A nagymamám kábé az összes mondatomba belekötött - egy példa: hát, így kettesben elég nehéz ez az ikernevelés...egyedül még nehezebb lenne! meg imígyen biztatott még, hogy nehogy azt hidd, hogy itthon lesz munkád! -, úgyhogy kicsit elvesztettem az empatikus hevületemet, ugyanakkor az empátiának egy újabb rétegét sikerült megtapasztalnom, amikor azt mondta, hogy ő a gyerekei iskolás koráig nem dolgozott - és a gyerekek nem jártak bölcsibe, oviba -, mert a férje nem engedte!
A férje, az én nagypapám (aki az iker volt), úgy tudom, hogy pokollá tette az életét - el is váltak később - a beteges féltékenységével és elképesztő dolgokkal gyötörte a nagymamámat (az apukám egyébként szó szerint pokolként jellemezte a családi életüket), meg azt hiszem ivott is.
Jelenetet rendezett például a színházban, ha a nagymamámnak egy férfi mellé szólt a jegye, mondván, hogy az az ember a szeretője, meg ha mondjuk rámosolygott a hentesre mikor húst vett, akkor attól kezdve azzal gyilkolta, hogy viszonya van vele, borzasztó, szegény nagymamám.
A nagypapám ráadásul alezredes volt és ennek megfelelően szigorú, katonás rendnek és fegyelemnek kellett lennie otthon is, a gyerekei rettegtek tőle (gondolom a felesége is).
A nagypapám ráadásul alezredes volt és ennek megfelelően szigorú, katonás rendnek és fegyelemnek kellett lennie otthon is, a gyerekei rettegtek tőle (gondolom a felesége is).
Egyébként az is nagyon érdekes, hogy mi itt dobálózunk ilyen fogalmakkal, mint dackorszak meg szeparációs szorongás - jó, én mondjuk tanultam egy csomó gyermeklélektant is, lehet, hogy azért ezek nem mindenkinek olyan triviálisak -, de a nagymamám teljesen el volt képedve, hogy dehát mi baja van Marcikának, miért ellenkezik mindig?
Mondjuk ez egy tök jogos kérdés - nap mint nap felteszem én is -, de amikor próbáltam neki elmagyarázni, hogy mi is ez a jelenség, akkor kategorikusan kijelentette, hogy az ő gyerekei nem voltak soha dacosak...Jó, nagyszerű. Egy darabig ellenkeztem, meg mondtam neki, hogy de, nyilván azok voltak, csak már elfelejtette, de aztán rájöttem, hogy ugyan már, nincs értelme. A nagymamám az egyik, akihez fordulhatnék a kérdéseimmel, elvégre már csak ő az egyetlen a családban rajtam kívül, aki gyereket szült - de valamiért nem érzem az erős motivációt a kérdezősködésre...
Képzeljétek, ma én vittem egyedül a gyerekeket reggel biciklivel - Marci hajnalban repült - és teljes volt a siker, meglepő módon alig volt egy-két felvonás a szokásos hiszti repertoárból (nem veszünk kabátot, nem veszünk cipőt, visszamegyünk ágyba, álmos vagy, kekszet kérsz, nem veszünk pelenkát, nem reggelizel, Marcika nem játszik babakocsival, elmegy mama), pedig aggódtam, hogy az apjukat akarják majd minden áron (nálunk ő a rocksztár, én hulla unalmas vagyok az állandó jelenlétemmel).
PS.: Persze azért megint van miért ostorozni magam: Marcus mostanában egész rendesen leteszi az asztalra Ottit, az alvós patkányát és nem kezdi el zokogva kivinni az ajtón - nem akarjuk, hogy mindenhova hurcolja, csak elhagyná - és ma reggel is állati cuki volt, nem volt semmi hiszti, Otti bent maradt a szobában, de mikor indultunk, még egy utolsó puszit akart neki adni és én, a gonosz, a szörny, a kegyetlen, utolsó anya sürgettem, hogy menjünk már, majd ha hazajön megpuszilja.
Most meg a szívem szakad meg, mikor elképzelem a sóvárgó és csalódott ki arcát, ahogy végül engedelmesen lemond az Otti pusziról, drága kis Marcikám. Na ilyenekkel gyilkolom magam nap mint nap, frankó.
Mondjuk ez egy tök jogos kérdés - nap mint nap felteszem én is -, de amikor próbáltam neki elmagyarázni, hogy mi is ez a jelenség, akkor kategorikusan kijelentette, hogy az ő gyerekei nem voltak soha dacosak...Jó, nagyszerű. Egy darabig ellenkeztem, meg mondtam neki, hogy de, nyilván azok voltak, csak már elfelejtette, de aztán rájöttem, hogy ugyan már, nincs értelme. A nagymamám az egyik, akihez fordulhatnék a kérdéseimmel, elvégre már csak ő az egyetlen a családban rajtam kívül, aki gyereket szült - de valamiért nem érzem az erős motivációt a kérdezősködésre...
Képzeljétek, ma én vittem egyedül a gyerekeket reggel biciklivel - Marci hajnalban repült - és teljes volt a siker, meglepő módon alig volt egy-két felvonás a szokásos hiszti repertoárból (nem veszünk kabátot, nem veszünk cipőt, visszamegyünk ágyba, álmos vagy, kekszet kérsz, nem veszünk pelenkát, nem reggelizel, Marcika nem játszik babakocsival, elmegy mama), pedig aggódtam, hogy az apjukat akarják majd minden áron (nálunk ő a rocksztár, én hulla unalmas vagyok az állandó jelenlétemmel).
PS.: Persze azért megint van miért ostorozni magam: Marcus mostanában egész rendesen leteszi az asztalra Ottit, az alvós patkányát és nem kezdi el zokogva kivinni az ajtón - nem akarjuk, hogy mindenhova hurcolja, csak elhagyná - és ma reggel is állati cuki volt, nem volt semmi hiszti, Otti bent maradt a szobában, de mikor indultunk, még egy utolsó puszit akart neki adni és én, a gonosz, a szörny, a kegyetlen, utolsó anya sürgettem, hogy menjünk már, majd ha hazajön megpuszilja.
Most meg a szívem szakad meg, mikor elképzelem a sóvárgó és csalódott ki arcát, ahogy végül engedelmesen lemond az Otti pusziról, drága kis Marcikám. Na ilyenekkel gyilkolom magam nap mint nap, frankó.
