„Az élet szép...tenéked magyarázzam?”

Ma pont úgy néztem ki mint egy darab szar. Egész pontosan egy aszimmetrikus darab szar: csak a jobb szemem volt karikás, de kábé annyira, mintha hajnalban benyomott volna nekem egyet a szomszédban lakó rendőr.
Újfent meg kellett viszont állapítanom, hogy jó tanár vagyok, még félálomban is: a csoportban, ahol helyettesítettem, hosszasan rimánkodtak, hogy ezentúl mindig én menjek, léccilécci.
A metrószerelőket pedig egyenként fogom örökbefogadni, istenek, na. Szegény jámbor lelkek, egy szót sem szóltak a does-ra, simán benyelték és használni kezdték. Ma a metrókról is meséltek nekem, meghatódtam na, ez már szinte intim viszony. A kollégáim úgy döntöttek, hogy mától Mollynak szólítanak - "tényleg illik hozzád" - merhogy bőszen kiolvasták a wiwet.
Hazafelé a metrón döbbenten tapasztaltam, hogy létezik az udvariasságnak öngyilkos válfaja is: egy végtelenül büdös hajléktalan mellett egy kedves fiú ült kitartóan - a metrókocsi szinte teljesen kiürült a szag hatására - de meglepő módon nem fintorogva, hanem nagyon szomorú, megadó arccal. Nem tudtam levenni a szemem a párosról, de rosszul viselem a gyomorforgató szagokat: a sálamat az orromba húzva ültem húsz percig.
Már majdnem itthon, vásárlás közben, a tejek és kenyerek között felismert egy kedves tévénéző gyerek a boxról, ezúton is üdvözlöm újra...itthon pedig két érdekesség várt: a bátyám közölte, hogy el fog tiltani látens szerelmemtől, a wiwen pedig bejelölt az a pondró - mellesleg nőnemű -, akinek a képe láttán még mindig összeszorul a gyomrom. Kár, hogy nincs "sajnos ismerem" opció.