kieg. az előzőhöz

(Tuti, hogy azért fosom a szót, mert nincs kedvem se mosni, se mosogatni, hihetetlen, pont azt csinálom, mint vizsgaidőszakban: á, majd éjjel tanulok, most olvasok még egy kicsit)

Szóval az jutott még eszembe, hogy oké, elismerem, lehet, hogy vannak olyan nők, akiknek nem okoz gondot a bezártság, a magány, a hosszú évek munkanélkülisége, az, hogy szép lassan becsődöl a kapcsolatuk az időhiány miatt, szeretik a tömérdek házimunkát és egyáltalán, olyan végtelenül önzetlenek, hogy minden nehézség eltörpül, ha ránéznek a gyerekükre (én ezt bevallom, nehezen hiszem el, de legyen, nyilván én vagyok a végtelenül önző).

És akkor az, aki nem ilyen, az automatikusan elítélendő, az automatikusan rosszul végzi a dolgát? Az, aki néha magára is gondol, aki az anyaság bizonyos aspektusait - szerintem a takarítás is ide tartozik - egyszerűen nem élvezi, az egy darab szar? Mert én bizony azt veszem észre, hogy ez az általános nézet: ha magadra is mersz gondolni, akkor te már nem is vagy nő, nem vagy anya, téged kivet magából a Nagy Anyatársadalom, minekazilyennekgyerek, biztos véletlenül lett gyereke, stbstb.

Mi lenne akkor, ha nem ítélgetnénk egymást, hanem elfogadnánk, hogy nem vagyunk egyformák? Hogy van olyan ember, aki nehezebben adja fel a szabadságát, más meg könnyebben? Hogy van olyan, akit kielégít szellemileg a végtelenített Boribon olvasás, mást meg nem? Hogy van olyan, aki tényleg gyűlöli a házimunkát, de muszájból persze megcsinálja? Hogy van, akinek nem az jut eszébe a hisztiről, hogy jaj, de legalább van gyerekem és milyen szép, hanem meg akar semmisülni közben, mert az a  hiszti aznap már a harmincadik ilyen (gyerekenként) és csöng a füle és hullafáradt és nyűgös és a világon senki nem segít neki?

Igen, tudom, már megint az a végtelen naivitásom, az: hogyan lehetne elfogadni bármilyen másságot? Hiszen nem arról szól az emberiség történelmének nagy része, hogy aki kicsit is különbözik - vagy mi azt képzeljük, hogy különbözik - azt üldözzük, utáljuk, leköpjük és a legjobb esetben is csak szánakozunk rajta? Nevetséges vagyok az idealista ötleteimmel, tudom.

Mi nők meg szerintem annyira végtelenül gonoszak vagyunk egymással.








PS.: És szerintem az ellenlábasaimnak - akik biztos vannak szép számmal a blog olvasói között - is érdemes elgondolkodni ezeken a problémákon, azt gondolom, hogy fontos dolgokról beszélek, mégha utáltok is értük.