Na megnéztem őket megint, nagyon szeretem ezt a filmet, főleg Jeff Bridges iránti beteges vonzalmam miatt meg persze azért mert az egész nagyon hangulatos és szép, különösen azt szeretem benne, hogy a filmbeli testvérek tényleg testvérek, a testvérség intézménye meg a legjobb szerintem - nekem is kéne tesóval együtt játszani valami filmben, hehehe -, szóval még mindig Jeff az isten, egyszerűen megvadulok érte, persze nyilván azért mert pont olyan a filmben, mint István volt mikor megismertem, csak zongorázik és nem basszusgitározik, de pont olyan típusú az arca, olyanok a gesztusai, a mozgása, a némasága...Vajon tényleg mindig nagyon fontos marad az, aki elvette a szüzességünket? Vagy csak azért él bennem még mindig ez az István-ügy olyan élénken mert ő volt az egyetlen valódi, viszontszeretős, hosszú és (egy darabig) szép kapcsolatom?
Hét éve szakítottunk - és hét évet töltöttünk együtt összesen, ebből kb. felet külön az egymást gyötrő szakítások (on and off romance, tudjátok) meg London miatt -, de engem még mindig azok a pasik vonzanak leginkább, akik valamiért rá emlékeztetnek. Pedig mikor találkozunk, már nyomát se látom annak, amilyen akkor volt.
Sokszor szeretnék írni róla, meg az életünkről akkoriban, mert rohamosan fakulnak az emlékeim, pedig ő nagyon fontos részem volt és talán ma is együtt lennénk, ha nem baszom el módszeresen az egészet. Valahogy nehéz róla beszélni, de gyenge pillanataimban próbálkozom majd.
Ja, és remélem, sikerül végre lezárnom fölöslegesen lappangó kapcsolatomat. Hősies sms-t írtam hajnali háromkor: Felejtsd el a francba az egészet mintha sosem történt volna. Úgy legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.