Anna öreg

Megint pocsék rossz a kedvem és megint magamba néztem és arra a következtetésre jutottam, hogy nekem simán lehet midlife crisisom, ami elég szarul hangzik, dehát 38 évesen miért ne...főleg azért gondolom ezt, mert egy csomót gondolkodom az öregedésen meg a halálon, meg előre nyivákolok, hogy jaj, nemsokára felnőnek a gyerekek.

Mondjuk ennek a jó hozadéka az, hogy egy ideje extra türelmes vagyok velük: éjjel Lénához hatszor keltem, de mind a hatszor kedvesen puszilgattam, meg simogattam a puha kis haját és nem morogtam egyáltalán, sőt, örültem, hogy még ilyen kicsi és szüksége van rám. És amúgy is: valahogy érzem, hogy öregszem és meg vagyok rémülve, komolyan. Tiszta hülyeség, de mit tegyek.

Ilyenkor szoktak a férfiak motoron (a motor a vad életérzést hivatott kifejezni) lelépni egy húsz éves eszkimó csajjal (ez az extremitás miatt kell, még gyorsan kipróbálják, amit addig nem sikerült), nem?

A nők viszont...fene tudja a nők mihez kezdenek ilyenkor.

Én nem vagyok szökős fajta, bennem túlteng a felelősségérzet és különben is: az eszkimók orra olyan kicsi, meg aztán motorozzon az, akinek hat anyja van, én ugyan nem leszek donor.

tulajdonképpen kieg. az előzőhöz

Az viszont még ennél is szürreálisabb, mikor a reggeli kávénál a vélt (és remélhetőleg nem valós) rákjainkról beszélgetünk: én a furcsa alakú és színű anyajegyemről, Marci a nyakában lévő csomóról, majd fejemmel a gyerekekre bökve azt mondom, hogy valakinek muszáj életben maradnia...

Napok óta iszonyat rossz a kedvem és kutattam, kutattam az okát, de nem találtam, május végén nem halt meg senki (egy ideje már mindig gyász évfodulókra gondolok, ha jön valami hirtelen lehangoltság), nem menstruálok, cukik, szépek, egészségesek, okosak a gyerekek, van jó szex, szeretjük egymást, van némi szabadidőm, sportolok, tanulok olaszul, minden szép és jó, nem értem. 

Aztán ma futás közben bevillant, hogy hiába nyomom el magamban, valójában rettenetesen szorongok attól, hogy a szülők lakásába kell költöznünk és hiába vagyok gyakran a könyörtelenségig racionális és hiába győzködnek a nagynénémék (sok szempontból a család legjózanabb tagjai), hogy az csak egy lakás, ami nem tehet semmiről, egyszerűen megőrülök a gondolattól, hogy abban a lakásban éljek, aminek az ablakából kiugrott az apukám, hogy ott sétáljak lent a gyerekekkel, ahol gondolom, hogy feküdt az élettelen teste. 

Ti szeretnétek olyan lakásban lakni, ahol valaki - nem akárki, az apátok - öngyilkos lett? 

Na ugye.

"Ott lenn hagytam minden gondot, Mely szívem fölött borongott, Melynek sötét árnyékában Mint rideg kőszikla álltam. Ne bántsatok, ne bántsatok"

Én értem, hogy felelőtlen, gonosz, önző, gyerekeire nem gondoló hegymászó, fúj, fúj, dehát izé...ez az ember most meghalt, minek kell arról beszélni, hogy micsoda szörnyeteg volt? Miért nem lehet várni egy kicsit ezekkel a vitákkal? Néha azt gondolom, hogy mégsem olyan jó dolog az internet...

közlekedős

Már jó ideje igyekszem nem csúnyán beszélni - és nemcsak a gyerekek miatt, de azért főleg -, így a blogban is igyekszem redukálni a csúnya szavakat, de sajnos most muszáj csúnyán beszélnem, hogy elmesélhessem a biciklis énem - amiből gyakran kitör az állat - megfigyeléseit: szóval az van, hogy az olaszok egyszerűen nem tudnak közlekedni és többek között ezért gondolom, hogy rémesek.

Mert hát vajon mire utal az, hogy mindenki úgy közlekedik, mintha ő lenne egyedül az úton, mire utal, hogy futnod kell a zebrán át, mikor valaki megszán és megáll, mire utal, hogy ezerrel hajtanak ki bárhonnan stop tábla ide vagy oda, mire utal, hogy bárhol leparkolják a kocsit, kit érdekel, hogy ezzel kinek okoznak kellemetlenséget? 

Szerintem abszolút arra, hogy itt senkit nem érdekel a másik ember, mindenki magával van elfoglalva, hát ki nem szarja le, hogy te átmennél a zebrán, az ő dolga mennyivel fontosabb...

Tegnap viszont megelégeltem ezt a hozzáállást és kifejlesztettem egy játszmát (na jó, egyelőre csak elméletben): iszonyatosan lassan fogok ezentúl átmenni a zebrán, már előre izgulok, hogy hány cazzo-t kapok majd cserébe...az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor tegnap megint majdnem elütöttek a zebrán. 

Elég röhejes lehetett, amikor hirtelen ötlettől vezérelve szembefordultam a vezetővel és azt kiabáltam neki, hogy állj már meg te geci, ez itt a zebra, te szar. Jó, hát nyilván azt gondolta, hogy ez csak egy elmebeteg bevándorló, ugyan kit érdekel a problémája...

brainstorming

Megfigyeltem, hogy újabban szinte azonnal robotba kapcsolok az óriáshisztik kezdetekor (tegnap volt egy elképesztő: mindketten őrült módra sikítottak és verekedtek az utánfutóban végig hazafelé és megint ez a 'semmit nem lehet csinálni, ki kell várni amíg elmúlik'-típusú balhé volt. 

Régebben mindig próbáltam ilyenkor nyugtatgatni őket, vagy egy idő után kétségbeesetten rikácsoltam de azt hiszem az csak olaj a tűzre - most már hagyom, hogy tomboljanak és igyekszem minél hamarabb hazajutni (már ha nyilvános helyen vagyunk ilyenkor). 

Ez a tegnapi, ez keményebb volt mint szokott: a garázsból csak úgy tudtunk feljönni, hogy felvettem mindkettőt (mint kiderült ez 32 kiló gyerek, brutális volt tényleg) és közben nem győztem álmélkodni egyrészt azon, hogy milyen erős vagyok ha muszáj, másrészt a döbbenetes hisztin. 

Szerintem a három éves gyereken tudnák a buddhisták legjobban modellezni a zavarodott embert és tulajdonképpen lenyűgöző, hogy hogyan és miért képesek agyviharban kitörni: hogy sokszor azon is sikítani kell amit szabad, hogy egyik pillanatban még akarnak valamit, a következőben meg ellökik maguktól, hogy vegyél fel, tegyél le, fázom, melegem van; mostanában igyekszem fokozott empátiával figyelni a jelenséget (ez nagyon nehéz, főleg, amikor pl haza kell jutnunk, de egyre csak a vasúti sínek mellett állunk és száll a végtelen sikítás), mert szerintem sajnos életünk végéig ilyenek maradunk, csak néhány embernek - szerintem sokaknak nem - sikerül  némi rendet rakni a fejében egy idő után, vagy legalábbis lecsendesíteni a hangokat és azt elérni, hogy ne akarja folyamatosan kimondani az összes ellentmondásos kínját.

A lényeg pedig az, hogy a gyerekek nemcsak aranyosak meg viccesek, hanem nagyon érdekesek is. (Mondjuk vannak kivételek: pl tegnap a bölcsiben az egyik kis taszító fiúcska - olyan a gyerek, mint egy randa kamasz, csak kicsiben - fejbe vágta Lénát az egyik gerebélyével, hát, sem cukinak, sem érdekesnek nem éreztem és sajnos nem beszélek elég jól olaszul ahhoz, hogy az anyját - aki egyáltalán nem figyelt a gereblyével hadonászó gyerekre, hanem telefonált természetesen - amolyan istenesen elküldjem a picsába (helyette nagyon csúnyán néztem)).

Feljegyzések a bipolárisok házából

Mostanában ritkán van kedvem írni, mert vagy túl jól, vagy túl rosszul vagyok.

Feljegyzések a dagadtak házából vol. 658493256

Valójában kifejezetten nevetséges fogyókúrával parádézni egy olyan országban, ahol még a nyugdíjasok vacsoráját is a pizzafutár hozza.

Mindig akarok ám panaszkodni és hisztizni is, csak mire ideérek, elfárad az indulatom

Van egy macska

Én tudom, hogy nem szép dolog megítélni, elítélni, leszólni másokat, hogy a legjobb csak minimális ideig eltöprengeni azon, hogy ki, mit, miért és hogyan csinál, hogy nem érdemes hasonlítgatni a magunk nehézségeit a mások nehézségeihez és hogy a harag nem jó tanácsadó, de amikor látom, hogy Fanni megint 23 óra alvás után támolyog el a kajás táljához - és csalódottan nyávog, ha alattvalója még nem töltötte meg -, akkor azért néha rettentő dühös vagyok és elítélem, megítélem, leszólom és elgondolkozom azon, hogy miért nem mosogat és főz és tereget és mond mesét és öltöztet és cserél pelenkát a nonstop szunya helyett...

"Go to the local supermarket. Take with you the nearest thing you can find to a pre-school child - a fully grown goat is excellent. If you intend to have more than one child, take more than one goat"

"Find a couple who are already parents and berate them about their methods of discipline, lack of patience, appallingly low tolerance levels and how they have allowed their children to run wild.
Suggest ways in which they might improve their child's sleeping habits, toilet training, table manners and overall behaviour.
Enjoy it. It will be the last time in your life that you will have all the answers."

Ez azért tényleg elég vicces és hát izé...annyira nem is nagy túlzás. 

Az előbb Marcus iszonyú patáliát rendezett a délutáni alvás miatt és amíg vártam, hogy elmúljon a kábé öt percig tartó nagyon hangos sikítás (tudjátok, az a fajta, amikor egyszerűen semmivel nem lehet megnyugtatni csak sikít, sikít végtelenül), addig arra a houstoni pénztárosnőre gondoltam, aki azt mesélte nekem egyszer míg kifizettem a sushimat (fogalmam sincs mit vettem, csak azért emlegetem a sushit, mert nagyon bánatos leszek, ha arra gondolok, hogy mennyi sushit ettem Amerikában, most meg...á, hagyjuk is), hogy az ő lánya egy évig folyamatosan sírt és hogy mennyire depressziós lett ettől. 

Nagyon kemény lehet az ilyen: nálunk az első négy hónap volt nagyon sok sírással teli (én is sokat sírtam btw), amikor nem aludtak, akkor sírtak folyton, vagyis ezek szerint állandóan sírtak, mert alig aludtak, gondolom a reflux miatt utáltak feküdni, Léna nagyon hasfájós is volt és egy csomószor nyöszörögve tekergett alvás helyett, aztán valahogy lecsitultak a bajok, kaptak reflux gyógyszert, elkezdtek mosolyogni, elkezdték átaludni az éjszakát. 

Sose felejtem el, mikor  hosszú idő után először az élet császárának éreztem magam, mert miután lefektettük őket, befeküdtem egy könyvvel az ágyba, úristen de jó volt. Mondjuk sok mindenre nem emlékszem abból az időből, csak főleg arra, hogy halálosan kimerülten támolygok és fázom, meg Léna első mosolyára (szánom-bánom, de Marcuséra nem emlékszem valamiért, de hátha leírtam a blogba; mondjuk nagyjából mindent egyszerre csináltak mindig), meg arra, hogy legelőször a születésnapomon aludták át az éjszakát, nagyon szép ajándék volt az nekem. 

Szóval akárki akármit mond - "kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond", elvileg - az első időkhöz képest szerintem minden csak sétagalopp: a hónapokig tartó kialvatlanságnál nem tudok elképzelni nehezebbet*, bár simán lehet, hogy tíz év múlva más lesz a véleményem...



*bár, most hogy így belegondolok: a hónapokig tartó betegségek és az éjszakázás a kis betegekkel, az se kutya...(:fanyarul mosolyog)


PS.: Ja, a legelső idézetet az engem kritizálóknak emeltem ki. Nagyon, de nagyon óvatosan kell tresselni egymást, mert soha, de soha nem tudhatja senki, hogy milyen lesz gyereket vállalni és hogy éppen az ő gyereke milyen temperamentumú lesz.

TBB (tavaszi bölcsibuli)

Tegnap volt megint bölcsis buli, a mostani tematika szerint növényeket ültettek a szülők és a gyerekek közösen, meg kellett vinni sütit; a sütiket becsomagolták és eladták a szülőknek, hogy aztán a befolyt összegből a bölcsi fejlesztéseit támogassák. 

A buli most valahogy nem volt olyan nagy szám, különösen, hogy a gyerekek az idő nagy részében - nagyrészt véletlenül - egymást csapkodták a kerti szerszámokkal. 

Egyszer volt a bezzeganyán egy vita, hogy a játszótéren neveljük-e más gyerekét, hát, én kíméletlenül kirántottam a gereblyét annak a kisfiúnak a kezéből, aki épp Léna szemét készült kicsapni csak úgy, játszásiból, mondjuk titokban azért gutaütést is kaptam a gyerek szülei miatt (mit ad isten, a furcsa tetkós pár volt, akikről már meséltem), mivel jó messziről, idült mosollyak figyelték az eseményeket (az volt az arcukra írva, hogy jaj, de ügyes a mi kicsikénk) és eszükbe sem jutott rászólni a kölökre. Szóval a kérdés inkább az, hogy neveljük-e a más gyerekek szüleit a játszótéren...megfigyelésem szerint nem ártana, de persze én is csak hangember vagyok: eddig még sose szóltam be senkinek, pedig történt már pár furcsaság.

Itt van néhány kép a jeles eseményről.

(s)iker vol,78593420134

Az még az oktatós hangsúlynál - hazamegyünk aludni Marcika, kiabálja Léna a játszótéren Marcus arcába hajolva és még a mutatóujjával is helytelenítő mozdulatot tesz - is viccesebb, amikor nem vitatkoznak, hanem öreguras, már-már unott hangon elemzik a képeket az egyik kedvenc meséjük szereplőiről: az ott Szellő, Léna; nem, nem, az Ugri, Marcika, szerintem.

"Markáns autonómiatörekvéseik következtében a férfiakat körülvevő szociális háló sokkal lazább, a partnerkapcsolat és a házasság gyakran az egyetlen jelentős érzelmi kapcsolat életükben, ráadásul ez biztosítja szociális integrációjukat is"

Nagyon szürreális reggel kilenckor az öngyilkosságról olvasni.



Ez nagyon szomorú:

Markáns autonómiatörekvéseik következtében a férfiakat körülvevő szociális háló sokkal lazább, a partnerkapcsolat és a házasság gyakran az egyetlen jelentős érzelmi kapcsolat életükben, ráadásul ez biztosítja szociális integrációjukat is. Gondjaikat nem szívesen osztják meg másokkal, az érzelmek kifejezése gyengeségnek számít, így ez általában kulturálisan nem elfogadott egy férfi számára, ez alól csak az agresszió, a düh és a negatív indulatok jelenthetnek kivételt. Érzelmeiket nehezebben verbalizálják, lelki problémáikat szégyellik és akaratgyengeségnek, férfihoz nem méltó viselkedésnek tartják, így ez sokszor komoly önértékelési zavar forrását képezi. Nehézségeiket inkább elrejteni, mintsem megosztani igyekeznek környezetükkel, hiszen a segélykérés illetve elfogadás szintén a gyengeség és a férfiatlanság jelének számít. Még súlyos pszichés problémáikról (mint amilyen például a depressziós hangulatzavar) sem beszélnek, orvoshoz sem fordulnak, inkább alkoholba fojtják bánatukat, hiszen ez a férfiaknál kulturálisan sokkal elfogadottabb, mint a nők esetében. Az impulzivitás és agresszivitás a violens módszerválasztásban is megjelenik, ahogy a markánsabb szuicid intentiók és a meghalás kifejezettebb szándéka is tetten érhető ebben. Így sokszor a szuicidium egyfajta hősies kiállásként és férfias tettként jelenik meg, míg a kísérlet túlélését, a „próbálkozást” gyengeségként értékelik, mely számukra elfogadhatatlan szégyennel jár. 

Bella Italia

Ma megtörént az áttörés nekem és Lénának is: Léna ma a bölcsiben vieni Marci, vieni! felkiáltással hívta a matracokon ugráló Marcust (eddig aktívan szinte sosem hallottam használni az olaszt), mikor értük mentem; én meg később a játszótéren egy nagymamával beszélgetve egész értelmes mondatokat csikartam ki magamból, de valószínűleg túl komolyan vettem a nyelvleckét és nagyon sokat beszéltem rövid idő alatt, mert a néni sietve lelécelt (jó, lehet, hogy csak utálta a pofám, ezt sosem fogjuk megtudni), viszont a lényeg, hogy nyilván akkorra tanulna meg mindenki olaszul a családban, mikor hazamegyünk, szomorú; és az az igazság, hogy ma belenéztem lelkem legmélyebb bugyraiba és arra jutottam, hogy egyáltalán nem akarok hazamenni és tulajdonképpen sírva szűkölök a hazamenés gondolatától is, mert  jó nekem itt és már előre fáj a szívem egy újabb elhagyott országért.

(s)iker vol.768594321023

Valami elképesztően aranyosak most a gyerekek, én azt akarom, hogy mindig három évesek legyenek, valaki nem tudja ezt hogy lehet elérni?

Jó, jó, tudom, később is aranyosak lesznek, de most egyszerűen elviselhetetlenül aranyosak.

helyzetjelentés

Amúgy meg: hihetetlen, hogy ha random megmérjük valamelyik gyerek hőmérsékletét, akkor minimum hőemelkedése van az egyiknek. 

Tulajdonképpen már le se kéne írnom, hogy esik az eső és Marcika beteg, ezek tök triviális dolgok lettek már egy fél éve. 

Tegnap meglátogatott minket IKL meg Csilla (akiről nem is tudom, hogy ír-e blogot, csak azt, hogy olvas), nagyon boldog voltam. Annyira tetszik nekem, hogy nem ismerjük egymást csak a blogokon keresztül és mégis cimbizünk itt Pisában, a világ ilyen csodálatosságától teljesen elérzékenyülök.

Magamhoz képest megint rengeteget beszéltem - mindig innen jövök rá, hogy emberhiányom van -, imádom a látogatókat, gyertek, gyertek.

kommentes

Azt hiszem, azért nem moderálom ki most az elég utálatos kommenteket sem (még csak pár ilyen volt, de ami késik, nem múlik, ugyebár; a nagyon utálatosakat ki fogom azért), mert nemrég úgy döntöttem, hogy a kritikának az egyetlen fajtája, amin hajlandó vagyok valóban elgondolkozni, az az olyan kritika, amit a szemembe mondanak élőben. 

Mert borzasztó egyszerű itt névtelenül/álnéven pattogni meg okoskodni meg beszólogatni anélkül, hogy a beszólogató bármit is tapasztalna belőlem úgy igazán.

(s)iker vol.768534201237

Marcust fél hétkor magam mellé vettem - persze fél háromtól a gyerekszobában voltam megint - és szerelmesen összebújva szunyáltunk kilencig. Na jó, az összebújás túlzás: időnként a lábamnál volt a feje (tök okos, úgy sokkal kényelmesebb volt mindkettőnknek). Végül kilenc körül úgy ébresztett, hogy simogatott, puszilgatott és mély hangon mondogatta mama, mama, meg hogy szejetem mamát. Ó.

Délután meg végre, végre találtunk egy szuper játszóházat Pisához közel - muszáj volt, mert tudjátok milyen az idő? Igen, jól mondjátok, ESIK, még ilyet...Akartam képeket is, de a blogger nem szeretné, majd esetleg máskor.





PS.: Marcus kapott végre antibiotikumot (pénteken a délutáni alvása után többször hányt a köhögéstől) és hogy megállapítsuk az adagját, megmértük. Az eredmény megdöbbentő: 16.5 kiló(!). 3 kilót hízott, mióta itt vagyunk (de csak másfél centit nőtt, most 94.5 centi). Léna fél kilóval könnyebb és egy centivel alacsonyabb (viszont ő 3 centit nőtt fél év alatt), de el vagyok hűlve teljesen, meg persze aggódom is, hogy ez normális-e.

szülők egymás közt

Ma: (idegesen morogva) Hihetetlen, hogy mindig azt a mesét kell olvasni, ami az ágy legsötétebb zugában heverő könyvben van!

Mo: Te ne dumálj, én ma reggel még kávé előtt egy kisautót keresve kúsztam az ágy alatt...szürreális élmény volt.

beszélgetünk a vacsoránál

Ma: Egyszer L (egy lány, mondja  a szerk.) azon elmélkedett az egyetemen ebéd közben, hogy lehetséges-e anális és vaginális dupla penetráció...kicsit fura small talk volt, dehát elég fura small talkjaink voltak akkoriban...

Mo: Na, ezt irigylem nagyon az amerikaiaktól, ezt a határtalan önbizalmat és magabiztosságot, amivel bármilyen témát bármikor pironkodás nélkül hajlandóak kivesézni...(hirtelen a homlokára csap) Te jó ég! Elfelejtettük 15-ét! Pedig ez volt a harmadik házassági évfordulónk! Emlékszel? Tavaly ilyenkor margaritát iszogattunk egy mexikói étteremben - még mindig tök hihetetlen, hogy Texasban laktunk, hogy lakhattunk Texasban, jó ég! Az élet az egy nagyon fura képződmény...



PS: Tök jó, hogy nálunk nemcsak a férj felejti el a jeles ünnepet, hanem nagy egyetértésben mindketten. 

beszélgetünk a vacsoránál

Ma: P-vel arról beszélgettünk, hogy a cikkírás csak kellemetlen velejárója a kutatói létnek - persze ő könnyen beszél, naponta ír egy cikket. Mikor ezt mondtam neki, akkor azt felelte, hogy hát persze, mert muszáj...

Mo: Hát igen. Képzeld, a csajt valószínűleg halálra ítélik, az esküdtszék szerint exceptionally cruel volt a gyilkosság...Most mit nézel, nekem is van saját életem!

zajártalom

Marcus megtanulta fújni a sípot. Az egyik szemem sír, a másik...őőő kicsit mosolyog, merhát milyen ügyes már a szépfiú. 

Egyébként most valahogy hirtelen lettek nagyon okosak és nagyon aranyosak, most megint kevesebb a hiszti, én pedig a három órás bölcsi segítségével egy Buddha nyugalmára tettem szert és például nem eldugni próbáltam a sípot (idegbetegebb periódusaimban minden hangos játékot próbálok elrejteni), hanem lelkesen tanítottam Marcust fújni. 

Szeretem amikor nem vagyok idegroncs sárkány.



PS.: Marcus valamelyik nap Lénát szerepjátékozta: bevette Léna cumiját a szájába (Marcus már  vagy másfél éve letette a cumit) és elkezdett bemászni az ágyába, vicces volt.



reggeli update: csak ez az átkozott köhögés ne lenne! Hajnali háromkor megint menetrendszerű köhögőroham és persze megint a gyerekszobában kötök ki, mert Marcus sírógörcsöt kap, hogy menjek - eddig nagyon apás volt, most meg mindenhez én kellek, azért bevallom, ez nagyon jól esik -, aztán később, már hét felé megint magam mellé teszem - úgy látom nagyon igényli az egykeséget is -, ami egyrészt csodálatos, másrészt fájdalmas (rendszeresen a mellbimbómba könyököl, jesus); úgyhogy reggel elhatároztuk, hogy a gyerekorvos asztalára csapunk gyógyszerért - és sajnos lehet, hogy ma mégis sárkány leszek estére: a több részbe szabdalt éjszaka tesz nekem a legrosszabbat, úgy vettem észre. 

díjeső

Ha jól értem, akkor Tamkótól megint kaptam cuki kis bloggerdíjat, akarom mondani feladatot egy kérdés formájában: mikor és hogyan győzött meg legutóbb téged valaki valamiről?

Hát, biztos azért kaptam ezt a kérdést, mert meggyőzhetetlennek tűnök, pedig nem vagyok meggyőzhetetlen, sőt.

Jobb napjaimon a rugalmas gondolkodásomat és nyitottságomat szeretem a meggyőzhetőség alapjaként emlegetni, rosszabb napjaimon azon gondolkodom, hogy nem vagyok-e esetleg túlságosan befolyásolható és rengeteg kérdésben teljesen tudatlan?

Na mindegy, a lényeg, hogy az utolsó, aminek helyességéről meggyőztek, az AJ mellműtéte volt, ugyanakkor van nekem egy sokkal emlékezetesebb meggyőzős sztorim is. 

Mivel Marci révén több fizikust is megismertem, akik többségükben elég érdekes és gondolkodó emberek, egy csomó dologról lehet velük beszélgetni, amiről egy átlag halandóval nem feltétlenül. Egy időben nagyon foglalkoztatott a kérdés, hogy hogyan lehetséges, hogy a fizikusok között vannak hívők is ezért pár éve egy ilyen hívő fizikusra zúdítottam épp a kérdéseimet hitről, tudományról és ezek viszonyáról, amikor hirtelen a homlokomra csaptam és megvilágosodtam: a te hited pont olyan irracionális, mint a szerelem! Oké, nagyszerű, akkor egy hívő fizikus olyan mint egy szerelmes fizikus, szuper!  A srác boldogan beleegyezett persze (biztos hulla idegesítő vagyok a kérdéseimmel, én mindenkit vallatni szoktam, így beszélgetek.), biztos örült, hogy ilyen könnyen meggyőztem magam. 

Most pedig, e remek történet után tovább kell adnom a díjat négy embernek és újat kell kérdeznem, hát izé...

Azt hiszem, most új olvasóktól - akik persze maguk is bloggerek - fogok kérdezni (bocsánat, én őket még nem olvastam tüzetesebben, de igyekszem; engem mindenki érdekel, csak nincs elég időm és már így is egészségtelenül sok időt töltök a neten, ahelyett, hogy az ultramaratonra készülnék és legyőzném önmagam; ultramaraton, haha, jelenleg három perc futástól is halálomon vagyok, szégyen, inkább nem is beszélek erről). 

Szóval a kérdésem az, hogy mi volt a legfélelmetesebb dolog, ami valaha történt veled? (Ez olyan igazi angol tanáros kérdés, nem? Mindenféle jó kis igeidős gyakoroltatást lehet egy ilyen házi feladattal csinálni)

A házi feladatot pedig a következők kapják:

Eszter

Kalib

Kati

Turchi

Kommentelni kéne náluk, hogy kaptak díjat, de most nem kommentelek, szerintem majd jönnek és elolvassák. Aki utálja a díjat, a kitüntetett figyelmet vagy engem, az érezze felmentve magát a feladat alól (hú, ez viszont rossztanáros megoldás), csókjaim.

Léna, a pisai kislány

Besötétedett. Fejde tojony lefeküdt aludni.

Life is a bitch and she has sisters

Na tessék, most ettől a rák témától olyan szomorú lettem, hogy legszívesebben az ágy alá bújva sírnék egész nap.

Nekem nincs kedvem állandóan ettől félni, meg orvosokkal vizsgáltatni magam folyton - mert nyilván az lenne az adekvát a Rákos Családban (én már csak így hívom magunkat). 

Még az is folyton eszembe jut, hogy micsoda felelőtlenség ilyen szar génekkel szaporodni, eh. Egyébként meg esőre áll az idő - miért nem vagyok meglepve? - szóval ez aztán végképp elkeserít. Undok élet, utállak.

"beteg, beteg"vol.7594532120

Tegnap elmentünk orvoshoz, mert már nem bírjuk a hányós éjjeli köhögést (szerencsétlen Marcinak a kialvatlanságtól szokott lenni migrénje és most éjjel is nagyon szenvedett tőle, a nemalvás utálatos) és mit ad isten, a doktor néninek az volt a tippje, hogy oltás ide vagy oda, nekünk bizony (enyhe lefolyású) szamárköhögésünk van (mármint nekem meg Marcusnak), hát remek.

Persze, mivel az antibiotikum ördögtől való, gyógyszert azt nem kaptunk, csak annyit mondott, hogy egyelőre várjunk - három hete köhögünk mint a barom, mire várjunk? - és persze ma éjszaka is volt nagy sírás-rívás, Marcust hosszan dajkálni kellett, stbstb.

Különben meg iszonyú édesek voltak a dokinál és a vizsgálatot is kedvesen és bátran tűrték -, a váróban mindenkivel flörtöltek meg vicceskedtek, nagyon helyesek most és folyton valami vicceset mondanak, tényleg ellenállhatatlanok, mosolyogtak is nagyon a velünk együtt váró anyukák. Mondjuk én ezt a vicces-szövegelős időszakot vártam nagyon, nekem marha nehéz és hosszú volt a beszéd nélküli élet velük. 

Léna legújabb cukisága, hogy a szúnyoghálót felváltva hívja háló póknak meg hálóingnek; elviselhetetlenül aranyos.




PS.: egyébként a szamárköhögés az különösen érzékenyen érint, mert kiderítettem és abban halt meg a nagypapám ikertestvére. 

kieg. az előzőhöz

Szóval megtudtam egy csomó dolgot mutáns génekről, meg rákszűrésről meg mellamputációról a Facebook-on, úgyhogy annyi kiegészítéssel visszavonom a felháborodásomat, hogy nekem azért bizony akkor is rémisztő az orvostudománynak ez az elképesztő fejlettségi szintje és hát izé...én nem biztos, hogy tudni akarom, hogy milyen mutáns génjeim vannak, még ha ez az életembe kerülhet is.
Szóval megkövetem Angelina Jolie-t, bár azért jó szívvel nem tudom azt mondani, hogy hát persze, bármimet levágatnám, csak, hogy éljek. Oké, ehhez kéne egy olyan helyzet, hogy bármit megtennék azért, hogy élhessek. Amíg ilyen nincs, addig nagyon könnyű mindenfélét mondani.

A végén még kiderül, hogy tudtom nélkül fatalista vagyok, mondom én, hogy mik vannak és hogy kell vigyázni...



PS.:  Mondjuk számomra örömteli, hogy ennyi rákossal a családban nem vagyok hipochonder és nem tudok mindent a rákról és a mutáns génekről. A tudatlanság fél egészség - jójó, bocsánat, nem viccelek, tudom, járjak inkább percenként szűrésre.

"hogy mik vannak és hogy kell vigyázni"

Ez annyira bizarr, hogy itt fogok most hápogni róla.  

Ha Angelina Jolie-nak nagy eséllyel agydaganata fejlődik ki később, akkor kiszedeti az agyát? Egyáltalán: az orvosok csinálnak ilyet? Ha holnap bemegyek, mert szerintem nekem majd orr rákom lesz egyszer a távoli jövőben, akkor le fogják vágni az orrom minden további nélkül? Mondjátok, hogy ez csak egy rossz vicc.  

Marcika különkiadás

Marcus valamelyik nap segített teregetni: boldogan hozta a vizes ruhákat a mosógépből, utána elbűvölt mosollyal, fontoskodva felcsapta őket a szárítóra, majd újra levette és adogatta nekem csak azért, hogy megint leráncigálja és macsós mozdulattal a szárítóra dobálja az általam már kiteregetett darabokat. 

Vagy egy órán át elteregettünk így - Léna még délutáni álmát aludta - és hagytam neki, hadd csinálja, mert egyrészt nagyon szeretem, amikor segítenek - állati aranyosak olyankor, meg fontos is, hogy érezzék, ők is tudnak ilyesmiket csinálni, hogy nekik is van feladatuk -, másrészt mert én még embert nem láttam ilyen boldogan teregetni. 

Vajon mikor lesz belőlünk undok, fásult, fáradt, gépiesen teregető felnőtt? Azt a pillanatot éppúgy szeretném elkapni, mint azt, amikor elkezdünk unatkozni (erről már írtam többször is).

Porto Venere

Óriás tenger! Jaj, de gyönyörű! (Marcus)

Mo: Én azonnal ide akarok költözni. 

Ma: Jaj, kicsim, dehát mi legközelebb Békásmegyerre költözünk...

Feljegyzések a mormoták házából

Az a baj, hogy az én alvásigényem tizennégy óra, a tiéd meg huszonnyolc...

És akkor mormotáéknak ikrei születnek és eleinte úgy tűnik az ikrek is örökölték a mormotaságot. 

De mióta mindig betegek és Marcus nagyon csúnyán köhög, azóta bizony talpon vagyunk éjjel is sokat, meg hajnaltól is sokat. Mire Marci és Léna felkelt kilenckor, mi Marcussal már megjártuk a Torony környékét (annyira lenyűgöz, hogy ide járunk sétálni), a játszóteret és bogyókkal gurigáztunk a ház melletti parkos részen. Tök jó volna, ha beérném négy óra alvással, mert Marcussal nem árt, ha az ember lejjebb ad az igényeiből...

PS.: Ja és ma lett hirtelen egy bébiszitterünk (a gyerekek egyik bölcsis nénije, de erről majd máskor mesélek, most aludnom kell az első köhögőrohamig)

Léna különkiadás

Léna legújabb cukisága: ha valami fáj, vagy kakiszenvedés van (ez állandó műsor, de biztos mondtam már), akkor sírdogálva hozzám bújik és azt mondja: megölel mama. 

Ó. 

one of those days

Én tudom, hogy sokakat irritálok a nyavalygásommal, sőt, azt is tudom, hogy sokan vannak itt, akik csak utálkozni járnak a blogomra - ilyet mindenki csinál, ne is tagadjátok -, igazából meg is értem őket: nem ismernek, nem tudnak rólam valójában semmit (a blog csalóka műfaj, nekem ez a mániám), csak látják, hogy sokszor majd' megpusztulok, szerintük nyilván jódógomba'. 

De az a helyzet, hogy amikor fél hétkor Marcika sikoltozására kelek - természetesen a gyerekszobában, mert éjjel megint háromszor kellett bemennem, fél ötkor még köhögős gyógyszert is adtam és Marcika nem engedett ki - és háromnegyedkor már be is csípi a kis kezét az ajtóba (azt hittem, szörnyet halok, nekem ez az egyik nagy félelmem), aztán teljesen egyértelműen szándékosan kiönti a tejet, majd lever egy díszt, ami apró darabokra tör, aztán semmi áron nem akar cipőt venni, nem akar kabátot venni, nem akar kijönni az ajtón, nem akar lemenni a lépcsőn, feldönti a biciklit a garázsban, azonnal leveszi a cipőjét az utánfutóban, majd rikolt, hogy adjam vissza rá és amikor végre nagy nehezen feltolom a biciklit a garázsból 26 kiló gyerekkel megpakolva és már éppen kilépnék a kapun, akkor hirtelen valami olyan fáradtság fog el, hogy egyszerűen csak le akarok feküdni a betonra és ott aludni két napig, szóval ilyenkor, az ilyen napokon simán csak azt gondolom, hogy nekem igenis jár a blogban sikoltozás, mert amúgy szépen teszem a dolgom. 

Egyszer az apukám mondta nekem, hogy te sokat nyavalyogsz kislányom, de közben a legnehezebb helyzetekben is helytállsz - mondjuk azóta annyi változott, hogy most már főleg csak itt nyavalygok, régen a szülőket gyötörtem sokat. És tényleg, az apukámnak tök igaza volt. Nekem egyszerűen ez a feszültség levezetés - most is halálosan megnyugodtam, hogy ezeket leírtam. 

Na, nem is magyarázom, megyek, nézem kicsit a fehér falat...

A hetedik

Mennyire hiteles vajon a "Ne ölj!" - amire a gyerekeimet természetesen tanítani szeretném - a számból, ha folyamatosan embernagyságú szúnyogokat gyilkolászok a gyerekszobában? 

Ne húzzátok a szátokat, ne legyintsetek, ne mondjátok, hogy jaj, ugyan már, pont Léna maga demonstrálta nekem ma, hogy ez bizony kártékony dolog. 

Elrepült a fejünk fölött valami muslica a szobában és Léna vérszomjas mosollyal azt mondta: nem szeretem muslicát, mama lecsapja.

Több se kellett nekem: szépen elmagyaráztam a gyerekeknek, hogy attól, hogy valamit vagy valakit nem szeretünk, nem csapjuk le - kicsit kitértem a szúnyogok lecsapására, mondván, hogy az megcsípi őket és attól akár betegek is lehetnek és csakis ezért kell őket "lecsapni" (a megölni az nem jött a számra), de hiába, még mindig nem érzem magam elég hitelesnek.

Én elhiszem, hogy felnőtt fejjel a dilemmám viccesnek tűnik, de szerintem a gyerekekben nagyon is jogosan merül fel a kérdés, hogy ja, hát ha ez ilyen egyszerű, ha ez így megy, akkor miért nem csapunk le mindenkit, aki (épp) nem tetszik? 

Tudom, szereljünk fel szúnyoghálót. Na, jóccaka.

Miss Marple esetei

Volt megint egy nagy port kavaró tárgyalás Amerikában - egy vélhetően valamilyen személyiségzavaros csaj brutálisan megölte az ex-pasiját - és a csajt most bűnösnek találta az esküdtszék és olvasom a tudósításokat, amik arról számolnak be, hogy amikor a tárgyalóterem előtti tömeg tudomást szerzett az ítéletről, akkor boldogan ünnepelni kezdett és én ezt annyira nem tudom hova tenni. 

Értem én, hogy iszonyodunk a gyilkosoktól, meg hogy igazságot akarunk, de hogy boldogan csilingelni kezdjek egy olyan hír hallatán, hogy egy gyilkosságot hamarosan egy másik követ - még nem derült ki, hogy halálra ítélik-e a csajt -, hát nem tudom...Szerintem a normális emberi reakció mondjuk a néma szomorúság egy ilyen esetben. 

Igen, tudom, jön a kérdés, hogy mi van ha az embernek megölik a gyerekét vagy bármilyen családtagját, nos, nem tudom, hogy a vérét akarnám-e akkor az illetőnek (valószínű, egyébként), de azt biztosan tudom, hogy boldogan ünnepelni nem kezdenék amikor a bűnöst elítélik.

recognishun

Ha van gyerekes-szülős Murphy törvénykönyv, akkor biztos szerepel benne,  hogy a szimpatikus szülők gyerekei mindig aranyosak, kedvesek, udvariasak és jól neveltek és az ellenszenveseké szinte sohasem azok. 

Nem tudom igazából megállapítani, hogy ez tényleg így van-e, vagy a szimpatikus szülők gyerekeihez az ember eleve máshogy áll hozzá, ezt a kérdést még vizsgálnom kell egy darabig.

hóhér akasztós

Vannak napok, amikor mindenhol hülyét csinálok magamból a nyelvtudásom hiányosságai miatt: a boltban, a bölcsiben, az utcán, a házban idegenekkel találkozva és olyankor annyira de annyira haragszom mindenkire, aki tud olaszul! 

Tudom, nagy marhaság, de ez van...és biztos vagyok benne, hogy az olaszokkal szembeni ingerültségem is nagyrészt emiatt van. Halálra idegesít, hogy kínlódok ezzel a nyelvvel, mikor van egy másik idegennyelv, amin közel tökéletesen beszélek, ez meg valahogy nem megy...nem, nem tanulok eleget és igen, sokkal többet kéne gyakorolnom a beszédet, ugyanakkor én nem ahhoz vagyok hozzászokva, hogy bénázzak egy nyelvvel, rám mindig ragadtak a nyelvek, nekem sose kellett tanulnom, én csak úgy simán tudtam, amit tanítottak (már ha nyelvről volt szó) és ez most valamiért nagyon megváltozott. 

Persze tudom én, hogy felnőttkorban nyilvánvalóan nehezebb nyelvet tanulni, ugyanakkor ezzel a gyáva makogással nem ismerek magamra. Sokat gondolkoztam, hogy mitől lehet ez és végül arra jutottam, hogy ez is a korral jár: nagyon hiszek ugyanis a mondásban, miszerint ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy és nemcsak azért mert a nyelvtudás hatalmas kincs, hanem azért is, mert szerintem minden egyes nyelvhez más-más szerep tartozik és bizony az embernek egyre nehezebb a szerepeket eljátszania ahogy öregszik: egyre nehezebb görcsmentesen, nem a  hibákra koncentrálva, bátran megszólalni, egyre több a gát benne, egyre több a félelem az elutasítástól és a kínos szituációktól és sajnos - ezt magamon figyeltem meg - egyre több az emberben a gőg is, főleg, ha egy másik nyelvet már jól beszél. 

Engem  egyszerűen halálosan bosszant, hogy olaszul ügyetlenkedem és a bosszankodás miatt mindig sötét köd ül az agyamra, amikor beszélnem kell, borzasztó. És hiába tudatosítottam ezt már, nagyon nehéz levetkőzni, ráadásul amikor olaszul beszélek, nekem bekapcsol az idegennyelv kapcsoló a fejemben és jön szépen minden angolul; mondjuk végülis legalább nem magyarul gondolkodom, ez is valami. 

Marci mindig nyaggat, hogy te vagy a nyelvtanár, neked tudnod kéne, hogy türelmesnek kell lenni és sokat kell gyakorolni és igen, én ezt mind tudom, de...na nem mondom el még egyszer.

Léna szerint a világ

Bőcsiben kakiltál és bőcsis néni megmosta popid.

Melyik bölcsis néni mosta meg a popsidat Léna?

Két bőcsis néni is.

Melyik két bölcsis néni? Hogy hívják a bölcsis néniket?

Buongiorno, bello.

"Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, soha nincs jó idő, mindig esik az eső"

Aki utálja, ha jó a kedvem, az ne is olvasson tovább.

Mert ma valamitől rettentő jó a kedvem, süt a nap - ez hihetetlen mértékben befolyásolja a hangulatomat és tudom, hogy pofonegyszerű erre gondolni hét hónap eső után, de esküszöm nem sejtettem, hogy ez tényleg ennyire triviális -, viszonylag zökkenőmentesen eljutottunk a bölcsiig (a Facebook-on egy érdekes vitaszerűséget folytattam a "tévézzen vagy ne tévézzen a gyerek" témakörben, aki azt olvasta, az röhögött volna rajtam fél hétkor, hálóingben botorkálva: Marcika egy Annapetivel üldözött, mondván, hogy óvasunkóvasunk és hát óvastunk is végig, amíg ki nem léptünk az ajtón, máshogy amúgy is csak üvöltés van az öltözködésből), aztán a bölcsiből elbicikliztem virágokat venni, amiket elültettem sebtiben a teraszon lévő ládákba (csodálatos ez a kertészkedés, én mondtam, hogy öregszem) és miközben bicikliztem, azon gondolkoztam, hogy a bicikli és az utánfutó teljesen megváltoztatta az életemet, mert hiába nem tudok vezetni, most már el tudok menni egyedül is nagybevásárolni (a gyerekekkel az aztán tényleg POKOLI élmény), meg tulajdonképpen bárhová, hú, isteni a napfényben biciklizni, olyankor én vagyok a szabadság vándora, őőő, jóvan, ez már sok a jóból, igen.

Aztán biciklizés közben azt is megbeszéltem magammal, hogy az egyetlen módja, hogy ne legyek sárkány estére, ha délután alszom, amikor a dedek is alszanak (emlékszem, amikor a kórházból hazamentünk annak idején, azt mantrázta mindenki: az anya aludjon, amikor a gyerekek alszanak (persze én fejtem alvás helyett, de ez már egy másik történet) - a tegnapi esténk is csodaszép volt, pedig rettegtem mielőtt Marci elment, mondván, hogy az estéket nem fogom bírni egyedül, mert hiába jön haza későn, olyankor mégis felszabadulok kicsit, mert általában ő csinálja az esti szeánszot, kivéve ha fontos meccs van, de olyankor szól előre (ez nagyon szép tőle egyébként).

És meglepő módon sem este, sem hajnalban nem voltam sárkány, pedig pocsékul aludtunk, Marcus csúnyán köhög (ezt tulajdonképpen már mellékesen mondom, mert Marcika állandó tulajdonsága lett a köhögés, tehát Marcika nemcsak szép és huncut meg okos, hanem köhögős is), de valahogy sokkal kipihentebb voltam még reggel is a tegnap délutáni alvástól.

Ez persze a szabadidőm, meg a házimunka rovására megy, dehát most kezdek kicsit lejjebb adni az igényeimből, mert arra is mostanában jöttem rá, hogy hiába képzelem, hogy nekem minden ugyanúgy megy és jár mint a gyerekek előtt, ez ordas nagy tévedés és egyszerűen kivitelezhetetlen és minél inkább hajszolom a mindent két gyerekkel, annál frusztráltabb és fáradtabb és sárkányabb leszek és az borzasztó.

Úgyhogy  azt hiszem ezentúl koszban élünk kenyéren és vízen, de mosolyogva. Hú, egy csuda lesz.



PS.: Ja és lehet kommentelni, mondjuk csak moderáltan, na de akkor is. Annyi levelet kaptam, hogy jaj, de szeretnék sokszor mondani valamit, de jaj, annyira lusta vagyok e-mailt írni, hogy most megint beadtam a derekam és úgy döntöttem, hogy ez lesz az én bloggerterápiám: tudjátok, ez olyan, mint amikor az agorafóbiást  elviszik sétálni, meg ilyenek. Persze megint észrevehetetlen a kommentelési lehetőség, úgyhogy ez plusz egy szűrő, nem is baj. Aki átkozódni meg cseszegetni akar, az úgysem fogja viszontlátni a kommentjeit, ez remélem érthető.

Oh mia bella(o) Italia(no)!

Azért az milyen szép már, mikor Lénának úgy köszön a bölcsis néni, hogy ciao, amore bella. 

Sok bajom van az olaszokkal (már fenem a fogam, hogy biciklisként is szidalmazzam őket kicsit), de ez a nyelv azért tényleg gyönyörű.




PS.: Marcus állati cuki: mikor simogatom a kis újhajú fejüket (most olyan jól kézre áll a koponyájuk), akkor mindig elmosolyodik és azt mondogatja csinos...

Léna szerint a világ

Képen Léna, Marcika.

Igen, ott van Léna és Marcika azon a képen. Itt még nagyon kicsik voltatok.

Akkor, mikor még mama hátán voltunk.

Nem, kicsim, itt már kicsit nagyobbak vagytok, mint amikor a mama hasában voltatok...



Reggel megnéztem a hajukat és valami hihetetlenül össze-vissza vágtam (mondjuk olyan szépek, hogy nekik lehet pocsék a frizurájuk, ez mit sem változtat a csinosságukon), kicsit aggódom is, hogy a bölcsis nénik azt gondolják, hogy a leterhelt anyuka hirtelen őrületében ilyen furcsára vágta a gyerekei haját...de muszáj volt nagyon sietni, mert teljesen ki voltak borulva, hogy egy percig nyugton kell maradniuk. Marci azt mondta, hogy elég valószínű, hogy sikerül az ovi, de kicsit aggódom, mert azt mesélte, hogy mikor csengetett, egy könyékig tetkós nő nyitott ajtót. Remélem ő csak a portás. 

fáradtan nyavalyog, de tulajdonképpen viccel mégiscsak

Jó, hát tényleg, van egy csomó problémám egyrészt az egészségemmel: hasogat a fejem, olyan, mintha tőröket forgatnának a torkomban és megállíthatatlanul köhögök. 

Aztán van némi problémám a gyerekeimmel is: Marcus például már megint nem akar egyedül elaludni, ezért ma is úgy kúsztam ki a szobából (egyszer lebuktam és vissza kellett kullognom, mert felriadt az ágy rugóinak zajára és szemrehányóan azt mondta: mama!), meg aztán persze halálosan fáradt vagyok, mert azért egyedül gürizni reggel héttől este tízig velük, az kemény meló (jó, volt három óra bölcsi, az nagyon sokat segít), minden tiszteletem az egyedülálló anyáké. 

Ja, levágtam a hajukat, hát, kicsit olyan hadsereg frizurájuk lett, szóval nem hiszem, hogy fodrász voltam előző életemben (vagy pont hogy igen, ugyebár).

Viszont hiába a sok fenti probléma, a legnagyobb kihívást jelenleg mégis az jelenti számomra, hogy hogyan szoktassam le  a gyerekeimet arról, hogy önálló öltözködési törekvéseik közben a mellbimbómba kapaszkodjanak - nem, nem tudjátok elképzelni, mennyire fájdalmas, mikor két tizenhárom kilós tépi a mellbimbótokat (most azért eléggé felröhögtem, nyugdíjas koromban ezek lesznek a szép emlékek, tudom.)

kieg. az Anyák napihoz

A nagymamám kábé az összes mondatomba belekötött - egy példa: hát, így kettesben elég nehéz ez az ikernevelés...egyedül még nehezebb lenne! meg imígyen biztatott még, hogy nehogy azt hidd, hogy itthon lesz munkád! -, úgyhogy kicsit elvesztettem az empatikus hevületemet, ugyanakkor az empátiának egy újabb rétegét sikerült megtapasztalnom, amikor azt mondta, hogy ő a gyerekei iskolás koráig nem dolgozott - és a gyerekek nem jártak bölcsibe, oviba -, mert a férje nem engedte!  

A férje, az én nagypapám (aki az iker volt), úgy tudom, hogy pokollá tette az életét - el is váltak később - a beteges féltékenységével és elképesztő dolgokkal gyötörte a nagymamámat (az apukám egyébként szó szerint pokolként jellemezte  a családi életüket), meg azt hiszem ivott is. 

Jelenetet rendezett például a színházban, ha a nagymamámnak egy férfi mellé szólt a jegye, mondván, hogy az az ember a szeretője, meg ha mondjuk rámosolygott a hentesre mikor húst vett, akkor attól kezdve azzal gyilkolta, hogy viszonya van vele, borzasztó, szegény nagymamám.
A nagypapám ráadásul alezredes volt és ennek megfelelően szigorú, katonás rendnek és fegyelemnek kellett lennie otthon is, a gyerekei rettegtek tőle (gondolom a felesége is).

Egyébként az is nagyon érdekes, hogy mi itt dobálózunk ilyen fogalmakkal, mint dackorszak meg szeparációs szorongás - jó, én mondjuk tanultam egy csomó gyermeklélektant is, lehet, hogy azért ezek nem mindenkinek olyan triviálisak -, de a nagymamám teljesen el volt képedve, hogy dehát mi baja van Marcikának, miért ellenkezik mindig? 
 Mondjuk ez egy tök jogos kérdés - nap mint nap felteszem én is -, de amikor próbáltam neki elmagyarázni, hogy mi is ez a jelenség, akkor kategorikusan kijelentette, hogy az ő gyerekei nem voltak soha dacosak...Jó, nagyszerű. Egy darabig ellenkeztem, meg mondtam neki, hogy de, nyilván azok voltak, csak már elfelejtette, de aztán rájöttem, hogy ugyan már, nincs értelme. A nagymamám az egyik, akihez fordulhatnék a kérdéseimmel, elvégre már csak ő az egyetlen a családban rajtam kívül, aki gyereket szült - de valamiért nem érzem az erős motivációt a kérdezősködésre...
Képzeljétek, ma én vittem egyedül a gyerekeket reggel biciklivel - Marci hajnalban repült - és teljes volt a siker, meglepő módon alig volt egy-két felvonás a szokásos hiszti repertoárból (nem veszünk kabátot, nem veszünk cipőt, visszamegyünk ágyba, álmos vagy, kekszet kérsz, nem veszünk pelenkát, nem reggelizel, Marcika nem játszik babakocsival, elmegy mama), pedig aggódtam, hogy az apjukat akarják majd minden áron (nálunk ő a rocksztár, én hulla unalmas vagyok az állandó jelenlétemmel).




PS.: Persze azért megint van miért ostorozni magam: Marcus mostanában egész rendesen leteszi az asztalra Ottit, az alvós patkányát és nem kezdi el zokogva kivinni az ajtón - nem akarjuk, hogy mindenhova hurcolja, csak elhagyná - és ma reggel is állati cuki volt, nem volt semmi hiszti, Otti bent maradt a szobában, de mikor indultunk, még egy utolsó puszit akart neki adni és én, a gonosz, a  szörny, a kegyetlen, utolsó anya sürgettem, hogy menjünk már, majd ha hazajön megpuszilja.
Most meg a szívem szakad meg, mikor elképzelem a sóvárgó és csalódott ki arcát, ahogy végül engedelmesen lemond az Otti pusziról, drága kis Marcikám. Na ilyenekkel gyilkolom magam nap mint nap, frankó.

Feljegyzések a nem túl áhitatos anyák házából

 Ja, hogy mész virágot venni? Akkor vegyél vécépapírt is, jó?

Csodálatos, nagyon örülök az ilyen híreknek; az egyik ok, amiért nem bántam, hogy eljöttünk Texasból az az ilyen egzotikus borzalmak miatt volt, amiket többek között szúnyogok terjesztenek (bár tök érdekes, mert a texasi szúnyogok mind ilyen nyomik voltak, kis nyamvadt testtel és hanggal, ellentétben az itteni bitang nagy tigris szúnyogokkal, akik akkorák, mint én). 

Na mindegy, szóval igazából csak azt akartam mondani, hogy Anyák napjára szaggató köhejt (by Adrian Mole) kaptam  az Univerzumtól (nem, igazából a gyerekeimtől) - a piros szem után dukál egy ilyen remek hörgős nátha - és egyébként meg el vagyok plattyanva, mert Marci holnap elutazik és már most hiányzik, utálok nélküle aludni, enni, felkelni, lefeküdni, létezni.

Egyébként meg még morogni is akartam, hogy az Anyaság intézményéből is ilyen szentimentális  izét csinálnak a Facebook-on, nekem az agyamra mennek a minden humort nélkülöző, nyáladzó postok az anyák meg a nők csodálatosságáról, szerintem annyira hihetetlenül sok romantika van az okos humorban, hát miért nem lehet azt elővenni néha, könyörgök. (morogva el)

barackfa virága

Anyák napja alkalmából pedig szeretném elmesélni, hogy a gyerekek megtanulták az Orgona ágát és annyira édesek éneklés közben, hogy sírni kell, de persze nevetünk inkább.

Meg aztán még az is eszembe jutott, hogy az apukám egyszer rám olvasta, hogy ikreim lesznek - teljesen tisztán emlékszem rá, vasárnap reggel volt, a szülők mindig korán keltek olyankor és vígan kávéztak éppen, mikor beléptem a szobába és ezek szerint valami gyerek témáról lehetett szó, mert az apukám egyszer csak rám nézett és azt mondta:...de neked könnyen lehetnek ikreid, mert nagyapádnak volt egy ikertestvére...(Biztos meséltem ezt már, de sose figyeltek úgyse)

Persze nyilván tudtam azelőtt is, hogy a nagypapámnak volt egy ikertestvére (aki egyébként meghalt három évesen valami olyan betegségben, amit akkor még nem lehetett oltani, nem emlékszem pontosan miben) és nem is tudom miért emlékszem erre ennyire élesen.

Aztán még az is van, hogy holnap felhívom a nagymamámat és valahogy megpróbálom a tudtára adni, hogy mennyire, de mennyire átérzem, hogy nagyon fáj neki, amiért  a fia többé már nem telefonál, nem megy látogatni, nem visz virágot Anyák napján.




PS.: És persze minden kedves Anyának boldog napot kívánok.
PPS.: Nem, az anyukámat nem felejtettem el, csakhát nem nagyon van óra, hogy ne gondolnék rá, így aztán az Anyák napja nem különleges nap (ez egyébként nem friss gyászban van így? Kicsit aggódom néha emiatt.)

ahogy a dolgok vannak

Szomorú nap a mai Marci számára, mert már tudom, hogyan lehet elmenni biciklivel A Bioboltig. 

Hát igen: más nők a cipőkért és a táskákért rajonganak, én meg mindenféle magvakat, meg bio avokádót, joghurtot és sajtot vásárolok hisztérikusan*. Mondjuk nem vagyok azért elég hardcore: mindig fejcsóválva nézegetem a bio vécépapírt...

Egyébként csodaszép napunk volt, de elmesélhetetlen, le kellett volna fotózni.


*ha öt évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy hamarosan ez lesz az egyik hobbim, bizony sikítva körberöhögtem volna


 

"Great, but nobody laughs at it 'cause your jokes aren't funny"

Ma az volt a kérdés olasz órán (végre megint van, jót tesz nekem), hogy milyen kellemes vagy kellemetlen benyomások értek minket Olaszországban. 

Én mondtam pár dolgot, de legfőképp azt emeltem ki, hogy zavar, hogy nem tudom jól a nyelvet. 

A kedves tanár néni  persze elkezdte védelmezni a nyelvtudásom, mondván, hogy ó, én már tudok kommunikálni és ez milyen nagyszerű. Erre szomorúan felkiáltottam: de olaszul nem vagyok szórakoztató! Ekkor a kis osztálytársaim olyan jót röhögtek, hogy most az egyszer talán mégis az voltam...

Léna baba kalandjai

És ha már nem bírom úgyse befejezni ezt a blogolást, hát elmesélem az aktuális bűntudatomat: tegnap Léna leesett a lépcsőről, rettenetesen megijedtem, ráadásul az én hibám volt az egész: mindig azt csináljuk, hogy ők mennek elől, mi meg mögöttük felügyelünk, de Marcika most elszaladt, én meg reflexből utána, gondoltam Léna majd jön ügyesen mögöttünk és hát persze hogy most az egyszer nem így lett (szerencsére még sosem történt ilyen), szegényt nem láttam leesni, csak azt láttam, hogy fekszik és sír, borzasztó volt, nagyon megijedtem - az ilyen helyzetekben rémesen reagálok, annyira megrémülök mindig, hogy együtt bőgök velük, na ezen van még mit fejleszteni -, szegény lehorzsolta az orrát meg a karját, nem győzöm azóta puszilgatni. Szép kis Léna baba. 

(Ma mondogattam neki, hogy szép Léna baba, mire azt felelte dühös arccal: nem szejetem Léna babát.)

kieg. az előzőhöz

(Tuti, hogy azért fosom a szót, mert nincs kedvem se mosni, se mosogatni, hihetetlen, pont azt csinálom, mint vizsgaidőszakban: á, majd éjjel tanulok, most olvasok még egy kicsit)

Szóval az jutott még eszembe, hogy oké, elismerem, lehet, hogy vannak olyan nők, akiknek nem okoz gondot a bezártság, a magány, a hosszú évek munkanélkülisége, az, hogy szép lassan becsődöl a kapcsolatuk az időhiány miatt, szeretik a tömérdek házimunkát és egyáltalán, olyan végtelenül önzetlenek, hogy minden nehézség eltörpül, ha ránéznek a gyerekükre (én ezt bevallom, nehezen hiszem el, de legyen, nyilván én vagyok a végtelenül önző).

És akkor az, aki nem ilyen, az automatikusan elítélendő, az automatikusan rosszul végzi a dolgát? Az, aki néha magára is gondol, aki az anyaság bizonyos aspektusait - szerintem a takarítás is ide tartozik - egyszerűen nem élvezi, az egy darab szar? Mert én bizony azt veszem észre, hogy ez az általános nézet: ha magadra is mersz gondolni, akkor te már nem is vagy nő, nem vagy anya, téged kivet magából a Nagy Anyatársadalom, minekazilyennekgyerek, biztos véletlenül lett gyereke, stbstb.

Mi lenne akkor, ha nem ítélgetnénk egymást, hanem elfogadnánk, hogy nem vagyunk egyformák? Hogy van olyan ember, aki nehezebben adja fel a szabadságát, más meg könnyebben? Hogy van olyan, akit kielégít szellemileg a végtelenített Boribon olvasás, mást meg nem? Hogy van olyan, aki tényleg gyűlöli a házimunkát, de muszájból persze megcsinálja? Hogy van, akinek nem az jut eszébe a hisztiről, hogy jaj, de legalább van gyerekem és milyen szép, hanem meg akar semmisülni közben, mert az a  hiszti aznap már a harmincadik ilyen (gyerekenként) és csöng a füle és hullafáradt és nyűgös és a világon senki nem segít neki?

Igen, tudom, már megint az a végtelen naivitásom, az: hogyan lehetne elfogadni bármilyen másságot? Hiszen nem arról szól az emberiség történelmének nagy része, hogy aki kicsit is különbözik - vagy mi azt képzeljük, hogy különbözik - azt üldözzük, utáljuk, leköpjük és a legjobb esetben is csak szánakozunk rajta? Nevetséges vagyok az idealista ötleteimmel, tudom.

Mi nők meg szerintem annyira végtelenül gonoszak vagyunk egymással.








PS.: És szerintem az ellenlábasaimnak - akik biztos vannak szép számmal a blog olvasói között - is érdemes elgondolkodni ezeken a problémákon, azt gondolom, hogy fontos dolgokról beszélek, mégha utáltok is értük. 

ismételjük át a leckét

Ez már volt itt ugyan - más formában kicsit -, de mindig szeretem az én őszinteségemet egy szakértővel (Vekerdy nekem nagyon hiteles figura, még egy rakás gyereke is van) is alátámasztani, Hős Anyák (leendő Hős Anyák, akik nekem prédikáltok) figyeljetek, nagyon fontos ezeket tudatosítani:

De akkor mi az igazi? Nyilván, ez egy filozofikus kérdés, ráadásul nekem még csak két éve van gyerekem, mégis minden nap azt kérdezgetem magamtól, hogy vajon jó szülő vagyok-e, vagy mitől lehetek még jobb. Önnek például négy gyereke van, tehát a gyakorlatból is jól tudhatja.

Ezzel kapcsolatban egy könyvcímet idéznék: Hogyan ne legyünk tökéletes anyák. Ez nagyon fontos. Attól meg lehet őrülni. A gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a csontunkat, de ez az elmúlt évszázadokban nem volt gond, hiszen nagycsaládok éltek együtt, ott volt a dédi, a nagymama, nagypapa, nagynénik, nagybácsik, senki nem gondolt arra, hogy az anya és az apa küzdjön egyedül a gyerekkel.

Meg kell szabadulni időnként a gyerekektől. Egyedül is, a házastárssal együtt is pihenni kell, emberi életet kell élni. A gyereknek való kiszolgáltatottság ugyanis ezt lehetetlenné teszi. Sőt, ha tehetik anyagilag, a családok szerezzenek bébiszittert, aki azt csinálja, amit kérnek tőle. Sok anya azt mondja, hogy úgyis otthon van, csak a gyerek a dolga, és miért fizetne ezért valakinek, de ez mentálhigiénés szempontból irtózatos tévedés. Az izolált nevelési körülmények között segítségre szükség van.

Ez istenien hangzik, de nem mindenki tudja megoldani.

De akkor is, a jó szülő elsősorban nem a lakásra figyel, nem a takarításra, vasalásra, sőt, egyáltalán nem is vasal, hanem igyekszik jól érezni magát. Legyen a szülő jól, legyen saját magával azonos.

Ha baja van, sírjon, ne tegye le feszülten a gyereket, és ne vonuljon el a fürdőszobába sírni, hanem sírjon, és egyszerűen magyarázza el, hogy miért. Például, hogy elköltözött a papa. Nem azt mondjuk, hogy a papa gazember, vagy hogy a rohadt kurva elcsábította, azt ne öntsük a gyerekre, de azt, hogy az apa elment, és ettől én szomorú vagyok és sírok, ezt nyugodtan lehet mondani. A gyerek úgyis mindent levesz a láthatatlan antennáival, és nem aszerint viselkedik, amit mondunk, vagy követelünk tőle, hanem észrevétlenül veszi át a valódi értékrendet. Nem azt, amelyiket prédikáljuk, hanem azt, amelyik a valódi.






Elsősorban most ezt azért mutattam, hogy mindenki  fogja fel, hogy ez az egész gyerekezés nem olyan egyszerű, hogy hazamegyünk a kórházból és élünk mint hal a vízben - mert nekünk már minden jó, nekünk már van gyerekünk. Ugyan már.
Szerintem ami a legnehezebb, az nem feltétlen az éjszakázás (bár azt gondolom, hogy az nagyon tönkre tudja tenni az embert és sok gyereknek bizony egészen komoly éjszakai élete van), hanem a monotonitás, a napok egyformasága, a teljes kiszolgáltatottság anyagilag és érzelmileg a férjünknek és minden más szempontból a gyerekeinknek is.
Aztán az, hogy hiába kell Vekerdy szerint elhanyagolni a háztartást, a gyerekeknek csak enni kell (és nem árt egészségeset enni), tiszta ruhát kell venniük, sőt, az egészségüknek azért nem árt, ha nem egy koszfészekben laknak, úgyhogy bizony-bizony, az ember akkor suvickol és főzöcskézik, amikor a gyerekek épp engedik (ez nagyjából akkor van, ha alszanak, de egyes gyerekek bizony keveset és rosszul alszanak; ma éjjel mi se nagyon aludtunk megint, khm).
Aztán itt van a magány, ami nagyon nehéz sokszor még az olyan remete típusnak is, mint én (oké, sok szempontból az enyém végképp speciális helyzet ezzel az országról-országra járással): tegnap, a zsibongó játszótéren például olyan ősmagány fogott el, hogy azonnal le akartam feküdni a fűbe sírni (de aztán inkább felültem a gyerekekkel a forgó korongra és megnyugodtam).
És akkor még külön a gyereknevelés buktatóiról nem is beszéltünk: arról, hogy az ember nap mint nap be van szarva, hogy amit csinál, azt jól csinálja-e (biztos nem mindenki, de szerintem sokan), hogy hogyan kezelje a hisztiket, a nemevést, rossz evést, nemalvást, szorulást (nálunk ez állandó műsor, csütörtökön emiatt nem mentünk kirándulni), az állandó betegeskedést, a testvérharcokat, stbstb.
Igen, a gyerekek csodás lények, ugyanakkor valóban kiszívják a vérünket és lerágják a csontunkat - ha hagyjuk.
És ha nincs más választásunk, akkor bizony hamar itt állunk majd kiszipolyozva, megrágva és kiköpve. Igen, fontos, hogy a gyereknevelésre pozitívan tekintsünk - bár ember legyen a talpán, aki például a gyerekek hónapokig tartó betegeskedése közepette is  képes mindig pozitív lenni -, fontos, hogy azt tartsuk leginkább szem előtt, hogy mennyire szeretjük őket, de igenis fontos tisztában lenni a saját korlátainkkal (és bizony, az is fontos, hogy legyenek korlátaink) és szerintem fontos az is, hogy tudjuk, a gyereknevelés nemcsak habos-babos álom, hanem nagyon sokszor kőkemény bányász munka - ha ezt tudatosítjuk, akkor sokkal kevesebbet fogunk csalódni mind magunkban, mind a gyerekeinkben.
Na, ennyit a filozófiáról, megyek takarítani, bevásárolni, mosogatni, főzni (ja, hanyagolom a háztartást, hehe - mondjuk tény, hogy vasalni sose szoktam...).

Ezt a témát egyébként most azért vettem elő megint (azonkívül, hogy állandóan foglalkoztat), mert tegnap éjjel jól összevesztünk Marcival - a gyerekek születése előtt nemigen voltak veszekedések, most rengeteg van -, mert Marcika éjjel egykor kezdett műsorozni, amikor épp szerettünk volna kicsit olvasni (igen, ilyenkor van idő olvasni és még csak nem is a szexről beszélek), én meg utálom, hogy Marci ilyenkor türelmetlen és kiabál a gyerekekkel (persze megértem, mert én is megőrülök már, hogy semmit nem lehet csinálni soha, csak velük foglalkozni), egyszerűen kiborít, ahogy beszél velük néha, aztán már válni akartam éjszaka, eh, szomorú volt, most is eléggé magam alatt vagyok.
Ezt meg azért mondom, mert az előbbi felsorolásból kihagytam a kapcsolati nehézségeket (pedig ez egy kardinális dolog): szerintem a nagyon biztos kapcsolatokat is komolyan próbára teszi a gyerekvállalás és nagyon nehéz megemészteni, hogy pár évig egyáltalán nincs időtök egymásra.
Valamelyik nap olvastam egy szívszorongató megjegyzést valami blogon: azt írta nagyon velősen egy kommentelő, hogy nincs semmi, ami jobban szétverhetné a kapcsolatokat, mint egy gyerek...egyébként nyilván a fordítottja is igaz és valószínűleg nincs semmi, ami jobban szétverhetné a kapcsolatokat, mint a gyermektelenség, főleg, ha a pár valamelyik tagja - vagy mindkettő - nagyon vágyik gyerekre.
Persze nem tudom, hogy az ikrességnek mekkora szerepe van a sok veszekedésben, valószínűleg nem kicsi: a nulláról egyszerre két gyereket tutujgatni, ráadásul kettesben, segítség nélkül, az aztán tényleg óriási változás egy pár életében.  Lehet, hogy egy gyerekkel könnyebb lenne, lehet, hogy nekem is kevesebb problémám lenne, lehet, hogy mi is kevesebbet balhéznánk, kevésbé lennénk leterhelve és kevésbé lennénk fáradtak; fogalmam sincs, nem tudom milyen lehet egy gyerekkel.
Azt viszont tudom, hogy akinek egy gyereke van, az is pont ugyanezeken átmegy, mint én, mint mi, igen, lehet, hogy kisebb intenzitással, lehet, hogy több segítséggel, lehet, hogy eleve pozitívabb életszemlélelettel, minden ilyen lehet, ki-ki döntse el maga: de azt nem szabad akkor sem elfelejteni, hogy gyereket nevelni minden boldogság és szépség ellenére is NEHÉZ - még ha a feje tetejére áll is minden Hős Anya.






PS.: Ja, igen és szerintem az is borzasztó fontos, hogy ne érezzük magunkat utolsó szemétnek, ha a fentieket beismerjük.
Az már egy lépés az önazonosság útján. Na meg az is az, hogy baromira elcseszem a délelőttöm ezzel a posttal és nem csinálok az égvilágon semmit itthon, eh.
Na megyek is, vár az undormány házimunka.

"Carve your name into my arm"

Egyszer az Ikeában vettünk egy narancssárga macskafejet (igen, teste nincs, csak egy fej) és mivel pont olyan, mint Gyurta Dani, az úszó, kézenfekvő volt, hogy így nevezzük el - persze a gyerekek is csak így ismerik (tudjátok, nálunk csak hülye neveik vannak az állatoknak, pl FBI ügynökök nevei a Criminal Minds-ból: az egyik macskájuk Emily Prentiss, a jegesmacijuk meg Aaron Hotchner, aztán Marcika alvós patkánya Ottília, a baglya pedig Abigél) és elég vicces, mikor a gyerekek hirtelen erre a macskafejre vágynak és kétségbeesetten sírdogálva járkálnak fel-alá, azt sikoltozva, hogy Gyurta Dani, Gyurta Dani, hóvan Gyurta Dani.

pirosszemű

Most pont úgy nézel ki, mint a főhős a horror filmben, akiről a rendező épp meg akarja mutatni, hogy mennyire nagyon megszállta a gonosz.

fáradt

Igen, pont ezt szoktuk sóhajtozni mi is. Egyébként Marcika éppen így* viselkedik amikor az orrszívóval közelítünk felé.






*mármint nem énekelni és táncolni kezd, hanem rázza a fejét és sikít, hogy nem, nem, nem (mi mást is mondana? Ez a kedvenc szava.)

sírdogál

Nem fogjátok kitalálni mi a bajom! Valaki esetleg megtippeli? 

Igen, úgy van, fáj a torkom, köhögök, plusz, mert ezek már unalmas tünetek - elvégre négy hónapot masszív náthában töltöttem -, így egy igen csinos kötőhártya-gyulladást is sikerült abszolválnom. 

Csak ismételni tudom magam: szerintem igazságtalan, hogy nem sógyurmázhatok meg csúszdázhatok a bölcsiben, csak az undok betegségeket kapom el mindig.

És oké, vannak ezek a szarok, de én nem hagyom el magam, ma ünnepnap van, Marci vigyáz a dedekre, megyek sétálni, fotózni, mit nekem piros szem meg bedagadt torok. Igen, bizony, indulok is.

Vagy mégsem? Nem, mégsem és tudjátok miért? Na? NA? 

Hát persze, hogy zuhog az eső.

Eh, nem szabad panaszkodni, az élet szép, a madarak ugyan nem csicseregnek, mert szarrá ázva elbújdokoltak valahová, a nap se süt soha és beteg is vagyok, de mittomén, orgonaillat van, az isteni.

A mai napban egyébként eddig ez volt a legjobb.

Léna szerint a világ

Léna, az milyen állat?
Süni.
És mit mond a süni?
Buon' giorno.