blognak különben egy kérdés lesz az alcíme, hogyaszongya miért akarom sürgősen elhagyni a közoktatást?