"Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy?"

Basszus, amikor elrontok valamit vagy hülyeséget csinálok, olyan boldogan mondanám ezt a manapság divatos baromságot, hogy 'nincsenek véletlenek', meg 'ennek így kellett lennie', de ehelyett mindig csak arra gondolok, hogy 'szar döntéseket hoztam, aztán megszívtam végül, hát sajnos így megy ez'. 

"See the little faggot with the earring and the makeup Yeah buddy that's his own hair That little faggot got his own jet airplane That little faggot he's a millionaire"

Még mindig szenvedünk ezen a lakás vs. ház dolgon, igazság szerint egyszerűen nem bírjuk elengedni a saját kert gondolatát, úgyhogy most küszködünk, hogy mi legyen. 

Vicces módon mi a tesómmal amolyan szegény-gazdagok vagyunk: örököltünk mindenféle nyamvadt ingatlanokat, de pénzt csinálni én semmiből se tudok egyedül, mert minden közös (még az a lakás is, amit az első perctől én fizetek), de úgy tűnik, máshogy nem lesz nekünk sose kertünk (a kölcsönhöz is több pénz kéne ha nem romhalmazt akarunk megvenni) és tesóm meg semmit nem akar eladni.

Szóval most az a terv, hogy egyszer csak leülünk vele egyezkedni; ehhez gyűjtöm most az erőt a sok alvással, haha. (Volt már pár összecsapásunk a múltban ezekről a dolgokról és elég reménytelennek érzem a helyzetet.)



PS.: Tudom, hogy senki nem akar rosszat ezekkel, de amikor azzal jönnek nekem, hogy a vagyon igazságos elosztását a szülőknek kellett volna lepapírozni, akkor olyan nehéz nem elárulni nekik, hogy az anyám még a diagnózisát sem volt hajlandó elolvasni, annyira tagadta, hogy halálos beteg, az apám meg két évvel a halála után, egy szép napsütéses februári napon kiugrott az ablakon; éppen olyan állapotban volt tényleg, hogy papírozzon. 

PPS.: Karácsonykor amúgy is utálok mindenkit, akinek még él bármilyen szülője: bocs, ha a meddő nőknek lehet pocakirigysége, nekem lehet ilyen irigységből a szülőkre vonatkozó, nem?
Végülis 37 éves koromra már mindkét szülőmet elvesztettem, piszkosul dühös vagyok emiatt és nagyon fáj, igen. 

happy fucking everything

Asszem nagyon elfáradtam a karácsonyba': tegnap tizennégy(!) órát aludtam. Gyerekek Debrecenben kemény három napig (a nagymama az eredeti négyből háromra alkudta a dolgot, inkább nem mondok semmit, nekem úgyis rettentően hiányoznak, jöjjenek csak hamarabb). 

Mondjuk tény, hogy december 21-től 24-ig álltam a konyhában, Marci szerint eszelős tekintettel sütöttem a kalácsot (rettentően be voltam sózva miatta, igazából nem a kalács érdekelt, hanem a teljesítmény), de most már elegem van a sütés-főzésből, tegnap alig érintette a lábam a földet, az ágyból rendeltünk pizzát is, lustálkodni csodálatos. (Mondjuk szegény Marci dolgozik mint az őrült, de így legalább nem akar semmilyen programon rész venni, fetrenghetek legálisan.)

"Non, Rien De Rien, Non, Je Ne Regrette Rien"

Na nem sírtam mégsem - nem vagyok én egy sírós fazon -, pedig nagy meglepetés ért minket az ovi karácsonyon: Marcus mondta el a legutolsó hosszú verset (én bevallom azt hittem, rá nem mernek bízni semmi komolyabbat, mert  utál szerepelni és iszonyú zavarban van, olyankor meg fura dolgokat művel.)

Az óvó néni elmesélte nekünk később, hogy egyetlen nagyobb ovis sem tudta megtanulni ezt a verset és eleve összesen csak kétszer hallották, mert nem volt rá több idő és hiába próbálták bárkivel, nem ment senkinek, Marcus meg egyszer csak jelentkezett, hogy ő tudja, ő elmondja. És tudta is, bizony, egyszer egy másodpercre belesült, de eszébe jutott gyorsan a folytatás. (Az előadás után azt mondta, mikor kérdeztük, hogy nem izgult-e, hogy nagyon féltem. Na ettől most sírnom kell viszont.)

Annyira büszke vagyok rá, hogy mindenkinek el akarom mesélni az utcán, hogy ez a drága kisfiú milyen okos-ügyes.  

Persze Léna is nagyon cuki-ügyes volt - és nem is szeretem, hogy most háttérbe szorul, de Marcustól ez a komoly szereplés egészen különleges és váratlan volt, Léna meg született színésznő, igazi drama queen, mondhatjuk (volt kitől örökölni, khm) -, nagykendős öreg nénit játszott a színdarabban. 

Ja, ma vagyok 41 éves, tejóég. Azon gondolkodtam reggel a buszon, hogy teljesen elégedett vagyok az életemmel. Nem mondom, hogy szívesen halnék meg holnap, de ha meg kéne halnom, hát azt mondanám, hogy jó volt ez az egész úgy, ahogy volt, nem bánok semmit sem.





PS.: Este a vacsoránál azt mondtam Marcusnak, hogy én aztán biztos nem mertem volna kiállni ennyi ember elé verset mondani, mire Marci rám rivallt, hogyaszongya ne viccelj, te tanár vagy, egyfolytában kiállsz egy csomó ember elé, beszélsz és magyarázol. És tényleg, az volna a logikus, hogy bárkinek bármit elő merjek adni, de a tanítás az más. Ha kell, egy nagyteremnyi embernek elmagyarázom a present perfectet, de hogy elszavaljam az Ódát, hát na ne már...spontán égnék egy szó után. 

(s)iker vol.2340167859

Ma este a gyerekek fellépnek a karácsonyi műsorban, rettentően izgulok, annyira, mintha én is szerepelnék. Együtt is szavalnak, meg külön is, nem bírom idegekkel. 

Igazából az a gyanúm, hogy én most fogok sírni - az anyák napi ünnepség nekem túl direkt, ott nevetni szoktam inkább a nagymértékű cukiságon -, már otthon is sokszor nagyon meghatódtam, ahogy próbálták a műsort, igaz, meghatottságomon sokat enyhített, mikor Léna versmondás közben, időnként szipirtyó hangon Marcikára förmedt, hogyaszongya Nem így kell mondani! Én akarom egyedül! Maradj csöndben! Marci nem jól mondjaaaaaaa (:ordító sírás)!

'Magyarország azé, aki teleszüli" aka "Magyarország jobban terhesít"

Rájöttem, hogy azért nem politizálok már soha, mert ezeknek a szerencsétlen vadbarmoknak minden egyes szava olyan vérlázító, hogy hát hol is kezdhetnék el én kritizálni bármit ebben a hömpölygő szartengerben? Nem tudok hova kapni, nincs mit kiragadni, 

Erről egyszerűen hallgatni kell, mert beszélni minek. 

"For fear of growing old"

Végérvényesen megöregedtem: dupla párnával alszom, azonnal fogorvoshoz megyek ha fáj a fogam és a születésnapomon bulizás helyett a hiteltanácsadónkkal találkozunk.





PS.: Rettegek, hogy egyszer az az idő is eljön, amikor a bélmozgásommal és a vérnyomásommal szórakoztatok majd boldog-boldogtalant. 

ahogy a dolgok vannak

Biztosan azért kezdett fájni először a bal térdem, majd a fogam, hogy ne érezzem, hogy milyen nagyon fáj a torkom. 

Egyébként meg már nagyon érik a lakásvásárlás: olyannyira, hogy (majdnem) azt gondoljuk a "luxuspanelről", amiről már írtam, hogy megvesszük. De nem merjük kimondani végleg, csak mondogatjuk egyelőre a jó és a rémisztő dolgokat: akkor lenne végre helyünk, némi terünk, nappali szobánk, saját hálószobánk, étkezőnk, mosogatógépünk (!!!), Marci le tudna ülni egy asztalhoz dolgozni, tíz percre lenne a munkahelyem, de elfogyna az összes spórolt pénzünk, illetéket kéne fizetni, sok évre kéne hitelt felvenni, biztos, hogy nem kéne még várni, biztos ez a legjobb?

Jaj, ijesztő ez nagyon. Döntésben amúgy borzasztó rosszak vagyunk és oké, hogy szerintem hasonló a hasonlónak örül, de jó lenne, ha ilyenkor nem hasonlítanánk egymásra olyan nagyon. 

Beszélgetéseim idegenekkel

Na és hány évesek a gyerekek?
Öt.
Ikrek?!
Igen, igen. 
(:némileg rosszallóan) Ez meg hogy sikerült?!

nyaff

Elöntötte a takony az agyam, csak három párnával tudtam aludni úgy négy-öt órát. Minek van a nátha? És minek van szombati munkanap? Lefordulok a székről mingyár. 

Marcus különkiadás

Ma a gyerekek délután ügyeletes csoportban voltak, értelemszerűen másik óvó nénivel, aki, mikor értük mentem, nem győzött arról áradozni, hogy fantasztikus, hogy Marcika mennyire jól olvas (ezek szerint Léna nem fedte fel tudományát: ő vagy kétszer olyan gyors, mint Marcus; persze ez alapvetően mindegy is, csak én még magamban büszkén hozzátettem, hogy ha tudná...) és hogy mennyire okos, biztos nem lesz gond vele az iskolában és hogy ugye nagycsoportos már, merthogy olyan magas is és annnnyira okos, kis professzor lesz belőle, bárki megmondhassa...miközben büszkén dagadt a mellem, fél füllel azt hallgattam, ahogy a leendő kis professzor arról monologizál, hogyaszongya és akkor jött egy nagy pú és az kitágította a fenekemet és akkor kicsusszant a nagy, kifli alakú kaki és nagyon büdös lett, aztán az óvó néni nagyon óvatosan megtörölte a fenekemet*. 

* a kurva  Mikulással megérkezett a szorulás is: Marcika szerda óta küszködik egy kakival óriási hisztit csapva, idegeink cafatokban, éjjel is kakiltattuk, stbstb. Én mindig mondom, hogy a csoki az ördögtől való. 

"A békásmegyeri rabszolgatelepen lakok" vol.453612789

Találtunk egy túl szép (és túl olcsó!), hogy igaz legyen házat tegnap. 

Teljesen ráizgultunk, de az ingatlanos egyszerűen az őrületbe kerget. Ilyenkor ugye nem árt gyorsan cselekedni, mert a nagyon jó dolgokra mindenki ráizgul, szóval gondoltam akkor nyaggatom az ingatlanost. Tegnap vagy négyszer(!) beszéltem vele és a következő módokon rázott le: a tulajdonossal nem tudott beszélni, mert az orvosnál volt, neki nem jó kora reggel, mert sétáltatni kell a kutyáit(!!!), az albérlőknek soha nem jó és tulajdonképpen el sem akarják adni a házat  és különben se hívjam többet, mert neki más dolga van. 

Végül nagy nehezen egyeztettünk jövő hétre időpontot, de én ezt nem értem: mikor én magamnak dolgoztam (értsd: vállalkozó voltam és csak a konkrét munkáért kaptam pénzt), akkor ha új "vevőm" volt, akkor minden követ megmozgattam, hogy gyorsan és udvariasan "kiszolgáljam" - ez volt az érdekem. Komolyan nem értem a lusta és kifogásokat kereső ingatlanosokat: nekik az egy rakás pénz, ha én megveszek valamit, nem? Jézusom. Mondjuk olvastam valamelyik nap egy cikket, ami arról szólt, hogy az ingatlanosok általában csak akadályozzák az adás-vételt. 

Találtunk továbbá egy kétszintes "luxuspanelt" (épp annyiba kerül, mint a ház az impotens ingatlanossal) úgy tíz percre az iskolámtól (ami talán a gyerekek iskolája is lesz egy szép napon) és az az igazság, hogy egy ilyennel már kiegyeznék (van egy kis kertje az egész háznak, van padlás, bicikli tároló, étkező, na meg négy szoba), bár sírnom kell a gondolattól, hogy sosem fogok a saját kertemben borozni a lemenő nap fényénél, miközben idült mosollyal nézem a füvön a labradorunkkal hancúrozó gyermekeimet. 

"I read a book about the self Said I should get expensive help Go fix my head Create some wealth Put my neurosis on the shelf" vol.453267812

Hétvégén voltunk egy kislány szülinapi bulijában egy játszóházban  - vicces volt amúgy ahogy meghívtak minket oda és bár meg kellett volna sértődnöm, de én főleg csak röhögök ezeken, szóval: anyuka odaadta a meghívót, én meg nagyon megköszöntem, mire némi csodálkozással a hangjában arról magyarázott valamit, hogy hát nem is érti, de a kislánya az én gyerekeimet is meg akarta hívni - és nem győztem álmélkodni, hogy egyes szülők milyen könnyen váltanak óvó néni üzemmódba, ami a megszólítást illeti: jaj, ne festess az arcodra skorpiót, anyának az nem fog tetszeni, apa majd ad neked sütit, stbstb. 

Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy felnőtt emberek hogyan szólíthatják egymást anyának és apának, de biztos velem van a baj. Egy csomószor nem is szoktam érteni, hogy rólam beszélnek, hát baszki, nekem nem ez a nevem...tudom, tudom, ezek rossz példák, mert ha rólam beszél a gyerekeknek, akkor mit is mondhatna. (Jó, hát nekem ugye van ez a külön úri szeszélyem, hogy kiráz a hideg az anya/apa megszólítástól eleve.)
Eh, nem tudom, én úgy vettem észre, hogy a szülők nemcsak a férjükről/feleségükről/magukról kezdenek anyaként/apaként beszélni MINDENKINEK, miután gyerekük születik, hanem mindenki másról is, akinek gyereke van - rémes, ha engem kérdeztek. 

Amúgy Marci szerint bizonyára szörnyen ellenszenvesek voltunk, mert leültünk egy különálló asztalhoz amíg a gyerekek játszottak, én olvastam, Marci meg zh-t javított, de hát értitek, három órát ott voltunk, most ne már, hogy ne használjam ki, hogy épp nem nekem kell szórakoztatni a gyerekeket...jó, tudom, ilyenkor kell szocializálódni, de izé. Én nem tudok senkivel csak azért barátkozni, mert neki is van egy/kettő/három kisgyereke, sajnálom. 

PS.: Tegnap rettentően kiakadtam, bár Marcus poénként adta elő: állítólag a dadus néni azt mondta neki, hogy ha kiborítja a vizet az asztalra, akkor a fejére önti a kancsó egész tartalmát. Ez borzasztó gáz, nem? 

Marcus vihogva azt mondta, hogy biztos csak viccelt, de azért nemár, hogy így fenyegetnek egy kisgyereket. Fú, most megint felhúztam magam, mondjuk én bölcsis abúzus áldozata vagyok, nagyon együtt érzek az ilyennel*: a bölcsiben utált az egyik bölcsis néni, fogalmam sincs miért és olyanokkal fenyegetett, hogy berak a pöcegödörbe, meg folyton beszólogatott szemétségeket és ijesztgetett. Minden reggel zokogva mentem bölcsibe - nem is értem a szüleimet, hogy miért nem vittek máshová. Végül majdnem kirúgtak, mert egy szép napon visszavágtam és azt mondtam a néninek (a druszám volt egyébként, Panni néni), hogy te ronda kövér vagy és az anyukám is ezt mondta. Na, ebből jó nagy balhé kerekedett, behívták az anyámat az oviba, hogy miket tanít nekem (állítása szerint sose mondott ilyet, nyilván nem is) és csak nagy nehezen maradhattam ott (bár nyilván jobb lett volna, ha kirúgnak, teszem hozzá halkan.)

* Biztos azóta vagyok depresszióra hajlamos

Marcus különkiadás

Olyan kicsi volt és fiatal, szerintem nem is az igazi Mikulás volt, hanem Jézus beöltözve. 



PS.: És muszáj dicsekednem is: ma megdicsérte őket az ügyeletes óvó néni, hogyaszongya: nahát, milyen jól olvasnak!

(s)iker vol.452367891245

Tegnap oviból hazafelé Marcus Léna körül ugrált és időnként szándékosan jó nagyot taszított rajta. 

Egy idő után meguntam és undokul rászóltam, hogy hagyja abba, mire halálra sértődött és elindult az ellenkező irányba. Ilyenkor én meg szoktam állni és megvárom, míg jobb belátásra tér és visszajön hozzánk, de csak nem jött és mondogatta, hogy ő akkor elmegy (nagyon lassan ment is). 

Mikor már egészen eltávolodott tőlünk, Léna egyszer csak odasprintelt hozzá, átölelte és szívszaggatóan zokogni kezdett. Mikor odamentem és megkérdeztem, hogy miért sír, azt mondta, hogy nem akarom, hogy Marci elmenjen. 

Egészen hazáig puszilkodtak a lehetséges elválás sokkját enyhítendő. 

Még mindig nem bírom idegekkel ezt a sok cukiságot.                                                                                                       

slave to the wage vol.345189712

Szóval voltam interjúzni a shiny magániskolában, de nem vágyom oda úgy döntöttem. Eleve nagyon fura interjú volt, én irányítottam a beszélgetést, mert az igazgató valahogy nem volt a helyzet magaslatán. 

Ami nagyon nem tetszett és ezért nem is hiszem, hogy tovább foglalkozom az üggyel, hogy az igazgató szerint három-négy bemutató órát kéne tartanom ahhoz, hogy meglássa bennem a potenciált. Hát egy túróst, ne már - nem vagyok hajlandó ingyen tanítani ennyi órát csak azért, hogy majd hátha felvesznek nem is tudom mennyi pénzért (mikor a pénzről volt szó, megkérdezte, hogy mennyit kérek, mire visszafordítottam a kérdést, mondván, hogy mennyit adnak, de nem derült ki).

Ráadásul, mikor rákérdeztem, hogy milyen könyveket használnak, a matek szakos igazgató közölte, hogy a nyelvkönyveket ő személyesen választja ki. Na ne már, beszarok az ilyenen, komolyan. Akkor minek vannak angol tanárok ha ehhez úgyis mindenki ért? 

Ez az attitűd mindig halálra idegesít egyébként a tanítással kapcsolatban: a legtöbb ember, aki valaha járt már iskolába és látott már tanárt azt hiszi, hogy bárki tud tanítani bármit kábé. (Ezért haragszom többek között a hobbiból, középfokú nyelvvizsgával nyelvet tanítókra.)

Csak halkan merem mondani, de ez egy szakma, meg kell tanulni, fogásai vannak amellett, hogy egy adott területet eléggé behatóan kell ismerni. Úgy nagyjából Marci is be tudta szerelni a konyhaszekrényünket, csak időnként kiesik a fiók meg ferde az egész, de semmi gond, oké, elvagyunk vele, nem hívunk asztalost - csak én nyafogok non-stop, hogy nem jól van ez így. 

“Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.” vol.45361278

Tegnap elsősöknél helyettesítettem, meg voltam velük az udvaron - hát gyerekek, én nem értem, hogy miért nem a tanítóknak van a legmagasabb fizetése a tanárok között: gimnáziumi osztályokban kutyafüle tanítani ahhoz képest, ahogy 32 elsős leszívja az embert röpke tíz perc alatt (én már mindet próbáltam, most már bizton állíthatom). 

Persze nagyon cukik meg olyan megható az azonnali bizalmuk (mondjuk engem valamiért úgy általában nagyon szeretnek a gyerekek, lehet, hogy mással nem ilyenek, bár gyanítom azért, hogy igen), de azért ezt csinálni nap mint nap nagyon sok órában, hát - le a kalappal minden tanító előtt. 

Az óvó néniknek meg szerintem valami érdemrendet kéne osztogatni, komolyan. 

"To find a prince you gotta kiss some toads"

Erről eszembe jutott egy nagyon elfuserált randim (nem sok ilyen volt nekem, mert én vagy szerelmes leszek rögtön és akkor a későbbi találkozókat már nem randinak hanem együttélésnek hívom, vagy sose leszek az, akkor meg kár erőltetni bármilyen találkozót. Tudom, szerelem első látásra nincs; hát de, szerintem meg van.), amikor egy híres ékszerboltos fiával randiztam (aki nem győzte a híres család híresen pénzes hivatását elégszer hangsúlyozni), aki nemcsak hogy megállás nélkül politizált (kedvenc pártjáról - ő mondta így -, az SZDSZ-ről magyarázott folyamatosan), de pénz nélkül jött a randira, aztán amikor én fizettem ki a bort amit ittunk, lelkesen biztosított róla, hogy otthon viszont nagyon sok pénze van. 

Jajistenem. 

PS.: Nem győzök hálát adni az Univerzumnak Marciért. 

"betegbeteg"

Rajtam kívül végül mindenki beteg lett, Léni a legjobban, ő nemcsak hány, de nagyon fáj a hasa és a füle is, Marci is eléggé kész van (le is mondta a német konferenciáját, aminek titokban örülök), Marcika meg már meggyógyult és egészen ördögfiókaszerűen viselkedik. 

(Őőő, be kell vallanom valamit: jelentkeztem egy magániskolába angol tanárnak és sajnos be is hívtak interjúra (rettegek, hogy felvesznek és akkor mi lesz). 

Nem tehetek róla, jóval több pénzzel kecsegtettek a hirdetésben, mint amit az állami iskolákban adnak, muszáj volt jelentkeznem, nem tudtam ellenállni, istenem, ez a pénz-ügy - pedig ez a mostani iskolám tényleg nagyon jó. Úgy szégyellem magam, mintha félrelépnék...)

kieg. az előzőhöz

Szegény Léna, egész éjjel nagyon szenvedett, hányt, fájlalta a hasát (én persze végig azon aggódtam, hogy mi van, ha nem Marcustól kapta el, hanem vakbélgyulladása van), senki nem aludt semmit, én meg most itt dögledezek, igazából csak azért jöttem be, mert az ötödikeseknek beígértem egy hálaadás napi vetélkedőt. Annyira jó fej itt mindenki: mondták, hogy nyugodtan maradjak otthon, a gyerekek az elsők, semmi gond és hogy vegyek ki inkább szabadságot táppénz helyett, hogy ne legyen kevesebb a fizetésem és hiába, hogy a szabadság a téli szünet idejére kell, majd azt is megoldjuk valahogy. 

"betegbeteg"

Na, hát alighogy Marcus befejezte a fosást-lázasságot, Léna folytatta egy kis hasfájás-hányás-hőemelkedéssel (micsoda alliteráció), még jó, hogy csak két gyerekünk van, ugye. 

Mondjuk csinálhatták volna kicsit ikresebben (egyszerre, mármint), nem így eltolva, ej. 

Eddig én voltam itthon velük (logisztikai okokból mindketten itthon vannak már régóta, ha valaki beteg), holnaptól Marcin a sor. 

"I read a book about the self Said I should get expensive help Go fix my head Create some wealth Put my neurosis on the shelf"

Valamelyik nap azt álmodtam, hogy Léna szalagavatója alkalmából libegőzünk, de borzasztó magasan és úgy, hogy nem vagyunk beszíjazva és nincs előttünk korlát, így én tartom vissza Lénát, hogy ki ne zuhanjon. Lénát, aki bár tizennyolc éves, de pont úgy néz ki, mint most. 

Hú, szerintem egy pszichológus a tíz ujját is megnyalná, ha én ezt az álmom előadnám neki. 

Ma van a tesóm szülinapja, boldog szülinapot tesó! 

We had a moment*

Tegnap Marcus mindenáron dinósat akart játszani, de egészen konkrét elképzelései voltak, hogyaszongya a diplotomodon ide álljon és ilyen hangot adjon, a huaxiagnatus meg így nézzen és amúgy támadjon amikor a tirex lerohanja épp. 

Mi Lénával persze rögtön megszegtük a szabályokat, mert vidáman táncoltatni kezdtük a gondjainkra bízott dinókat (sőt, még puszilkodtak is, mert kiderült, hogy rokonok), mire Marcus teljesen felháborodott és visítani kezdett. 

Ekkor Lénával összenéztünk és abban az összenézésben a férfiakat elemésztő, igazi női cinkosság volt. 

* Marci amerikai barátja mesélt egy sztorit  ezzel a szófordulattal, amikor tökrészegen ment haza valami buliból hajnali ötkor és a konyhában találkozott az éppen lelki gyakorlatot végezni készülő - tehát akkortájt kelő - indiai lakótársával. Sokat röhögünk azóta is, mikor elképzeljük a jelenetet, meg azt a bizonyos összenézést

Molly töprengése

Nos, úgy érzem megtaláltam a verset, ami tökéletesen kifejezi az életemet övező összes dilemmát:

Jön a tavasz, megy a tél,
Barna medve üldögél,
kibújás vagy bebújás?
Ez a gondom, óriás!

Ha kibújok, vacogok,
Ha bebújok, hortyogok;
Ha kibújok, jót eszem,
Ha bebújok, éhezem.

Barlangból kinézzek-e?
Fák közt szétfürkésszek-e?
Lesz-e málna, odú-méz?
Ez a kérdés, de nehéz.

"betegbeteg"

Naná, hogy amint leírom, hogy a gyerekek sose betegek, Marcus fájlalni kezdi a hasát és jó magas láza lesz. Nagyon sajnálom szegényt ilyenkor, de elviselhetetlenül aranyos, amikor ilyen kis elesett és sírdogálva ül az ölemben. Drága kisbaba, nem bírom idegekkel. 

este jó

Szerintem családi életünk mókássága akkor hág a tetőfokára, amikor a kicsi, zsúfolt gyerekszobában négyen egy plüss malacfejjel focizunk.

ahogy a dolgok vannak

Mióta egyre valószínűbb, hogy nem lesz több gyerekünk, folyton kutyát akarok. 

Mindjárt november vége és a gyerekek egyszer sem voltak betegek ovikezdés óta. _Marcus_nem_köhög._ Elképesztő. 

Szerintem itt kell meghalnunk ebben a szar lakásban. Nincsen semmi normális olyan csóróknak mint mi vagyunk - a kicsit nagyobb panel lakások is 16 millióba kerülnek mostanában, meg amúgy is költözzön egyik panelból a másikba az, akinek hat anyja van -, tesóm meg nem akarja eladni ezt a lakást, hogy felezzünk és ezáltal több pénzünk legyen, mi viszont már alig férünk el, túl nagyok a csótányok.. Utálok itt lakni és ez egyre jobban zavar. Meg valahogy nem úgy képzeltem, hogy negyvenegy évesen is ott kell majd laknom, ahol tizenöt éves koromban - ennél még én is ambíciózusabb vagyok. (Jó, hát ha ez egy kacsalábon forgó palota lenne, akkor biztos nem tiltakoznék.)

Megfigyeltem, hogy kezdek olyan lenni, mint egy idegesítő nagymama: small talk gyanánt a gyerekeimről csicsergek.

A gyerekek folyton az olvasást gyakorolják. Halálra fogják unni magukat az iskolában, ha ez így megy tovább. 

"Lásd, ide vágyom, napról-napra jobban kívánkozom a csöndre, falura, hogy elfáradva bár és megcsalódva, lehetnék végre napjaim ura"

Bármire hajlandó vagyok azért, hogy elszabaduljunk ebből a lakásból. Holnap reggel hétre megyek házat nézni.

"Nothing to kill or die for and no religion too"

ahogy a dolgok vannak

Azon gondolkoztam ma, hogy én vagyok a világ legbarátságosabb mizantrópja. Meg a legnyitottabb, legvidámabb depressziósa is. Csoda, hogy nem tudok önazonos lenni ennyi szélsőség között? Na. 

Nem tudom miért, de reggel eszembe jutott, mikor elsős főiskolásként sokat jártam bulizni az egyik csoporttársammal és az egyik ilyen estén megismerkedtünk valami fickókkal, akik közül az egyikhez megítélése szerint nem voltam elég kedves és a mai napig emlékszem, hogy a fülembe sziszegve imígyen búcsúzott: lehet, hogy te szebb vagy mint a barátnőd, de ő hamarabb fog férjhez menni. Egyébként ez így is lett, el is vált pár év után...tényleg nem tudom ezt most mért mondom, valahogy ma reggel hirtelen bepattant ez a gondolat a fejembe és később többször visszatért. Talán a koránkeléstől extra filozofikus leszek (nem). Az is eszembe jutott, hogy amikor tök egyedül voltam és megnyugodtam már abban, hogy úgy is maradok, akkor az igazából egy nagyon kellemes időszaka volt az életemnek, mert nem feladtam, hanem elfogadtam, megnyugodtam és attól olyan  nagyon erős lesz az ember. 

Amúgy jó az új munkahelyem - mondjuk a szerepem az még nem körvonalazódott igazán -, nagyon bírom az igazgatónőt (aki például elintézte, hogy az egyetemi és ne a főiskolai diplomám után kapjak fizetést) és ma két science órát kellett helyettesítenem (ez mókásan hangzik annak, aki ismer, de nem volt rossz). Az általános iskolások sokkal helyesebbek a gimiseknél, lelkesen jelentkeznek és izgulnak, hogy jót mondtak-e.

A napokban pedig az történt még, hogy Léna balesete kapcsán az óvoda vezető rikácsolva hívott fel (bonyolult és egyébként elég vérlázító sztori, majd egyszer elmesélem, de most megdöglök, ötkor keltem, hajnali anyajegyszűrésen voltam, ne is kérdezzétek), én meg egy adott ponton rászóltam, hogy ne beszéljem már velem ilyen hangnemben (gondolatban megveregettem a saját vállam, mert általában konfliktuskerülő papírkutya vagyok és nem állok ki magamért), hú, azt a nőt nagyon csúnyán megverném legszívesebben (Marcival mindketten arra jutottunk, hogy boldogan kivennénk a gyerekeket az oviból most emiatt, de nyilván nem fogjuk végül).

Szóval anyajegyszűrés: az egyik anyajegyem viszketni kezdett meg van benne egy fekete pont, úgyhogy gondoltam megnézetem - körülbelül kilencszáz anyajegyem van összesen, szegény bőrgyógyász néninek nem volt könnyű dolga -, vissza kell majd mennem vele egy hónap múlva, aztán meglátjuk, de aszonta, csak valami kis sérülésnek tűnik, kenegetni kell (remélem rendben lesz legközelebb). Megjegyzem a kis ketyeréjével kinagyítva az összes anyajegy totál rákosnak tűnt, de ő lelkes volt, hogy nem vagyok az, úgyhogy bíznom kell benne. 

Apropó anyajegyek: nemcsak a lelkem ellentmondásos, hanem a külsőm is; tiszta vörös hajű típus vagyok, sok anyajegy, sok szeplő, gyerekkoromban vörösesszőke haj (amit most hiába festek bármilyenre, előbb-utóbb valamennyire mindig bevörösödik), zöld szem, fehér bőr, de a szemöldököm, na az koromfekete. Ez milyen már? (Jut eszembe: a gyerekek is vörös hajúak voltak újszülöttnek) 

Ide kapcsolódik még az is, amitől leesett az állam valamelyik nap: Léna vacsora közben vizsgálgatta a karom, hogyaszongya mennyi anyajegyed van, ezer, százezer, millió, erre Marcus: tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke*. Esküszöm, tátva maradt a szám, mikor ezt meghallottam. Jó, hát szoktuk ezt hallgatni cédén, nem a semmiből kezdte szavalni, de azért ez micsoda asszociációs készség. Ide kapcsolódik (Marcika nagy eszéhez mármint) a tegnapi telefonbeszélgetésem Marcival - gyere már haza mert Marcussal a tarajos gőtékről kell beszélgetnem! -, meg az, hogy az óvó néni ma hitetlenkedve mondta nekem, hogy Marcika elképesztően sokat tud az állatokról, merthogy együtt nézegettek valami állatos könyvet és persze Marcus mindent tud már mindenkiről, ritka állatokat is felismer képről és ügyesen nyomja a természettudós szakzsargont is. Marci David Attenborough üzemmódnak hívja Marcus állatos monológjait, amik egyébként tényleg elég lenyűgözőek. 

És aztán ma este meg úgy búcsúztak tőlem a gyerekek, hogy azt fogom álmodni, hogy virágot szedek neked és szeretlek. Ó. Változatlanul nem bírom idegekkel ezt a cukiságszintet.  

*"Mostan színes tintákról álmodom.

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján."

(Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom)

Léni speciális különkiadás update

Szerencsére Léninek kutya baja (éjjel órával ébresztettem magam kétszer pénteken és szombaton is, hogy megnézzem, jól van-e: hosszú másodpercekig fogalmam se volt, hogy miért csörög az óra; hú, születne még egy gyerekem, szerintem belehalnék az éjszakai kelésbe), bár kétségtelenül úgy néz ki, mint akit nagyon megvertek: a bal szeme alatt és fölött be van dagdva az arca, az orrán nagy, csúnya seb, plusz még lilul is itt-ott. 

Nagy szerencse, hogy ennyivel megúszta, sokkal durvább lehetett volna ez a baleset. 

Persze ezekhez szerintem muszáj hozzászokni amennyire lehet - most egész jól reagáltam, nagy meglepetésemre -: én például nem voltam egy különösebben ugri-bugri gyerek (Léna viszont az), de volt pár ronda balesetem nekem is. 

Egyébként két sztorit is hallottunk: az egyik, hogy hátrafelé beszélve futott és akkor esett neki a padnak (én ezt hiszem el, kábé harmincezerszer mondtam már nekik hasztalan, hogy előrefelé nézzenek, mikor előrefelé mennek), illetve, hogy valaki nekilökte a padnak (ez sem lehetetlen persze). 

Mindegy, a lényeg, hogy nem lett nagy baj. A törött orrával nincs teendő, de kicsit pihentetjük, holnap itthon marad(nak, Marcika legnagyobb örömére) Marcival (ő is nagyon örül, khm). 

PS.: Léna tulajdonképpen már tud olvasni, meg egy kicsit írni is, elég menő, bár, mikor memóriát játszunk és nem emlékszik valamire, akkor úgy ostorozza magát, hogyaszongya nekem nem jó az agyam. 

Léni speciális különkiadás

Léna a művészi tornán eltörte az orrát (még szerencse, hogy nem hokizik). 

Épp most is az ügyeleten vannak Marcival, mert az itteni sebészetről átküldtek minket a Bethesda gyerekkórházba, ahol most még nézegetik, mert jól megütötte a fejét. Nekiesett egy pad sarkának, szörnyű, rosszul vagyok ha erre gondolok, főleg, mert a szeme körül lettek nagy sebek, tehát nyilván kis híja volt, hogy nem azzal történt valami. 

Amin mondjuk nagyon ki vagyok borulva, hogy nem a torna foglalkozás vezetője és nem is egy óvó néni hívott fel, hanem egy anyuka, aki felháborodott (joggal), hogy az ordító, vérző Lénával senki nem csinál semmit, de még csak nem is szólnak nekem. Jól hangzik, nem? Ma pont Marci ment volna értük, én kimenőt kaptam, de aztán hazarohantam inkább és együtt értünk oda, aztán először együtt mentünk a  sebészetre, de én utána itthon maradtam Marcussal, ők meg kórházaznak (bár percenként hívogatom szegény Marcit, úgyhogy rosszul járt, de vezetni még mindig csak ő tud sajnos.) 

Annyi jó volt a dologban, hogy kettesben lehettünk Marcussal - ezer éve nem volt ilyen -: annyira furcsa, ha az embernek egy gyereke van, nekem teljesen szokatlan élmény és minden sokkal egyszerűbb, Marcus egészen kezes és szófogadó volt. 

update: Közben hazajöttek, Léni fontoskodik, hogyaszongya azt mondta a doktor néni, hogy ha hányok, akkor vissza kell menni és kaptam matricát. Kis törött orrú babám, jaj, rémes ez, éjjel ébresztgetni kell és figyelni, hogy jól reagál-e. 

"A szavakat meggondolatlanul használtam"

Valamelyik órán az egyik tizedikes osztály mesélt nekem a hírhedt régi angol tanárukról, aki folyton hiányzott, mert vagy ő volt beteg, vagy a gyerekei és végül elege lett a tanításból, felmondott és a gyerekek amúgy mellékesen, félig röhögve odaböffentett flegma kommentje szerint és rákos is volt. 

Egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy na igen, ilyen egyszerű ez: így lesz az egyik ember tragédiájából a másik mókás kis pletykája.  

(s)iker vol.345272389756432 aka van két macska

Én már rég tudom, hogy a két gyerekem épp olyan, mint a két (valaha volt) macskám: Léna egy az egyben Fanni. Kedves, simulékony, rendíthetetlenül szeret és bújik és cuki, de Marcus, Marcus olyan, mint Fülöpkém volt: olyan kis különc, furcsa, vad, kicsit őrült, akit újra meg újra meg kell hódítani, akinek a kedvességéért folyton küzdeni kell, de ha néha kicsit megszeretgeti az embert, az mindennél csodálatosabb. 

Infinitely repulsive bosons

Végre sikerült Marcit rávennem, hogy jelentkezzen mindenféle külföldi állásra - egész hétvégén a feltöltendő kis cuccain küzdöttünk, én írtam pl neki egy Teaching Statementet (a bölcsészeket a bullshitelésre kell használni, ugyebár), amit azért rendesen átírogatott persze (túl sok volt a bullshit azt hiszem). 

Általában máskor is elolvastat velem mindent, hogy megfelelő angolsággal van-e írva, mondjuk elég mókás, mikor a kutatásból egy kukkot sem értek és próbálom a mondatokat nyelvtan szempontjából értékelni. 

Nagyon vicces volt tegnap éjfélkor, mikor az utolsó simításokat végeztük és szavakon vekengtünk, és miután elolvastam, hogyaszongya the scaling limit of the trasverse field Ising chain at its quantum critical point in the presence of the longitudinal magnetic field is given by Zamolodchikov's famous E8 field theory. Evidence for the spectrum exhibiting the E8 symmetry has recently come from neutron scattering measurements from cobalt niobate, a quasi one-dimensional Ising ferromagnet. Based on our calculations of the spin dynamic structure factor and the NMR relaxation rate at finite temperature in the field theory, we proposed NMR experiments as a means to test the applicability of the E8 model to the cobalt niobate at finite temperature, felkiáltottam, hogy de cuki, végre megtudom min dolgozol!

rajzolós update

Muszáj beszélnem róla: ma ismét gyakoroltunk Marcikával, aki újfent sikítva hisztizett, ha valami nem ment, vagy ha valamit kijavítottam, illetve megmutattam. 

Elképesztő önuralommal (mármint ilyen egyelőre csak nekem van, én ezért nem rikoltok - mondjuk nem értem hogy csinálom) valahogy átverekedtük magunkat ezeken a visítós szakaszokon, de egy adott pillanatban az amúgy csodásan rajzoló Léna is rázendített, hogyaszongya vele nem rajzolok semmit, ő is gyakorolni akar. 

Jó, de, rajzolok akkor, hát hogyne (ekkor már Marcikának görbül a szája ugyebár), rajzolok halat, kislányt, könyvet, kutyust, cicát, macit,  Lénának meg az a feladata, hogy rajzoljon ugyanolyat. Oké, visszatérek Marcushoz, rajzolunk, visítunk, én önuralok, Léna meg zokog, mert nem megy a hal. Oké, segítek, megmutatom, Léna zokog, én spontán égek  türelmesen magyarázom, megmutatom, Marcus zokog, nem sikerült a kör, Léna ordít, nem megy a könyv; na, erre egy szakképzett elmeápoló angyali mosolyával megpendítem, hogy tán vacsorázzunk, úgy tűnik mindenki elfáradt. 

Jó, rendben, szuper, vacsorázzunk. Természetesen egy percen belül hatalmas ordítás tör ki: Léna kétségbeesetten sír, mert nem finom a joghurt, Marcika ordítva bömböl, mert kidobtuk a régi kukát és egy új van helyette (!), én meg, hát...alighanem az elmeosztályon végzem, ha sokat kell rajzolnunk. 

La vita é bella

Egyébként meg szuper őszi szünet volt ez: gyerekek vidéken, mi itthon kettecskén (Marci lógott kicsit, amit elvileg megtehet, de gyakorlatilag meg idegbeteg utána hosszan, szóval fene tudja, hogy megéri-e; persze ő amúgy is mindig, mindenhol dolgozik végülis), mindent csináltunk, amit lehetett: ettünk, ittunk, moziban, színházban, biciklitúrázni voltunk, körbejártuk Budapestet, hogy rájöjjünk, hogy hol kéne házat venni (nem jöttünk rá), isteni volt. 

Hiányoznak mindig a gyerekek, de annyira kevés időt voltunk mi csak kettesben a közös életünk során, hogy az ilyen alkalmak mindig olyanok, mint valami megkésett mézeshetek. 

Sírok, hogy megint dolgozni kell: boldogan elmélkednék életem végéig itt a kanapén. 

Marcus különkiadás

Marcus nem rajzolt idáig egyáltalán semmit, rosszul is tartja a tollat-ceruzát-kanalat (össze-vissza használja a jobb és a bal kezét eleve), van is neki diagnózisa, amiben leírták ugye, hogy baja van a térérzékeléssel meg az egyensúlyozással, tornáztattuk is ezért egy csomót, fejlődött is valamennyire, de rajzolni, na azt nem akart sose, ami aggasztó, mert egyszer csak muszáj lesz írni tanulni például. 

Aztán szeptember óta az óvó néni munkára fogta, vonalakat húzkodtak, össze kellett kötögetni mindenfélét, most meg az őszi szünetben a nagymamájuknál voltak és ott is gyakorolt kicsit (természetesen kaptunk - némileg burkolt - szemrehányást is, hogy mi az, hogy Marcus nem olyan mint egy "normális" gyerek, tudunk-e mi erről - na, ettől most megint megy fel a vérnyomásom, ahogy eszembe jut). És hát persze, Marcika egy furcsa (mondanám, hogy különleges, dehát mittudomén) kisfiú, nem is értem miért csak öt éves korára tűnik ez fel a rokonoknak. 

Mindegy, a lényeg, hogy elkezdett érdeklődni a rajzolás iránt - ez hatalmas dolog nála - és eddig velem nem volt hajlandó gyakorolni soha, de tegnap kifejezetten kérte, hogy rajzoljunk. 

Mivel a kudarckerülésnek egy egészen szélsőséges esete az övé. ezért brutális sírás-rívás, ordítás, megsértődés, hiszti emelte a gyakorlás fényét (az első tíz percben el is döntöttem, hogy gyakoroljon Marcikával legközelebb, akinek hat anyja van, én ezt nem bírom hallgatni), de aztán mikor kicsit megnyugodott és a kis girbe-görbe vonalai egyre egyenesebbek lettek, meg sikerült egy kis cuki-nyomi virágszerűség is, akkor annyira megható volt az öröme és a büszkesége, hogy majdnem elsírtam magam. 

Drága kis Marcus, annyira féltem, hogy nehéz élete lesz a furcsasága meg a nagy esze miatt - átlagosnak lenni szerintem óriási áldás sok szempontból. 

ahogy a dolgok vannak

Azon gondolkoztam a bolt ezer kilométeres sorában, hogy egy pénztárost vajon mi motivál, hogyan marad életben.

Egy vagyonért megmondta egy kézsebész, hogy a kezemen általam is ganglionnak vélt izé tényleg ganglion. Fasza. (Azért még hozzátette aggódó kérdésemre, hogy igazán biztosat csak a szövettan után lehet mondani, de reméljük aggodalomra nincs ok. Őőő...fasza?)

Egy ideje azon morfondírozom, hogy pont annyi pénzünk van, amiért még nem kapunk semmilyen normális házat, így meg kell ölnünk az összes családtagot, hogy további örökséghez jussunk. (Jóvanna, rossz vicc, de iszonyúan frusztrál, hogy ezen a szar helyen kell laknom még vénségemre is. A múltkor mikor elmentem a háziorvosunkhoz (akihez úgy húsz éve járunk) a hörgés miatt, borzadva megkérdezte, hogyaszongya maga még mindig az xy utcában lakik?!)

Tegnap újszerű élményben volt részem: az előző iskolámban megismert matek és magyar tanárral voltam inni. (Tizenegyre már itthon voltam - negyven felett így megy ez, ha másnap hatkor kelünk.)

Tegnap a gyerekek lelkesen együtt olvasgattak (ismerik már a nagybetűket és lassan-lassan össze is olvassák őket); ma az óvó néni feladatokat csináltatott az ovisokkal és Lénának azzal bókolt, hogy már holnap mehetne iskolába.

Elgondolkodtató, hogy nagyon komoly kritikaként  élem meg, ha a blogomat kiveszi egy szimpatikus blogger a bloglistájáról és egy tök unalmasat meg berak helyette.

Átvesznek a másik iskolába azzal a feltétellel, hogy az őszi szünet utáni héten még maradok a gimnáziumban és a helyettem jövő - nálam vagy háromszor tapasztaltabb - tanár az összes órámon hospitál; a guta megüt, komolyan: egyrészt utálom majd, hogy valaki ott ül az összes órámon, másrészt mire jó ez, édes istenem?! Marci változatlanul azt mondja, hogy az igazgató szerelmes belém, de sosem találkozunk, úgyhogy kétlem. (Marci szerint már a tudattól is boldog, hogy egy levegőt szívunk. Mondjuk ezen most felröhögtem.)

Mindegy: őszi szünet ON és ez csodás. 

“Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.” vol.45623781911

Persze azért a tantestületben is jócskán megvannak a magam lojalitási problémái és egyszerűen az agyamra mennek a tanár kollégák meg az ő piti ügyeik, a sok pletyka a tanáriban, meg hogy iszonyúan kell lelkesedni minden egyes iskolai eseményért (én erre képtelen vagyok, egyszerűen nem érdekel, hogy hogyan szerepelt a Pitypang dalárda, vagy hogy ki hogyan táncolt a Gólyabálon, a tanáriban meg folyton ilyenek miatt lelkesednek meg ünneplik egymást), meg tolni kéne a gyerekeket versenyekre, meg izgulni, hogy szakkör, előkészítő, akármi. 

Van ugye velem ez a sztori, hogy át akarok menni ennek a giminek a kéttannyelvű általános iskolai részébe ilyen könyvtáros-fordítós-tanítós érdekes feladatra és ők fel is akarnak venni, de az igazgató (aki sajnos a főigazgató, tehát mindkét iskoláért ő felel, illetve ő a főfő döntéshozó) ezt a lépést egyelőre megvétózta (novembertől kellenék oda egyébként), mondván, hogy neki kell egy angol tanár, nem megyek sehova. Nosza, hirdetni kezdtem, jelentkeznek is sorra az emberek, de mit ad isten, senki nem tetszik neki; fura módon a legigéretesebb jelölteket valahogy többször elfelejtette behívni interjúra, szóval kezd a dolognak személyeskedés jellege lenni (Marci szerint szerelmes belém és ő nem is csodálja - hát milyen kedves férjem van, hogy ilyeneket mond); de nem is ez a lényeg - illetve nagyon is lényeg, de most másért mondom -, hanem az, hogy a tanári karban valaki elterjesztette, hogy mi a helyzet velem és persze a gyerekek is tudnak róla (úgyhogy tojnak rám és nem hajlandóak dolgozni, elég dühítő) és akkor ma rákérdezett az egyikük, hogy miért vagyok még mindig ott, erre röviden vázoltam a helyzetet, mire valaki komoly pofával arról kezdett beszélni, hogy azért a legfontosabb, hogy a gyerekeknek jó legyen. Hát...baszki. 

Értem én, hogy egy vérbeli pedagógusnak kutya kötelessége így érezni, de az az igazság, hogy nekem a legfontosabb, hogy nekem és a szeretteimnek jó legyen (ez a mostani állásom júliusi 31-ig tart papíron, a másik meg határozatlan idejű kinevezés lenne, mondjuk nemcsak ezért érdekel, de nagyon nem mindegy), szóval izé. Válaszul csöndesen csak annyit makogtam, hogy tudom, hogy senkit se érdekel, hogy velem mi van, de azért az se mindegy...jaj. 

A hétvége fontos mondatai

Molly: Hitelt felvenni a külföldre költözésnél is rémisztőbb.

Léna: Az az én lufiiiiiiim!
Marcika: És nem játszunk vele közösen?
Léna: Ja, de. 

fényes nap

Ahogy jöttünk haza az özönvízszerű esőben az oviból, a gyerekek végig a süss fel napot énekelték. Szerintem igazán cukik voltak; még néhány keményvonalas nyugdíjas is ránk mosolygott.

"Szivünk, mig vágyat érlel, nem kartoték-adat" aka furious anger

Muszáj beszélnem róla, bár már nyilván minden blogon hatezerszer megemlékeztek az ügyintézés lehetetlenségéről: a sztori annyi, hogy apukám halála után még mindig nem írattunk át semmit az én lakásomban (amit annak idején a szülők vettek és végül apukám nevére került), de most hirtelen szükségessé vált és az őrületbe kerget ennek lehetetlensége, például kérjek a földhivataltól nem hiteles tulajdoni lap másolatot, oké, persze anyádat, mikor, hogyan,  nézem, hogy hogyan lehetne megúszni egy ilyen földhivatali bulit (a földhivatal köztudottan heti egyszer van nyitva földi halandók számára, mondjuk szerdán délelőtt 10.30-tól 10.40-ig), észreveszem, hogy van online ügyintézés, ügyfélkapuval, szuper, fasza, a boldogságom két másodpercig tart, amíg ki nem derül, hogy a keresett ingatlan nem található, jó, egyelőre nem adom fel, veszem a telefont, jók azér az ősi módszerek is, azaz jók lennének, de a felhasználó átmenetileg nem kapcsolható. Remek, csodás, gratulálok. 

Ez miért van így, valaki mondja meg! Miért kell a világon minden dokumentumot bemutatni az összes szaros kis ügy miatt?! Épp a saját nevemre akarom íratni a villanyórát és akkor majd most valahogy ezzel visszaélek? Sírok, komolyan. 

PS.: És persze még ügyintézés közben is rosszul vagyok az iratoktól, amiket mutogatnom kell: az elhalt így meg úgy, rémes, utálom. A szüleimet már csak ilyen papírdarabokon, elhaltként jegyzik, borzasztó, minden egyes alkalommal, mikor elolvasom, összeugrik a gyomrom. 

"I-if you have, i-if you have a hearing loss in one ear, and-and it's not from a, uh, virus or a loud noise or anything, wh-what are the possibilities? Anything. Uh, often it's hereditary. Flu, uh, even a small noise will do it. Uh, right, but-but nothing worse? Well, yes, I guess the, uh, dark side of the spectrum is a brain tumor."*

Tegnap, mikor olvasás közben tartottam a könyvet, észrevettem, hogy a bal csuklómon van egy ilyen kinövésszerű izé (nekem gyerekkoromban volt egy hatalmas ganglionom a jobb kezemen, remélem ez is az, mert akkor tök mindegy, ez épp nem fáj, azt meg kellett operálni, mert alig bírtam mozgatni a kezem), persze jó szokásomhoz híven rögtön bejelentettem Marcinak, hogy rákom van - az én családi hátteremmel csoda hogy még élek, őszintén szólva -, ő meg teljesen felháborodott, hogy rögtön erre gondolok. 

Az internetek azt mondták, hogy ilyenkor ortopédushoz kell menni, be is jelentkeztem gyorsan egyhez; még sokáig kell élnem, fel kell nevelnem a gyerekeimet legalábbis. 

* Ha lehetne kommentelni, most megmondhatnátok, hogy miből idéztem, dehát sajna nem lehet. Tényleg nem lehet: nem olyan régen próbáltam visszaállítani (kell néha az újítás, na), de a rendszer egyszerűen nem engedi és kész.
 Ja, amúgy ez is Woody Allen: a Hannah és nővérei. 

nyaff aka október blues aka midlife crisis

Ez az itthonlevés azért nagyon jó arra, hogy egyszer az életben kialudjam magam: Marci tök jó fej, mindig hagy aludni és azt is megakadályozza, hogy a gyerekek ordítva rám ugráljanak, meg persze viszi őket oviba szépen.
Szegényt sokat szidalmaztam már itt, de tényleg annyira ügyes meg jó fej a gyerekekkel (nekem a kedvencem, mikor Léna haját fésülgeti, nagyon helyesek együtt), jó, hát van ez a tudóskodásból adódó habókossága, hát oké, végülis mégiscsak fizikus a lelkem; itthon is látom, mikor dolgozik, hogy se lát, se hall. (Persze mikor folyton egyedül vagyok este, akkor már nem vagyok ennyire megbocsátó)

Aztán még az is van, hogy keresgélek Marcinak külföldi állást*, mert rettegek ettől az itthonmaradástól, főleg a pénz miatt. Marci nagyon jól keresett, mióta hazajöttünk, mert nyert egy ösztöndíjat, de az ösztöndíj novembertől megszűnik és félek, hogy felkopik az állunk. Meg persze van ugye az én midlife crisis-om és egyszerűen nem tudok mit kezdeni magammal, illetve egy csomó mindent kezdenék, de vagy félek belevágni, vagy tudom, hogy kudarcra van ítélve az ötletem, 

Nem tudom, pocsék ez ami most van velem: semmi nem elég jó, folyton elégedetlen és bizonytalan vagyok, gyereket akarok még, de tudom, hogy annyira nehéz lenne, hogy nem kéne akarnom ép ésszel. Persze simán lehet, hogy ez az öt év külföld/gyes, vagy mi utórezgése is: elvégre nemrég kerültem vissza a magyar munkaerőpiacra, most látom igazán, hogy mennyire reménytelen itt megélni, meg jól érezni magad. És még ez a szürkeség is, fúj.






* tudóséknál az a nagy nehézség, hogy szerződésről szerződésre élnek, mert nagyon nehéz állandó állást szerezni, de Marci meg már kezd kiöregedni a posztdoktorságból, szóval állandó helyek után kutatok, persze a legtöbbre azt mondja, hogy esélytelen - én önbizalomhiánnyal vádolom, ő meg azt állítja, hogy ez a reális gondolkodás. Nekem annyira tetszik, ahogy ő saját magához áll: soha nem büszkélkedik ezzel a doktorsággal, fel sem merül benne, hogy különb lenne másoknál az okosság miatt, eszébe se jut zseninek titulálni magát, vagy kérkedni az eredményeivel és abszolút elismerően beszél a legtöbb fizikusról, akit ismer. Nekem ő a kezdetektől nagyon tetszett éppen azért, mert olyan teljesen normális ember: abszolút jól érzi a helyét a világban és tök elégedettnek tűnik ezzel. Szoktam irigyelni is titokban. 

kieg. az előzőhöz

Meg persze rettentő cukik is a tönkretevésem közben, bújnak, Marcikát folyton simogatni kell, meg csak velem hajlandó újabban bármilyen mosakodásra, Léna meg szerelmesen néz rám és arról áradozik, hogy milyen jó szagú illatom van és imád. 

Tiszta érzelmi hullámvasút kisgyerekekkel élni, de tényleg. 

"Terrible two's, troublesome threes, fuckin awful fours, ferocious fives, psychotic sixes, sublime sevens..."

A gyerekek mostanában tönkretesznek: megállás nélkül veszekszenek, piszkoskodnak egymással, rondákat mondanak, ordítanak, valaki folyton visít, nyávog, árulkodik, hú, megőrülök tőlük. 

ahogy a dolgok vannak

Most, hogy itthon vagyok betegnek, lelkesen sütök-főzök a családnak minden nap (én alapvetően nagyon szeretek főzni, csak munka után félholtan, gyereket terelve elég nehéz); ma igazi őszi vacsora volt: sütőtök krémleves és szilvás-diós muffin. Csak Marcika undorodott - szokás szerint -, de ő kölesgolyón és fényen él, nem tehetünk semmit ez ügyben. 

Amúgy meg nem rossz ez a hátébé lét, bevallom: annyival nehezebb dolgozni és gyerekezni meg háztartást vezetni, hogy esküszöm életem végéig tüsténkednék itthon munka nélkül, ha volna elég pénzünk. Jó, hát nyilván ha már itthon lennék fél éve, akkor megint nyivákolnék, hogy nem jól van ez így, nem ezért diplomáztam, blablabla. 

Ej, nem tudom, reménytelen az örök elégedetlenek élete. 

"Az élet szomorúság - győzd le! "

Néha, este, mikor zuhanyozom vagy fogat mosok (egyedül ezek a tevékenységek nyújtanak lehetőséget a csendes elmélyedésre) és egy csótánnyal sem találkozom, főleg amikor kint ilyen szutyok idő van, hirtelen félresöpröm a nagyravágyásom (egész  pontosan a házravágyásom) és egyszerűen csak örülök és hálás vagyok azért, hogy van hol laknunk. 

"női agyvelő"

Addig sírtam, amíg rá nem jöttem, hogy menstruálok.

"beteg, beteg"

RReggel épp hörögve elköszönni készültem Marcitól, aki annyira megdöbbent a hangszínemen (főként suttogva hörgök, tehát hangszínem sem igazán van), hogy javasolta, inkább telefonáljak az iskolába, hogy nem megyek ma be (telefonálni egészen komoly kín). 

     Az ember nem szívesen csinálja ezt, mikor tudja, hogy a többiek helyettesítik, de tény, hogy egyszerűen nem tudok beszélni, úgy meg nehéz nyelvet tanítani, szóval most megyek az orvoshoz, aztán meglátjuk.

      Gondolom, most mindenki utál a suliban: az előttem lévő angol tanár három hétig volt hangszalag-gyulladással betegállományban (aztán úgy döntött, hogy inkább nem tanít suliban, mert tönkremegy a hangja és akkor otthon sem tud) - lehet, hogy ez egy elátkozott pozíció. 

      Mondjuk nekem a megfázásból lett ez, bár aggasztó, hogy most egyáltalán nem tudok már beszélni. Én amúgy a krétaport hibázatom: még régen, mikor az estin tanítottam, egyszer hetekre elment a hangom és ott is krétás tábla volt (az egyik tanárnő pedig azt mesélte tegnap, hogy egyszer négy hónapig (!) nem tudott beszélni. Ez persze csak feltételezés, meg simán lehet, hogy csak annyi van, hogy az eleve náthás, rekedt hangomat nem lett volna szabad erőltetni. Mondjuk kínos, hogy egy hét után kapásból ez történik, jaj, utálom az ilyet, utálok másoknak nehézséget okozni.

Marcus különkiadás aka bók (vagy mi)

Marcika felkiált, miközben félholtan mérem a lázam: De aranyosan méred a lázad! Olyan vagy, mint egy cserebogár!

slave to the wage vol.4563723789

Rájöttem egyébként, hogy kisgyerekes anyák számára az ideaális foglalkozás a testnevelő tanári*: korán kint vagy az iskolából délutánonként, nem kell készülni otthon és tiéd az összes szünet is.


PS.: Megpusztulok, olyan beteg vagyok.

* nemrég tornatanárnak neveztem egy testnevelő tanárt, mire felvilágosított a politikailag korrekt elnevezésről. És mivel én például utálom, ha valaki fekete helyett négert mond, ezért úgy döntöttem, hogy a pc titulus a torna  testnevelő tanárokat is megilleti.

“Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.”vol.4536128901

Szerintem a jó iskolákban egyébként azt reméli a vezetőség, hogy annyira sokat kell készülnöd az óráidra, hogy a sok készülésben és hullafáradtságban észre sem veszed, hogy ezt tulajdonképpen éhbérért csinálod. Mondjuk nem nagyon szeretem itt sem, hogy a tanárok egyfolytában sopánkodnak, ugyanakkor kétségtelenül igazuk van: az oktatásban kábé ugyanaz a foskáosz uralkodik, mint az egészségügyben.

Ha jó órát akarsz tartani, akkor szépen fénymásolsz meg nyomtatsz a saját pénzedből, kurva drága könyveket veszel, hogy minél jobb feladatokat tudj nyomtatni és fénymásolni a saját pénzedből, ststb. (Ja, szerintem a könyvek, amik rajta vannak a tankönyvlistákon, nagyjából mind szart érnek, szerintem szörnyűek)

Mondjuk az élelmes igazgatók megoldják: az iskola, amivel egyelőre még mindig tárgyalásban állok (majd egyszer elmesélem, de most mennem kell készülni), egy szülőtől kapja a fénymásolót meg a papírt...

Egyébként ezek a gyerekek állati cukik, ügyesen angoloznak és tulajdonképpen még az is dolgozik órán, aki úgy tesz, mintha szarna az egészre. A készülés (mármint az én készülésem) az viszont nagy probléma: én konkrétan úgy szoktam csinálni, hogy közben a gyerekek a fejemen ugrálnak, vagy akkor, mikor lefeküdtek, zombiként, az jó pocsék. 

Amúgy persze elöntötte a takony az agyamat - minden új munkahelyen azonnal beteg leszek, biztos a kezdő stressz -, borzasztó így dolgozni járni, dehát muszáj, különben szívatom a szerencsétlen angolosokat. Durva egyébként: kedden és csütörtökön zsinórban öt órám van, a szünetekben vagy fénymásolót szerelek, vagy felvagdosom a feladatokat, úgyhogy ma pl négykor ebédeltem és akkor mentem vécére másodszor. De azért élvezem a dolgot, bár az elején tök bizonytalan voltam, na meg a sok óra teljesen leszív: szerintem így érezhetik magukat a színészek előadás után. 

'slave to the wage' aka 'hello Mom, thank you Mom, hi Mom' vol.millió

Jó és akkor szerintem kimondanám most gyorsan a titkos problémámat, ami már olyan régóta a szívemet nyomja és ami miatt az istennek se találom a helyem én sehol sem: két ovis gyerek mellett baromi szar dolgozni BÁRHOL. 

Köszöntem a figyelmet. 

ahogy a dolgok vannak

A Szépek pénteken öt évesek lettek, én meg pont aznap kaptam egy újabb állásajánlatot, amire holnap kell igent vagy nemet mondanom. Nekem eléggé tetszik a dolog - meg jóval kedvezőbbek a feltételei, mint a mostaninak -, viszont azt hiszem, ha elvállalom, akkor kinevezhetnek hivatásos állásszédelgőnek. 

A szülinap egyébként jó volt, mindenki megkapott mindent, amire vágyott, de sajnos Marcika még mindig - úgy négy éves kora óta tart ez - annyit rosszalkodik, hogy én kezdek teljesen kétségbeesni miatta. Valamelyik nap már annyira felhúzott és nem fogadott szót, hogy elkezdtem bőgni a focipálya közepén - azt hiszem kicsit rosszak az idegeim. 

Én egyébként azt gondolom, hogy nagyon rosszat tesz, hogy a családból nagyjából én vagyok velük folyton egyedül, senki más; szerintem fontos volna a gyerekeknek, hogy néha más családtagokkal legyenek, olyanokkal, akik hasonló értékrendet képviselnek ugyan, de nyilván mégis máshogyan teszik ezt. Kábé ugyanott vagyunk most, mint amikor külföldön voltunk: mindenki azzal jött, hogy de jó lesz majd hazajönni, mert majd segítség lesz, meg más ingerek, gyerekektől megrészegült családtagok, stb...na persze. Mehetnénk is vissza külföldre nyugodt lélekkel, nekem kábé fel se tűnne: itthon is tök magányos vagyok a gyereknevelésemmel. 

“Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.” vol.4562378129

Na tessék, ma kiderült, hogy eddigi munkaviszonyaim alapján valóban nem gyakornok vagyok, kaptam továbbá egy újabb állásajánlatot (és meg kell mondjam, eléggé tetszik, dehát ez már tényleg röhej), azonkívül annyira izgulok a holnapi óriám miatt, mintha életemben először mennék tanítani. 

Vicces egyébként ami most folyik nálunk: én az óráimra készülök, Marci zh-t javít. 

Vénségünkre végül majd a jubileumi jutalom miatt izgulunk itt a két szobás panelba'. 

"mikor a gyermek gyermek volt karját lóbálva ment. patak helyett bőgő nagy folyót akart, s e tócsa helyett a tengert. mikor a gyermek gyermek volt nem tudta, hogy ő gyermek. mindennek lelke volt még, s egy volt minden lélek."*

Mióta hazajöttünk a nyaralásból, csótányproblémánk van (sírok, annyira iszonyodom), már kétszer hívtam a csótányirtókat, de még mindig találkozunk néha élő vagy halódó példányokkal, akiket ki szoktam nyírni, de az az igazság, hogy még a csótányokat is utálom megölni, nekem valahogy annyira evidens, hogy senkit és semmit nem ölünk meg, meg mittomén, szerintem az különösen gáz, ha az ember a gyerekei társaságában csinál ilyet. 

Úgy tűnik Lénának is fájdalmas az ilyesmi: rendszeresen zokogva lobbizik a csótányokért és azt kiabálja, hogy ha beteg, akkor meg kell gyógyítani, nem megölni. 

Ahogy Woody Allen mondaná: Ajvé! Hát nem igaza van?**

* most ezt csak a cím miatt mondom, de a Berlin felett az égben meglepően szépen beszélnek németül, meg aztán szeretem azt a filmet nagyon, jó sznobhoz illően (engem imád lesznobozni mindenki, aki nem ismer, dehát lelkük rajta, nekem tök mindegy)

** nemrég megnéztem kilencszáznegyvenedszerre az Annie Hallt és még mindig az egyik kedvenc filmem

kieg. az előzőhöz

Aztán persze kibékültünk, megbékéltünk, én rikácsoltam kicsit, de rá kell jönnöm mindig, hogy én is hibás vagyok, mert sokszor csak magamban (a blogon) puffogok, ahelyett, hogy mondanám, hogy na csá, elmentem, most te maradsz itthon mert különben megbolondulok. Persze alapvetően nem is az én elmenésemről vagy a segítségről van szó, hanem inkább arról, hogy keveset vagyunk együtt és ezt utálom. 

Amúgy meg az agyamat mára elöntötte a nátha, úgyhogy elég nyomorultul érzem magam, ősz, tejóég. 

"And how am I without you Am I more myself or less myself"

Valamelyik nap láttam egy nőt magából kikelve ordítani a nyolc éves forma kislányával reggel, a HÉV felé menet; nagyon elszomorodtam, ilyenkor borzasztóan megsajnálom a gyereket és magamból kiindulva az anyát is (én, ha veszekszem velük, utána nagyon sokáig pocsékul érzem magam). 

Persze ha ilyet látok, sokszor reflexből csóválom a fejem: jaj, szegény gyerek, micsoda bunkó anya, aztán azért mindig figyelmeztetem magam, hogy nagyon óvatosan kell ítélgetni ilyen helyzeteket meg embereket: egy csomószor van az embernek szar napja és simán lehet, hogy ez a nő is non-stop bűbájos a gyerekkel, csak épp reggel nyolc előtt egy óriás bőgést nehezen kezel, ez azért érthető is. 

Amúgy meg borzasztó rossz a kedvem, úgyhogy épp hagyom, hogy a gyerekek szétkapják fürdés előtt a lakást, hogy nyivákolhassak itt egy kicsit. 

Az van, hogy egyszerűen gyűlölöm, hogy minden este egyedül vagyunk hármasban és ez nálunk tök normális, merhát jaj szegény Marci, a tudományos munkában elmerülve egyszerűen képtelen ránézni arra a tetves órára  érzékelni az idő múlását, én meg ezt persze értsem meg. Sőt, értsem meg azt is, amikor neki sürgős söröznivalója van és lehetőleg én azért ne nagyon akarjak semmikor sehova menni, mert akkor mi lesz a gyerekekkel. 

És persze amikor ez felmerül, akkor fülét-farkát behúzva mondja, hogy de, de, menjek csak nyugodtan, csak aztán mikor realizálódna az én elmenésem, hát akkor sajnos konferencia, sürgős megbeszélés, nagyon sürgős cikkírás, meg külföldi út következik, úgyhogy végül ovi után én focizok a hányinger focipályán és én hallgatom a lakótelepi anyákat a játszótéren (btw ennél jobban semmit nem utálok) és nem elég, hogy a gyerekek folyamatosan sírnak az apjuk után, de este én nyomom le egyedül az esti szeánszot, én kezelem az esti bekattanást követő zűrzavart, én vacsoráztatok, fürdetek, pakolok, mosogatok stb. És igaz,hogy hatékony vagyok, meg megoldok mindent egyedül, de ez így olyan szörnyen magányos és szomorú, ráadásul szerintem nagyon beteg dinamika ha a családfőnek karrierje van, a feleségnek meg gyerekei. 

És szidom itt a lakótelepi közönséget, de baszki, egy rakás joviális családapa ott feszít négykor fociedzés után az oviban és lelkesen viszi haza a kölkeket - majdnem annyira irigylem az ilyet, mint egy családban a lelkes és tevékeny, nem fészbúk nagymamát. 

(s)iker vol.4562389112

A gyerekek jövő pénteken lesznek öt évesek, hihetetlen, hogy ennyi idő eltelt már, én nem is értem hogyan és mikor. 

Marcika tegnap arról beszélt, hogy szerelmes az egyik ovis társába, akivel már csókolózott (!) is, jézusmária, ezt egy kicsit későbbre vártam, kissé féltékenyen kérdezősködtem is a cafkáról  kislányról, őőő remek anyós leszek, érzem én is. 

Btw Lénike úgy nyilatkozott, hogy a születésnapjára egy babaházat, egy élő tigrist és egy markolót kér.

slave to the wage vol.564234678

Hah, szóval enyém az állás, mehetek shiny, okos gyerekeket tanítani október 1-től, nagyon izgulok. Hihetetlen egyébként, hogy úgy beszélek ezekről a lehetőségekről, mintha nagy lóvéért lennék majd maga az atyaúristen, dehát nagy dolgok ezek, mert úgy látszik az angol tanári pálya mostanra már annyira telített, hogy szinte lehetetlen normális helyet találni. 

Egyébként meg épp azon szenvedünk, hogy maradjunk-e itthon és vegyünk egy házat  vagy menjünk el még külföldre, hogy a gyerekek nyelvet tanuljanak...én egyértelműen mennék, de nehéz döntés, küzdünk is vele rendesen.  

TGIF aka "Hazamegyek és lefekszem, csináljátok helyettem"

Gyerekek, lehet az a péntek esti ajándékom, hogy nem veszekszetek üvöltve a zöld teknősbékán és a sárga kacsán?

“Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.” vol.45628912

És tényleg milyen az élet: elvesz, meg ad, tudjátok...tegnap ugye volt ez a szar nap, aztán ma reggel nyolckor hívnak a Babits Mihály Gimnáziumból - sose jelentkeztem oda, passz, nem értem -, hogy menjek interjúzni hétfőn (jó iskola, busszal húsz perc tőlünk, tetszene nagyon), aztán az első órán a legcukibb lányka azt mondta nekem, hogy tavaly egész évben nem tanultam annyit, mint most, ez alatt a három hét alatt, jó tanárnőnek tetszik lenni. 

Egyébként olyan nekem ez a tanítás, mint a futás: az is sokszor halálosan gyötrelmes, szar, nehéz, de semmilyen más sport nincs, ami annyira simogatná a testem-lelkem. A tanítás meg...soha semmilyen munkánál nem éreztem azt, hogy igen, ennek van értelme, ez valamit hozzátesz a világhoz. A tanítás meg nekem még akkor is ilyen, amikor csak tízig tud elszámolni az a diák. Nem tudom mitől van ez, szerintem születni kell erre a fajta tanítási kényszerre: az orvosoknak biztos ilyen, mikor minden beteget meg akarnak menteni. 

A nap szomorú híre pedig az - bár már tudtam tegnap este -, hogy a matektanár, akivel egészen összecimbiztem és még el is kezdtem tanítani angolra, ma felmondott, elmegy egy iskolába, ahol - reményei szerint - tanítani is lehet. Az iskola vezetősége meg retteg, hogy ezzel lavinát indít el és majd mennek egy csomóan vele. Hát...úgy legyen. 

slave to the wage vol.45623489

Hú, hát nem tudom, ezt meddig fogom bírni: ma az egyik tanítványom leterroristázott, mikor szóltam neki, hogy ne beszéljünk egyszerre, majd valami olyasmit is mondott, hogy amúgy is leszarja, hogy én mit beszélek. Annyira dühös lettem, hogy szólni se tudtam, csak kijöttem. Azt hiszem ez az a kategória, amivel nem sokat tudok kezdeni - most honnan kezdjem elmesélni neki, hogy így miért nem viselkedünk? És egyáltalán minek?

Meg amúgy is: ezeknek a kölköknek nulla nyelvtanulási képessége van (nyilván sose tanították meg őket nyelvet tanulni, pedig végeztek nyolc általánost, meg pár gimnáziumi vagy szakmunkás vagy valamilyen osztályt, szégyen-gyalázat igaziból), egy teljesen átlagos nyelvórai feladatnál megkérdezik, hogy mikor lesznek már rendes feladatok...amúgy meg az egész iskola egy zűrzavar (munkaszerződésem még nincs pl), kábé négy tanárról tudok, aki sürgősen fel akar mondani és ha ők felmondanak, akkor nekem kell majd helyettesíteni mindenhol, mivel én gyakornok vagyok, a többiekhez képest kevés órával...btw gyakornokság: ma rájöttek, hogy én valójában nem is vagyok gyakornok, mert van 99-ből egy főiskolai diplomám (és a nyelvszakos diplomával valahogyan lehet tanítani gimnáziumban vagy mi) és azzal automatikusan az első kategóriába sorolódom, ebből pedig az következik majd hamarosan, hogy megkapok még százhuszonöt analfabéta osztályt...és bizony feleim, ezeknek az embereknek pont ugyanolyan érettségije lesz végül, mint mindenkinek, aki főiskolát és egyetemet végzett, pedig ezek az emberek általában annyira nem tudnak semmiről semmit, hogy őszintén csodálkozom, hogy hazatalálnak. Én egyébként nagyon humánusan állok hozzájuk és egészen jóban is vagyunk épp emiatt (nagyon sok tanár nagyon csúnyán, megvetően beszél velük, én meg nem, szerintem az nem szép dolog, meg persze nem is túl célravezető, ha az ember tanítani akarja őket), meg valóban van közöttük sok jobb sorsra érdemes, helyes gyerek, de sajnos ezek akkor is tények. 

Ja, tegnap felhívtak egy kéttannyelvű iskolából, ahol bizonyára hemzsegnek a zseni gyerekek (vagy legalább el lehet mondani egy mondatot angolul, anélkül, hogy valaki méla undorral vissza ne kérdezne, hogy "mi?"), hogy menjek tanítani, Pestszentlőrincen van, másfél órára tőlünk. Nem megyek, sírok inkább. 

ahogy a dolgok vannak aka “Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.”

Jó, hát tényleg van ennek is bája (persze csak akkor érzem így, mikor épp jó napom van), meg mittomén,időnként pár pillanatra úgy érezhetem, hogy nem éltem hiába, mert egy kölök két cigi közt egy hangyányit elgondolkodik valamin, meg aztán próbálja az ember zabolázni őket, hogy ne bazmegoljanak, zsidózzanak, menekültezzenek (!) és menjenek pisilni óra közepén, az pedig eléggé torokszorító amikor teljes természetességgel horror sztorikat osztanak meg a családjukról - szociális munka ez inkább, nem angol tanítás. 

És hát empátia, szociális érzék ide vagy oda, azért szívesen dolgoznék még ebben az életemben egyszer egy elitiskolában kis zseni gyerekeket tanítva, versenyeken a díjazottakra mosolyogva, meg ilyesmire gondoltam. 

Na megyek a hányinger tanmenetekhez, Btw Marci elutazott, úgyhogy egyedül vagyok a gyerekekkel, fél hatkor kivonszolódunk az ágyból, erőltetett menetben vágtatunk az oviba, én onnan elfüstölök az iskolába, majd haza, játék, esti szeánsz, veszekedések, gyerekek végül elalszanak, én félholtan tanmenetek elé ájulásig. 

Vidám, én mondom nektek - minden elismerésem az egyedülálló szülőké. 

Hah, holnap szülői értekezlet, az én első szülői értekezletem, klassz, jézus, borzasztó. 

"Világot hamvasztottam el szivemben és nincs jó szó, mely megrikasson engem, kuporogva csak várom a csodát, hogy jöjjön el már az, ki megbocsát és meg is mondja szépen, micsodát bocsát meg nékem e farkasveremben!"

Miánál olvastam egy kommentben egy rádió műsorról, amiben az öngyilkossággal, a miértjeivel, illetve az ittmaradottakkal foglalkoznak. 

Addig bírtam hallgatni, amíg el nem kezdték mondani, hogy az öngyilkosság generációkon ível át - ettől egyszerűen rosszul vagyok, pont azért, mert nálunk éppen ez történik: öngyilkos lett az apai dédnagypapám, az apukám és majd most ki jön? Marcika? 

Lebénulok ettől teljesen és fogalmam sincs, hogy mit meséljek majd a gyerekeimnek a nagypapájukról (titokban nem tartok semmit, szerintem a családi titkok a legkártékonyabbak); btw holnap van az öngyilkosság megelőzésének világnapja, bármit jelentsen is ez. Mondjuk húzzatok vissza még egy embert az ablakból, ilyesmi. 

"terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk"

Olyan ez a menekültkérdés, mint a gyerekszülés-gyereknevelés meg mondjuk a hűségen alapuló szerelmi házasság: van egy rakás nagy, nehéz, a szőnyeg alá söpört probléma/kérdés ezek körül is, kerülgetjük őket rémülten akár egy életen át, de kimondani/rákérdezni nem nagyon mer senki se ezekre merhát nagyon könnyen szaranya, szarember, büdös náci lehet bárki egyes mondatai/kérdései következtében, 

A stratégiám egyébként, hogy nagyon sokat és sokfélét olvasok az üggyel kapcsolatban, de sajnos fogalmam sincs, hogy hol találok viszonylag elfogulatlan szakértői véleményeket - szerintem mást nem nagyon van értelme olvasni, a fészbúk posztoktól meg már hányingert kapok akár liberálisok, akár jobboldaliak írják őket. 

Igazából persze attól kapok hányingert, hogy egyszerűen képtelenek az emberek normálisan beszélni erről az egészről és valamilyen értelemben mindenkinek veszettül habzik a szája - és ez nagyon-nagyon rossz irány, 

Különben meg vagyok lepve a jobbos hozzáálláson: évekkel ezelőtt nem egy szélsőjobba hajló tudatú (vagy mi) embertől hallottam olyat, hogy bezzeg az Iszlám, ők még tudják mi a rend és a hit.

slave to the wage vol.4562389012

Azért fogadjunk, hogy aki szerint mindenkinek érettségiznie kell (bármi áron), az egy napot sem töltött még el semmilyen középiskolában (tanárként természetesen).

Marcus különkiadás

Marcus (valamire visszakérdez): Mi?
Molly :  Marcika nem mi, hanem tessék! Ma az egyik tanítványom is végig azt kérdezte amikor nem értett valamit, hogy  'mi? mi?', de óra végére sikerült rávennem, hogy azt kérdezze 'tessék?'. Azt mondtam neki, hogy már az öt éves kisfiam is tudja, hogy kell udvariasan visszakérdezni. 
Marcus: Van egy öt éves kisfiad?

“Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.”

Kihallgattam (nem volt nehéz) egy telefonbeszélgetést múlt pénteken hazafelé és különösen egy mondat ragadott meg; az egyik tizedikes ordította a mobiljába és ebben az egy mondatban elég rendesen összefoglalja az iskola lényegét, a hangvételt és a hozzáállást, én úgy érzem: 

Amikor első nap bementem az osztályba, azt hittem mindenki kibaszott nagy gyökér lesz, de kurvára nem így van. 

ahogy a dolgok vannak

Egyébként meg a felmondásaim következtében szuper hosszú nyarunk volt és bár kemény lesz ez az iskolázás a sok gengszter kölökkel (bár, az időközben újraalakuló osztályomba egészen cuki példányok fognak járni), de gyerekekkel igazából az iskolai tanárság az ideális a szünetekkel, meg a korai hazaeséssel, 

Jó, hát a pénz az tragikus, de legalább nem a bébiszitter neveli fel a gyerekeimet -valamit valamiért, na. 

A gyerekek meg időközben akkora bátor, okos, nagy emberek lettek, elképesztő. 

Valamelyik nap Léna az anyukámról kérdezgetett: És Zsuzsi már meghalt? Eltemették? És nem hiányzik neked? - a halál nagyon foglalkoztatja őket mióta meghalt a nagypapájuk (meg persze amúgy is életkori sajátosság) és mindig meglepően releváns dolgokat kérdeznek róla. 

Reggelente én megyek el elsőnek, a gyerekek meg zokognak, hogy maradjak és menjek velük az oviba, tépik a szoknyám, lépni sem lehet tőlük, szomorú vagyok mindig olyankor.  

Van egy ronda seb a lábamon, kidörzsölte a papucs, de az istennek nem akar gyógyulni, szóval pár napja meggyőződésem, hogy a húsevő baktérium a ludas - kiválóan bele tudom magam hergelni ilyen gondolatokba hajnalban, mikor hirtelen felébredek.

Hát valahogy ilyenekkel telnek a napok, izgi vagyok, nem mondom...

slave to the wage vol.4526289

Őőő, szóval az van, hogy visszamenekültem tanítani egy meglehetősen kaotikus félig-meddig felnőttoktatós-gyerekmegmentős helyre (mosmitnéztek húsztól huszonöt éves koromig szakítottam minden nap, szóval világos, hogy nem vagyok én annyira stabil arc, hogy hosszan ugyanott dolgozzak, na) és mókás módon azonnal osztályfőnök lett belőlem (ez állítólag szabálytalan, merhogy gyakornok vagyok - btw a gyakornokság ezzel a tíz éves gyakorlattal ami nekem van, annyira vicces, hogy inkább nem is mondok semmit), ugyanakkor az osztályom azonmód megszűnt. 

Érzem én, hogy sok jó sztori vár még rátok. 

life is a bitch

A múlt héten a Balatonon elvesztettük Marcikát a boltban. 

Rettenetes volt az a kábé egy perc, amikor fel-alá futkostam és nem volt sehol. Végül kirohantam, a bolt előtt ült, egész pontosan a kocsi előtt, merhogy ő megsértődött azon, hogy nem válogathatott banánt, úgyhogy gondolta új családot keres (újabban ilyenekkel töri össze a szívem, nem könnyű vele, sőt, egyre nehezebb, igazi kiskamasz, éljen az akceleráció); mondjuk ezek szerint nem talált, mert várt minket... 

Ma, mikor olvastam a kétévesről, aki kiesett az ablakon és meghalt, meg hogy a szerencsétlen anyát majd perbe fogják, gondatlanságból elkövetett emberölés, tejóég, rögtön eszembe jutott, hogy simán lehetett volna ennek a Marcika  új család keresésének egy olyan verziója, hogy Marcika kirohan a boltból, elütik, meghal (de szörnyű ezt leírni), aztán mehetünk is a sittre. 

Szerencsétlen nőnek olyan óriási büntetés lesz tovább élni az életét, hogy nem pontosan értem minek számon kérni rajta ezt az egészet, minek felelőst keresni. Az élet az egy rohadt dolog, baromi nagy szerencse kell hozzá és rengeteg borzasztó baleset ér egy csomó embert. Tök értelmetlenül, csúnyán, sokszor nagyon korán és fájdalmasan halnak meg nagyon sokan, ej, nem jól van ez így, szegény, szegény nő, én nagyon nagy empátiával gondoltam rá ma egész délután. 

slave to the wage vol.millió

Még soha életemben nem voltam annyi állásinterjún, mint az elmúlt két napban. (Mégis kellenek azok a szabadúszó angoltanárok is, hehe)

Érdekes megfigyelés: a közoktatási intézmények interjúiban pont az a nehézség, ami a könnyűség is: a cinikus magyar iskolaigazgatókon nem fog a háeres bullshit, dobhatom a kukába az eddig elsajátított interjúzási technikáimat (ami nem baj, meg persze nem is voltak azért olyan nagyon különleges technikák azok - nem vagyok én egy bullshitelő típus, pont ez a baj). 

Egy helyre egyébként tulajdonképpen felvettek félállásba, de nekem egy másik tetszene nagyon: az már csak azért is jó volna, mert vagy negyed órára van busszal a lakásunktól, ami biciklivel mondjuk öt perc lehet? Tök jó lenne, drukkoljatok, állítólag holnapra kiderül. 

A közoktatás megrémít, de hátha nem lesz olyan rossz (jaj).

"all it takes is one decision"

Na tessék. Gondoltátok volna valaha, hogy a szerelmi életemnél sokkal kaotikusabb lesz a szakmai életem? Jó, hát a káosz bizonyára lételemem alapvetően, nade. 

(s)iker vol.345127834445

Lénát ma Lilikének kellett szólítani és Marcika volt az apukája. Az mondjuk még jobb, mikor Marcika Marika néni és Léna a Tuti nevű kiskutyája (vagy valami ilyesmi).

Mikor épp nem bőgők, akkor nagyon sokat szoktam ám röhögni.

csöbör, vödör aka slave to the wage endless

A csodálatos új főnököm ma gyakorlatilag lehülyézett. 

Mivel mindenki felkészített, hogy jó nagy tapló, de a szíve aranyból van és nem kell semmit komolyan venni, amit mond (megfigyeltem egyébként, hogy a vérbeli szaralakokat próbálják így mentegetni az őket hűen körülvevő vérbeli mazochisták), ezért felvérteztem magam már jó előre - meg persze folyamatosan kóstolgat és ugye van is mivel, mert éppen most tanulom (tanulnám, ha hagyná) a dolgokat -, hogy hát nehéz lesz biztos,de majd csak valahogy kibírom, meg arra kell gondolni, hogy ez csak hat órás állás (persze baszki, gyakorlatilag eddig alig volt nap, hogy ne maradtam volna legalább egy órával tovább, mert...mert egy barom vagyok és mert itt is ez a kimondatlan elvárás) és hogy végre a gyerekekkel lehetek többet és semmi más nem számít, satöbbi, de sajnos egyre inkább rá kell jönnöm így a midlife crisis kellős közepén,  hogy de, nagyon is számít, hogy milyen munka tölti ki a napjaimat és hogy milyen főnök ugráltat és szívat halálba. 

Ez egyébként biztos Marci miatt is felerősödött bennem, mert nap mint nap végignézem, ahogy ő szépen a helyén van (bár a szép kis egyenes ívű karrierjét időnként morogva megkérdőjelezi, merhogy nem mindig jön ki a nulla), a kis kutatói elefántcsonttornyában, nekem meg csak ezek a csicskaszerepek jutnak, a szarabbnál szarabb parancsok és feladatok a kényszeres-egypontnullás Floridából ideszakadt anyanyelvi nemtomki bárkitől, meg a vitorlázó-teniszező-pecsétgyűrűs milliárdos úrtól, aki gyerekkorától megszokta, hogy bárkivel bármit megtehet. 

És meg itt állok negyven évesen és kevésbé tudom, hogy mit akarok, hogy mit csináljak magammal, mint öt éves koromban. 

Naszóval a munkahelyemen vigyorogtam a lehülyézésre, úgy tettem mint aki meg sem hallja, mint akinek nem számít semmi, mert olyan biztos magában, eh, hát mit nekem bárki véleménye és gonoszsága ugye, aztán hazajöttem, hazaértem négyre és éppen háromnegyed hatig sírtam - csak azért hagytam abba, mert zárásra oda kellett érnem az oviba.  

Marcit csak később hívtam fel, mikor már azt hittem kisírtam magam, de persze nem megy az olyan könnyen (mostanában blogot se írok normálisat, hogy elpanaszolhatnám a bánataimat itt suttyomban), úgyhogy megint bömbölni kezdtem, elbömböltem neki, hogy olyan rettenetesen érzem magam attól, hogy nem találom a helyem sehol, meg hogy nyilván velem van a baj és nekem semmi se jó és hogy nem tudom mihez kezdjek, de így nem érzem jól magam és mindjárt menstruálok jajjajjaj...ő meg nagyon cuki volt, nem győzött vigasztalni, aztán szegény gyerekek is jöttek aggódva, próbáltam nekik elmagyarázni, hogy mi bajom - nekem úgy hiányzott mindig, hogy sírjon az anyukám, hogy legyen néha gyenge -, Marcika azzal nyugtatott, hogy biztos nem annyira gonosz a főnököd azért...cuki majom, nem bírom idegekkel. 

Ezt a könyvet olvasom most és van benne egy rész, ahol a színlelésről ír a munka kapcsán - szomorú, de annyira magamra ismertem: (...)én például szakmai pályafutásom felét riporterként töltöttem, aki titokban rettegett a munka legalapvetőbb feladataitól, attól, hogy felemelje a kagylót  és kérdéseket tegyen fel vadidegeneknek. Hosszú listát töltöttek volna meg azok a tulajdonságaim, amelyektől felállt a szőr a hátamon: alapvető gyengeség, túlérzékenység mások reakcióira, mintha a lelkem egy darabja összetörne, valahányszor valaki görbén néz rám; kisebbségi komplexus, kiszolgáltatottság, állandó ijedtség. A színlelés sokaknak ismerős a munka világában és azon kívül is -  a hatékony, magabiztos alkalmazott képe csak gondosan fenntartott látszat, mely mögött valójában apró, bizonytalan ember rejtőzik. 

Na jó, menjetek, legyetek vidámak, ez csak egy szappanopera egyik fejezete, pápá. 

slave to the wage vol.45362789113

Hát, ezekkel az elviselhetetlen fura főnökökkel nem tudom mit akar üzenni az Univerzum, de mostanában megint nem tudok másra gondolni, csak erre. 

A helyzet persze azért sokkal jobb most, mint amikor ezt írtam, tudjátok, csak a szerelem óv meg a tébolytól - nekem ez a mantrám azt hiszem. 

ketyeg

A midlife crisis szintet lépett: akarok még egy gyereket MOST.

PS: Mindenki - különösen az, aki tudja, hogy nyolc hónapig sugárban hánytam a terhesség alatt - döbbenten néz rám, mikor kifejtem, hogy nekem ez jár, mert én csak egyszer voltam terhes, egyszer szültem és mindig két gyerekkel zsonglőrködtem és igenis nekem is jár egyszerre csak egy gyerek és egyes terhesség és egy gyerek megszülése és tutujgatása.
Jójó, tudom, majd megint ikrek lesznek, öreg vagyok, így sincs időm semmire, ráadásul attól még, hogy egyszerre csak egyet szülök, a kettő darab szép öt éves (na jó, hat-hét éves inkább, a ded várhatóan nem holnap születik sajnos) itt fog a fejemen táncolni pluszban és egyáltalán, mit képzelek. (morogva el)



PPS.: Ugyanitt szeretném halkan megemlíteni, hogy olyan rémisztően öreg vagyok, hogy a Nagyszínpad fellépői közül háromról futólag már hallottam, a többi néma csend...

"that clinking clanking sound of money money money money money money money money money money money money"

Az új főnököm egy nagyon gazdag ember, aki csak gazdag és befolyásos, a felső tízezerbe tartozó emberekkel barátkozik (ma egész nap ez járt a fejemben, Liza Minelli mekkora isten, tényleg) és persze ez nagyon érdekes dolog nekem, én ugye békásmegyeri proligyerek vagyok, nagyjából úgy nézegetek egy ilyen embert, mintha valami új állatfajt fedeztem volna fel. 

Azon gondolkoztam délelőtt többek között, hogy nekem például csak az a gazdagság esne jól, ami véletlenül csöppent az ölembe - Paris Hilton akarok lenni, emlékszünk, ugye -, mert az ilyen pénzbirodalmakat először is fel kell építeni, ápolni kell és azon kívül, hogy az ilyesmihez nagyon gátlástalannak és bátornak kell lenni, muszáj magadat (és a pénzt, meg az üzleti világot) piszkosul komolyan venni. 

Én meg a pénzzel kapcsolatban különösen reménytelen vagyok: mikor elkezdtem tanítani, egy csomószor azon gondolkodtam, hogy micsoda disznóság, hogy pénzt kérek a tanításért, hiszen olyan fontos lenne, hogy mindenki jól megtanuljon angolul, én meg igazán segíthetnék csak úgy...meg amúgy is: elhagyok egy rakás pénzt, átvernek, megbüntetnek, meglopnak, akkor sajnos én csak megvonom a vállam és kábé leszarom - leszartam azt is, mikor egyedül éltem a tanításból és nyaranta öt forintom volt három hónapra (ez volt a romantikus költő viselkedésem, mert persze nyivákoltam miatta, de azért ott volt ez a vállvonogatós majdcsakleszvalahogy menedékem mindig). 

Hát hiába: nem is leszek sose gazdag befolyásos üzletember - már csak a parishiltonságra gyúrhatok.  

"Lenyeltem egy kétforintost, hogy telefonáljak a magányomba"

Jaj, nem tudom. Áltatom mostanában magam ezzel az életközepi válsággal, dehát én súlyos önazonossági válságban vagyok mióta az eszemet tudom ezzel  a folytonos elvágyódással meg nyughatatlansággal meg szakmai gyötrődéssel, meg sosemjóamivannal. 

Asszem ez most már így marad, így kell majd meghalnom, ilyen beteljesületlenül, bizonyos értelemben üresen (ez milyen szomorúan hangzik, nem?).

Valahogy ezt az apukámtól örököltem sajnos, majd igyekszem nem kiugrani az ablakon - szerintem már az nagy dolog, hogy felismerem ennek a veszélyét. De még nagyobb dolog megvívni a mindennapos csatáinkat szörnyűséges családi örökségeinkkel, csak persze muszáj győztesen kikerülni a csatákból és ez néha piszok fárasztó. 

Ja, nemvidám poszt, bocs, hát ez van. 

Látjátok, nem szabad engem egyedül hagyni, jobb, ha nincs időm gondolkodni magamon.


Egyébként meg olyan végtelenül unom az állandó fészbúkos boldogságfasizmust, hogy muszáj időnként borzasztó rosszul éreznem magam - így vagyok én szabad, mosmitnéztek. 

ahogy a dolgok vannak

Na jó, szóval nyaraltunk. Volt minden ami kell: egy rakás lángos, fagyi, pizza, dögletes hőség, balatoni vihar, gyerekek Balatonba dobálása rogyásig, bogarak, szalonnasütés, későn fekvés-későn kelés, fröccsözés, kettesben Eger két napig, ilyesmik. 

Volt, amikor öten voltunk (a gyerekek, én, a macska meg a légyölő pókszázlábú). Volt, amikor hatan (a gyerekek, én, a macska, a tesóm meg a légyölő pókszázlábú), volt amikor heten (a gyerekek, én, a macska, a tesóm, a barátnője, meg a légyölő pókszázlábú), aztán befutott Marci is végre, így nyolcan lettünk, persze a légyölő pókszázlábú sosem tágított...kicsit át is gondoltam a kertes házhoz való viszonyomat, őőő, kicsit elhidegültem A Kertes Háztól, az az igazság. 

Mondjuk pont Marci kiadta az ukázt, hogy nézegessek házakat (ezúton érdeklődnék egyébként, hogy mikor jött divatba a rózsaszín/lila/zöld fal? Rettenet.), de egy kicsit megtorpant a lendületem, mióta megismertem Légyölő Pókszázlábút. 

Aztán hétfő óta dolgozom és hát izé...van egy sanda gyanúm, hogy csöbörből vödörbe kerültem, de erősen koncentrálok arra, hogy minden nap már háromkor szabadulok (és nagyon remélem, ez így marad), nem a saját számítógépemen kell dolgoznom, nem dől össze a fénymásoló, van ingyen kávé és a jelek szerint senki sem akarja, hogy meghaljak a cégért. Biztosan fogok még sokat panaszkodni (egyesek úgy írták le a főnököt, mintha maga lenne a sátán, hátőőő...állok elébe, vagy mi), dehát ezért szeretitek ezt a blogot ugyebár. 

Egyébként most éppen a titkos szingli viselkedésemet gyakorlom (ez kimerül az ágyon fetrengve olvasva tévézésben jelenleg), mert Marci a gyerekekkel a Balatonon van, dehát be kell vallanom, hogy rettenetesen szenvedek itt egyedül, a gyerekek nagyon hiányoznak, Marci nélkül is utálatos az élet, néha még sírdogálok is, hihetetlen. 

Ahelyett, hogy vidáman moziba járnék, meg találkoznék emberekkel és partiznék esténként, a gyerekek csecsemőkori képei fölött sivalkodom, fura, sose gondoltam volna, hogy valaha nem tudok mit kezdeni magammal meg némi szabadidővel, hiába no, be vagyok szűkülve mint egy rossz buzi segge*. 

Én nem tudom, hogy élvezhettem annak idején, hogy egyedül éltem, most épp kifejezetten fájdalmasnak tűnik, szörnyű vagyok, tudom, hiszen olyan ritkán vagyok kicsit szabad. 

Mondjuk most legalább átérzem valamennyire milyen lehet mikor kirepülnek a gyerekek (jó, a kirepülést általában megelőzi a horror kamaszkor, amikor gondolom némileg megutálod a gyereked és alig várod, hogy elmenjen - bár ezt most olyan nehéz elképzelni), hát, ha ilyen, akkor én valószínűleg bele fogok halni. 

* ezt egy barátnak álcázott nembarát vágta pár éve a fejemhez, mikor Marcus épp kórházban volt, én meg állítólag túl részletesen ecseteltem a vele kapcsolatos aggodalmaimat. Helyes, nem?

"Ha végre itt a nyár és meleg az idő Az ember strandra jár, mert azért van itt ő"

A Balaton parton különös dologra lettem figyelmes: míg a mi gyerekeink ordítva körbe-körbe rohangáltak mint az őrültek, labdát, homokot, akármit, bármit dobáltak (aka élték a szokásos életüket), addig a más emberek gyerekei joviális arccal üldögéltek kedves szüleik körében (nem viccelek, mind mintha idomítva lett volna).

Most vagy mi csinálunk valamit nagyon rosszul (bár szerintem a gyerek az már csak ilyen: ordítva rohangál körbe-körbe), vagy akár nagyon jól (őőő), vagy a Balatonon nyaraló gyerekek kivételesek, esetleg szednek valami lassítót, vagy csak én képzelem, hogy a gyerekeim normálisak és az ő viselkedésük a nemnormális (mondjuk tény, hogy ők szerintem extra aktív gyerekek és két azonos korú gyerek az már bizony ordító tömeg, mert persze egymást is heccelik rendesen az őrületbe), vagy...passz. 

ahogy a dolgok vannak

Esküszöm épp azon gondolkoztam  a szentendrei kirándulásunk vége felé, hogy milyen csodálatos, hogy a gyerekek már a saját lábukon mennek mindenhová és nem kell őket se cipelni, se hordozni, se tologatni és már én is simán elhévezek velük bárhová, amikor Marcika egy óriásit esett egy ilyen pallószerű fellépőben (épp vizet vettem és hívtam magamhoz, én barom) és immár negyedszer szakadt fel ugyanaz a seb a térdén, de most valami brutálisan, elállíthatatlanul vérzett: szerintem szuper látványosság voltunk - legalábbis egy csomó ember körülállt minket -, én próbáltam törölgetni a vérző sebet és tiszta vér volt már mindkét kezem, Marcus nagyon meg volt rémülve és jajgatott, Léna körülöttünk téblábolt és halkan sírt, meg néha felsikoltott, hogy nagyon kell pisilnie. 

Végül egy kedves pasi mentett meg minket: odavezetett az állomásépületből egy, még nála is kedvesebb kalauznőt(?) hozzánk, aki fertőtlenítette és bekötözte Marcus sebét, míg én megpisiltettem Lénát; én meg milyen vagyok, lám, lám: a vécén folyamatosan azon paráztam, hogy visszamegyünk és Marcus nem lesz ott, mert addigra a kedves kalauznő hívja az ukrán szervkereskedő barátait és akkor én holtan esek ott össze bánatomban. Szerencsére Marcus ott volt mikor visszamentünk és már nem is vérzett annyira  a lába és bátor is volt és nem sírt a kötözésnél, szóval megúsztuk a kalandot ennyivel, drága kis Marcikám.

Amúgy meg Marci miatt dekkolunk itthon: az előadását írja (szombaton elutazik, nagyon szomorú vagyok), én meg nem akartam a gyerekekkel egyedül a Balatonon maradni, de majd most megyünk megint a tesómékkal. Mielőtt felmondtam, folyamatosan nagyon durván szúrt a szívem, most meg már jól vagyok, ó csodálatos dolog a szabadság. Drága kis Léna, még oviba jártak és egyik nap kérlelni kezdett, hogy most már maradjak velük itthon és ne dolgozzak, én meg mondtam, hogy hamarosan szabadságra megyek, mire nagyon elkezdett sírni, hogy már megint elmegyek valahová, ez borzasztó.  

Most éppen egyébként izgatottan várom a jégesőt a negyven fokos lakásban (gyerekek, aki lelkesedik a nyári melegért, az bizonyára nem egy panellakásban teszi ezt), de nem jön semmi, csak a szomszéd fúrja  a falat vég nélkül, ó, a texasiak tudnak valamit a semmi közepén épülő (szigorúan légkondis!) házaikkal, igen.